JUSTUS PÁL - A SZOCIALIZMUS ÚTJA 3.
A fasizmus és a munkásosztály
1. A munkásosztály materiális és politikai helyzete.
A fasizmus hatalomrajutása, a munkásmozgal-mak sorozatos katasztrófái, hatalmas szerve-zetek eltűnése sokakban azt az olykor elméletileg is megfogalmazott véleményt váltotta ki, hogy a marxizmus legáltalánosabb, legalapvetőbb történelmi prognózisa téves volt: az, amely a munkásosztály tömegének és jelentőségének állandó növekedésére vonatkozott s a kapitalista társadalom két főosztá-lyának a burzsoáziát és proletariátust tekintette, már akikor, amikor a világ legtöbb országában csak kialakulóban voltak s a többi, Marx korában eleven és hangos társadalmi réteg szerepét másodlagosnak tartotta. Az a prognózis, amely végső fokon a prole-tariátus forradalmát és hatalomrajutását e folyamat betetőzésének látta. Az osztályharc tagadása a kü-lönböző burzsoá teoretikusok részéről, ha nem más, . kézzelfoghatóbb érdekeket szolgált, elsősorban a munkásosztály döntő ezerepének a ebből csaknem szükségszerüleg következő hatalomrajutásánaik cá-folását célozta. Még majd látni fogjuk, hogy magu-
kat antifasisztának, sőt forradalminak tartó irá-nyokra is mennyire hatott ez a felfogás, a fasizmus korában részleges ellenzői is milyen messze voltak
— elméletileg és gyakorlatilag — totális tagadásá-tól. A fasizmus egyik, szerintünk legjelentősebb el-méleti előfutára, Vilfredo Pareto, a materialista tör-ténelemfelfogás módszertani alapjáról támadta a marxi osztály- és osztályharc-elméletet. Szerinte („Trattato di sociologia generale") nem az osztályok egésze áll egymással szemben s a forradalmak gyö-zelme nem az egész addig elnyomott osztály hata-lomrajutását eredményezi; a bomló, dekadens, ural-kodása folyamán elkényelmesedett birtokososztály elleni küzdelemben a harcos, nyomorúságban meg-edződött, elnyomott osztály elitje kiválik s az ural-kodó osztály még életképes elemeit magába ol-vasztva hódítja meg a hatalmat: a történelem tehát nem „osztályharcok sorozata" hanem „az elitek körforgásának folyamata". E gondolat, amely egyes
országok (pl. Olaszország, Anglia) polgári forradal-mára vonatkoztatva plauzibilisnek látszott, szembe-tűnően ideológikus-teleológikus értelmet kapott a fasiszta mozgalom megnövekedése idején és főleg hatalomrajutása után: egyrészt a fasizmus „forra-dalmi" voltát bizonyította, másrészt azt, hogy a fa-sizmussal a dolgozó osztály „elitje" jutott hatalomra
— mindkét úton a munkásosztály növekvő jelentő-ségét cáfolva. Mert akár a munkásosztály nélkül, vagy éppen ellene győzött a fasizmus „csodálatos forradalma", akár már megtörtént az arra méltó — fasiszta — munkásréteg honfoglalása, a proletár osz-tály és proletár osztályharc jelentősége minden-esetre megszűnt volna. Persze itt is felmerül az a kérdés, ami a Marx-ellenes polgári irodalom tanul-mányozása közben szokott: miért a nagy harc, miért a koncentrált támadás olyasmi ellen, ami nincs, ha-mis vagy érvénytelen!
Roberto Michels, aki korábban forradalmi szin-dikalista volt, majd fasiszta lett, egy igen érdekes és értékes tudományos kísérlethez írt előszavában (Niceforo: „Contribuzione all'antropologia della classe operaia"; a munkásosztály antropológiai el-változásait mutatja ki exakt-tapasztalati módon s eredményei igen figyelemreméltóak) azt a kérdést veti fel: vajjon képes lehet-e a fizikailag és szelle-mileg elnyomorított, deformált munkásosztály a ha-talom meghódítására s a szocializmus megvalósítá-sára? Intellektuellek is aggályaikat szokták kife-jezni a proletariátus szellemi képességeivel és mű-veltségével szemben; sőt a szocialista mozgalom egyik ága a polgári intellektuellek vezetését nélkü-lözhetetlenül szükségesnek tartotta, kétségbevonta a proletariátus immanens erőit — amelyek legföljebb reformista-trade-unionista mozgalom létrehozásáig terjednének szerinte — s részben az osztályon kívül-ről jövő élcsapat feladatának tekinti az önmaguk-ban felszabadulni képtelen tömegek mozgásának irá-nyítását. A fasizmus előretörése óta a munkásosz-tály iránti bizalmatlanság egyre nő s indokolja a kérdés felvetését: vajjon be tudja-e tölteni a prole-tariátus a Marxtól neki tulajdonított történelmi sze-repet? A fasizmus győzelmének és a szocialista moz-galmak vereségének nem-e a proletariátus meggyen-gülése, hanyatlása, esetleg bomlása az oka? A kér-dés feltevése annál jogosultabb, minél inkább osz-tályerőkre akarja valaki visszavezetni a társa-dalmi-politikai harcokat s azok eredményét — más-szóval a marxizmus önkritikájához tartozik. Miután az előzőkben arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a szocialista pártok és vezetők hibáit, bűneit, árulásait nem oknak, hanem tünetnek tekintjük, nekünk is foglalkoznunk kell vele.
A válasz persze ez esetben sem lehet kiinduló-pontja, hanem csaik eredménye a konkrét vizsgálat-
nak. Mégis előre kell bocsátanunk annyit, hogy a proletariátus számaránya a kapitalista országok né-pességén belül egyre nő. Németország, Anglia, Bel-gium beszédes példájára már utaltunk. De ugyanez a tendencia állapítható meg az agráripari országok-ban (USA, Franciaország, Olaszország), sőt az egy-kor túlnyomóan agrárjellegű Oroszországban, Ma-gyarországon, Dániában, Kanadában, stb. stb. is. Pedig még csak a szorosan vett ipari proletariátus számarányát vizsgáltuk és nem vettük figyelembe a mezőgazdaság kapitalizálódását, az agrárprole-tariátus kialakulását. Ami a munkásosztály társa-dalmi jelentőségét illeti, ez a politikai vereségek, az ellenforradalmak korában sem csökkent. Itt csak két közvetett bizonyítékra hivatkozunk: az egyik, hogy a fasizmusnak a hatalom megszerzéséhez és megtar-tásához nélkülözhetetlenül szüksége van tömeg-bázisra s ezenfelül az ipari munkásosztály legalább egy részének támogatására. Politikai vonalvezetése és ideológiai apparátusának működése világosan mutatja, milyen döntően fontosnak tudja a hatalmá-tól megfosztott, atomizált, guzsbakötött proletariátus magatartását. Szocializmus — ha mingyárt nemzeti szocializmus — nélkül még a monopoltőke diktatú-rája sem, „forradalom" nélkül még az előjogok kon-zerválása sem biztosítható. És éppen ez a második közvetett bizonyíték, amihez még hozzá kell fűznünk, hogy a fasizmus „marxista aknamunkának" tulajdo-nítja, vagy legalább is deklarálja a munkásosztály minden, bármilyen ösztönös, spontán, szervezetlen megnyilvánulását, megmozdulási kísérletét. Hívei-től annyira megtépázott hitelét így kapja vissza a marxizmus, a proletárforradalom elmélete — halá-los ellensége elismerésnek is beillő vádjai révén.
Mert a munkásosztályt ma is a társadalom má-sik főosztályának tekintjük — a nagytőkésekkel, az államkapitalizmus irányítóival szemben —, s mert
jelentősége nem csökken, hanem nő, tudatformáit nem ideológikusaknak, hanem nagyjában-általában racionálisaknak tartjuk, gondolkodását többé-kevésbé tapasztalatokon, valóságos élményeken fel-épülőnek. Egyszóval az a véleményünk, hogy a pro-letariátus, mint osztály, képes mindenkori társa-dalmi szerepének, saját jelentőségének felismerésére és magatartását nagyjában e felismert vagy felis-merhető érdekei határozzák meg. A fasizmus és mun-kásosztály viszonyát is ez dönti el: a materiális ér-dekeken kell tehát kezdenünk, ami nem teszi feles-legessé annak a bonyolult áttétel-szerkezetnek — a változó társadalmi tudat fonnák alakulásának — vizsgálatát, amelyen keresztül az érdek magatar tássá, az osztályhelyzet osztálycselekvéssé vál-tódik át.
A II. fejezetben, majd az V. fejezet 1. részében kötelezőnek ismertük el annak bizonyítását, hogy a lecsökkent profitráta emelésére a munkásosztály életszínvonalának azonnali radikális letörése volt az egyedüli mód, s hogy a fasizmus e feladatot tudatosan vállalta és teljesítette. Már beszéltünk a profitrátá-nak a fasizmus győzelme utáni emelkedéséről; most a munkásosztály reálbéreinek letörését kell illusz-trálnunk. Ismét gondosan rostált, csaknem kizárólag hivatalos fasiszta forrásokból származó adatokat közlünk; s bár az „irányított statisztika" nem köny-nyíti meg feladatunkat, a számok így is sokat-mondóak.
Olaszországban, a fasiszta Mortara számításai szerint a névleges bérek és a létfenntartási költsé-gek a következőképpen alakultak; (L. Mortara „Prospettive economiche" 1927., 442. old.; az 1928— 1930, közötti adatokkal G. Salvemini kiváló tanul-, mánya alapján — „Capitale e lavoro nell'Italia fascista" — egészítettük ki a táblázatot:
Év: . Létfenntartási Átlagos
költségek: bérek:
1913. 100 100
1922. (Marcia su Roma:
. 1922. november) 498 505
1923. január 495 480
1925. február 628 545
1928. 655 537
1930. 668 530
Minthogy a líra-devalváció ez időszakon belül körülbelül 80%-os volt, első pillantásra a következő-ket állapíthatjuk meg: a névleges bérindex 1922-ben körülbelül 1.5%-kal magasabb volt, mint 1913-ban, a reálbéremelkedés még valamicskével nagyobb. A fasizmus hatalomrajutásának első két hónapja alatt a névleges bér és reálbér 5.4%-kal csökkent. 1925-ig a névleges bér körülbelül 14%-kal emelkedik, a reálbér azonban —. 1922-höz képest — 14.5%-kal csökken. Az 1930. évi bérszínvonal névleges bérei 7.4%-os emelkedést mutatnak (tehát 1925-höz képest a névleges bérindex is csökkent), reálbérei pedig 23%-os csökkenést. Így érthető, hogy Salvemini szá-mításai szerint 1927. és 1932. között az olasz ipari tőkenyereség évi 8.5—10 milliárd líra között mozog. A válság éveiben a bérek csökkenése újabb lökést kap. A már 1928-ban igen alacsony bérek 1933-ig a következő arányban csökkentek (Clavenzani adatai a Lavoro Fascista 1933. június 2-i számában):
I. Ipar.
Üvegesek: 30—40%, útépítők: 40%, gyapjúszövők: 27%, selyemszövők: 38%, kenderfonók: 30%, vas-fémmunkások: 23%,
építőmunkások: 30%,
faipari munkások: 18%,
víz-, gáz-, villanytelepek munkásai: 22%,
nyomdászok: 16%,
bányászok: 30%.
//. Mezőgazdaság.
Emilia tartomány: 30%,
Lombardia „ : 34%,
Délolaszország: 40—-46%.
A fasiszta uralom első tíz éve alatt, 1923 és 1933 között az ipari munkások névleges bére átlag körül-belül 50%-kal, a mezőgazdasági munkások névleges bére 55—61%-kal csökkent. A reálbérek csökkenése — mint 1930-ig számszerűleg kimutattuk — ennél is erősebb.
Hogy a gyakorlatban hogyan törik le a béreket, arra csak egy példát. Az olasz rizsföldeken többnyire nők dolgoznak. Az aratás igen kemény munkája 30—40 napig tart 1926-ban az aratónők 22.50 líra nap-számot kaptak. 1927-ben ezt 19.50 lírára szállították le, majd aratás közben 18.90 lírára. 1928-ban újabb 7.5%-os bérleszállítás következett, 1929-ben 1.5%-OS béremelés. 1930-ban (a válság kezdete — az előző bér-leszállítások konjunktúra-évekre esnek!) 17.5%-os csökkentés. 1931-ben a munkálatok további 35%-kal akarják a béreket csökkenteni, a korporációk —sze-repükről, jelentőségükről a következőkben még beszé-lünk — 20%-ot „ajánlottak fel", a döntőbíróság, mely természetesen, fasiszta munkaállamban, a munkások-nak kedvezett, „csak" 24% újabb bérredukciót állapí-tott meg. Mindez azt jelenti, hogy az agrárproletariá-tus egyik legnyomorúltabb, legkizsákmányoltabb ré-tegének előzőleg is igen alacsony béreit öt év alatt több mint 50%-kal szállították le.
A „Carta del Lavoro", a híres fasiszta munka-
alkotmány (1929), s a korporációs rendszer jelentő-ségéről, valóságos funkciójáról e számok után szinte felesleges beszélni. A részletek iránt érdeklődőket kimerítően tájékoztatja Gaetano Salvemini már idézett, példásan tárgyilagos, kiválóan tömör kis tanulmánya. Szólanunk kell azonban a teljesség kedvéért arról, hogyan történik a fasiszta Olasz-országbn a tőke és a munka ellentétének kiküszöbö-lése. Mindenekelőtt a kollektív szerződések révén. Ezek 1924. óta kötelezőek. Esetleges viták, akár már fennálló kollektív szerződésekkel, akár újonnan lé-tesített megállapodásokkal kapcsolatban, a munka-ügyi döntőbíróság („Magistratura del Lavoro") elé kerülnek. Ennek döntése mindkét félre kötelező, aki ellene szegül, egyévi börtönnel büntethető. A korpo-rációs törvény (1926) szövege szerint a döntőbíróság legfontosabb kötelessége szem előtt tartani „azt a legfőbb szükségszerűséget, hogy a termelés folytonos-sága biztosítva legyen". Ez minden várakozáson felül sikerült: az átlagos reálbér hat évvel a korpo-rációs törvény életbeléptetése után, 1932-ben, az összes európai országok között Olaszországban volt a legalacsonyabb, talán csak Jugoszláviát és Magyarországot kivéve (a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal statisztikája szerint). Az indokolás részlete-sebb és őszintébb: „A közösségnek érdeke, hogy a termelés ne túlságosan magas költségekkel, oly ára-kon történjék, amelyek az olasz árukat a külfölddel szemben versenyképessé teszik". A döntőbíróság egyébként három döntőbíróból és két szakértőből áll. Utóbbiakat a tartomány főnök jelöli ki, „az erkölcsi-leg és politikailag legkiválóbb" polgárok közül. Nehogy azonban véletlenül munkás is bekerüljön a döntőbíróságba, az 1926. július 1-én kelt rendelet 54. szakasza előírja, hogy a szakértőknek egyetemi vég-zettséggel kell rendelkezniük. A sztrájkot a korporá-ciós törvény megtiltja. Sztrájkmozgalomban való rész-vételt hét évig terjedő börtönnel büntet — békeidőben.
Igaz, ezzel szemben a kizárás is tilos. De a rendszer-rel szemben nem túlságosan kritikus „Lavoro d'Italia" szerint (1929. szeptember 3.) „ismeretes, hogy a vállalkozóknak módjukban van a béreket csökkenteni, a munkáslétszámot vagy a munkaidőt leszállítani anélkül, hogy a kizárás fegyveréhez nyúlnának." Az érdekesség kedvéért közöljük a korporációs törvény életbeléptetése utáni első vitás ügyet, amelyet azután sok ezer hasonló követett. A Genova melletti carrosai textilgyár 14 munkása és munkásnője sztrájkba lépett, mert — mint egyikük a bíróság előtt vallotta — „mióta a fasiszták átvették a novii munkáskamarát, béreinket 40%-kal leszállítottak. A korporációhoz hiába fordultunk vé-delemért." Ítélet: hat nőt egyenként hat hónapi bör-tönnel büntettek (La Stampa, 1926. július 2.). Igen tanulságos az 1928. február havában létrejött vas- és fémipari kollektív szerződés is. Ez minimális béreket nem állapít meg, hanem úgy intézkedik, hogy az 1926. évi bérek minden vállalatnál legfeljebb 20%-kal csökkenthetők (1. §.). Az új bérek „semmiesetre sem okozhatnak veszteséget az üzemnek" (5. §). A fe-gyelmi büntetések 20—60%-kal emelkednek. A heten-ként engedélyezett túlórák száma — 8 órás munka-nap mellett — nyolc helyett tíz. A munkásokat vitás ügyekben a korporáció által kijelölt személyek kép-viselik. Ugyanők kezelik a munkások befizetéseiből létesített segélyalapokat. E kollektív szerződéssel kapcsolatban a „munkáskorporációk" akkori elnöke, Stefano Antonio Benni, mellesleg a Banco di Roma, a Marelli- és Montecatini-konszernek egyik vezetője, így nyilatkozott: „A vállalkozók mindig mélységes szomorúsággal kérnek áldozatokat a munkásoktól; de meg kell érteniök a munkásoknak, mint ahogyan bizonyára meg- is értik, a termelés elengedhetetlen követelményeit. Értelmetlen egy bizonyos munka-bért követelni akkor, amikor a termelési költségek túlságosan magasak az eladási lehetőségekhez képest.
A bércsökkentés, mely ma kis áldozat, sokkal na gyobb holnapi áldozatokat tesz elkerülhetővé." A fasiszta propagandaapparátus ködösítő munkájá-nak, s azoknak a hihetetlen nehézségeknek jellemzé-sére, amelyek a megbízható, valóságértékű adatok összegyűjtését akadályozzák, megemlítjük, hogy e szerződésre az akkori olasz sajtóban megjelent nagy dicsérő cikkek hívták fel figyelmünket és minél na-gyobb tárgyilagosságra törekedve megszereztük a „munkásoknak kedvező" kollektív szerződés teljes szövegét. A korporációs rendszert ünneplő cikkek szerint —, amelyeket gyanútlan vagy kevésbé gya-nútlan európai és amerikai lapok is átvettek — a korporáció az egész országra érvényes minimális bé-reket állapított meg, fizetett szabadságot stb., stb. biztosított Egyszóval a fent ismertetett és kommen-tárra igazán nem szoruló kollektív szerződés áldásai közé sorolták azt a keveset, ami az 1920-ban a forra-dalmi munkásmozgalmak által kiharcolt kollektív szerződésből öt és fél évi fasiszta uralom után még megmaradt. Csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a korporációkban kizárólag a monopol-tőke képviselői foglalják el a vezető helyeket. Az ipar első képviselői: Giovanni Agnelli (Fiat), Stefano Antonio Benni (1. fenn: Banco di Roma, Marelli, Montecatini), Arturo Bocciardo (elektromos ipar, Societá Térni, Banca Commerciale Italiana), Giu-seppe Cenzato (elektromos ipar), Guido Donegani (a Montecatini-konszern elnöke), Edgardo Morpurgo (Banca Commerciale Italiana, Generáli biztosító), Enrico Parisi (Adria biztosító, elektromos tröszt), Pietro Pirelli (Pirelli pneumatikgyár) voltak.
A német fasizmussal kapcsolatos adatok meg-szerzése még nagyobb nehézségekbe ütközik. Nem-csak azért, mert rövidebb periódust tehetünk vizsgá-lat tárgyává, különösen, ha csak a békeéveket vesz-szük figyelembe, de azért is, mert sokkal (kevesebb adatot közöl és a propaganda-gépezet sokkal tökéle-
tesebben működik, mint az olasz. Egynéhány adatot mégis sikerült összeállítanunk, elsősorban annak igazolására, hogy a fasizmus hatalomrajutása után azonnal jelentős bércsökkentést hajtott végre, vagyis hogy a monopoltőke konjunktúrája, a félig meg-bénult termelőapparátus újramegindítása csak ilyen módon volt lehetséges. A fasiszta állam nem tagadta meg azokat a kötelezettségeket, amelyeket a fasiszta mozgalom vállalt.
A Siemens—Schuckert-konszern 1932 végén: 1933 végén:
munkásainak száma — :------------- 75.000 79.000
kifizetett béreinek összegre RM — 131,520.000 112,810.000
egy munkásra eső átlagos bér RM 1,754000 1,428.000
ami átlag 18.5% bércsökkentésnek felel meg.
W. Woytinsky, a kiváló statisztikus számításai szerint 1932. végétől 1933. végéig a kifizetett ipari bérek összege 5%-kal, a foglalkoztatott munkások száma 10%-kal, a munkaidő átlagosan 6%-kal nőtt, ami 10%-os átlagos bércsökkentésnek felel meg. (Das Neue Tagebuch, 1934. 546. oldal.)
A legmagasabb bérosztályba sorólt ipari munkások órabére:
1932-ben RM 0.88. 1933-ban RM 0.783
Az építőmunkások munkabérindexe (1930=100)
1932 decemberben 76.4
1933-ban 69.9
1934-ben 69.5 (Wirtschaft und Statistik
19.35. XII.)
1934 elején a legalacsonyabb hetibér (a dohány-munkásoké) RM 13.53; a legmagasabb (vas- és fém-munkásoké) RM 32.14; az átlagos ipari hetibér RM 25.92 (Deutsche Arbeitsfront 1934. június). Az össze-
hasonlításnál figyelembe kell venni, hogy az 1932. évi bérek a válság folyamán több ízben, így Brü-ning-féle szükségrendelettel is csökkentett bérek vol- tak. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a fel- sorolt adatok brutto-bérekre vonatkoznak, amelyek- ből adó, társadalombiztosítás, tagdíjak, „önkéntes adományok" címén sokszor 25%-ig terjedő levonások történnek. (A Deutsche Arbeitsfront tagsági díja minden bérkategóriában egyformán heti RM 1.50, hozzá a párttagdíj, a NSBO-tagdíj, Kraft durch Freude, Winterhilfswerk, „Wehrhaftmachung der Nation", a háború kitörése óta külön hadmentességi adó stb. stb.) És ezek csak névleges bérek: az élelmi-szerek árindexe 1933 januárban 107.3, 1933 december-ben 114.2, amihez a minőségi romlás járul. Az ár-indexek egyébként így alakultak:
Index-szám
alapja 1933 1934 1935 1936
III. III. III. III.
világpiaci nyersanyag-árak:-1925/29. 37.1 36.1 34.1 37.7
német nagykeresk. árak 1913. 91.1 95.9 100.7 103.6
mezőgazdasági áruk — 1910/14. 74 85 93 101
ipari nyersanyagok — 1913. 87.1 90.8 91.3 93.8
külföldi nyersanyagok 1913 60.1 66.7 68.2 74.6
belföldi nyersanyagok 1913. 102.9 104.9 104.8 105.1
szabad árak--------------1926. 45.6 53.5 57.1 61.9
rögzített árak--------------1926. 83.6 83.4 83.4 82.3
ipari készáruk----------1913. 111.6 114.6 119.7 120.1
termelőeszközök----------1913. 114.6 113.8 113..5 112.9
fogyasztási cikkek------1913. 104.5 115..2 124.4 125.6,
létfenntartási index — 1913. 116.1 119..9 122.2 124.2
táplálkozás --------------1913. 109.7 116..5 118..8 122.2
ruházkodás --------------1913. 106 109.3 117..2 118..7
(az utolsó három hivatalos indexszám erősen elma-
rad a valóságos áremelkedés mögött). Ennek meg-felelően a kereskedelmi forgalom, tehát a tömeg-fogyasztás összezsugorodik, amit az árak emelkedése csak 1934-től kezd kiegyenlíteni:
A kereskedelmi forgalom fejlődése 1928-tól 1935-ig:
1930=100. — 1928/29. 1931. 1932. 1933. 1934 1935.
élelmiszerek 104.8 91.9 78.2 75.3 79.4 86
textiláruk — 112.6 84.1 65 65..5 77.1 78
cipők----------- 112.1 88.7 72.5 75..5 79.3 80.1
együttesen — 109.4 84.9 67.2 64.7 72.5 75
Millió BM-ban: 35.000 27.200 21.500 21.200 23.800 24.500
A fogyasztóképesség csökkenését első pillantásra jelentéktelennek látszó, de igen jellemző példával illusztráljuk:
A cigarettafogyasztás árkategóriánként:
% 1930/31 1931/32 1932/33 1933/34 1934/35 1935/36
2.5 pfennig 0,6 4 10.4 15.9 21 19.8
3.3 pfennig 2.1 45.2 58.7 64.5 60 68.9
3 pfennig 24.6 6.7 10.1 10.2 13 17.2
5 pfennig 56.2 33.5 14.7 6.1 3.6 2.5
ennél drágább: 16.5 10.6 6.1 3.3 2.4 1.7.
Valentin Gitermann számítása szerint a reál-bérek csökkenése a fasizmus első évében mintegy 35%-os. Ugyanilyen eredményre jut Fritz Sternberg, mikor megállapítja, hogy az 1932. évi, tehát igen alacsony (ne felejtsük el, hogy 1932 a válság mély-pontja Németországban) életszínvonal biztosításához 1937-ben átlag 50%-kal hosszabb ideig kell dolgoznia a német munkásnak. A reálbérek ilyen arányú csök-kentése fiziológiai létében támadta meg a német munkásosztályt, amit nemzetiszocialista egészségügyi szaklapok cikkei is dokumentálnak. A „Zeitschrift für Volksernahrung" 1937. évi 14. számában egy de Ziegelmayer a következő szavakkal fejezi be a nehéz testi munkások táplálkozásáról írt tanulmányát: „Vizsgálatunk megállapította, hogy a megvizsgált munkáscsoportok átlagos napi kalóriafogyasztása az
elméletileg-fiziológiailag szükséges és kívánatos mi-nimum mögött néhány százalékkal elmarad". A „Reichsstelle für hauswirtschaftliche Forschungs-und Versuchsarbeit" ugyancsak 1937-ben 140 négy-gyermekes és átlag havi 150 RM jövedelmű munkás-család életkörülményeit vizsgálta meg. Az előző adatokból kitűnik, hogy havi 150 RM jövedelem elérésé-hez a család legalább két tagjának kell állandóan dolgoznia. A vizsgálat kimutatta, hogy a családok táplálkozásra a jövedelem 50—70%-át költötték. „Minden külön kiadás, javítás, beszerzés csak életbe-vágóan fontos táplálékról való lemondás árán válik lehetővé" — írja ezzel kapcsolatban a „Berliner Tageblatt". A „Reichsstelle" jobb híján azt a tanácsot adja a munkásasszonyoknak, hogy kevesebb kenye-ret, felvágottat, sajtót és kávét, ehelyett több főtt tésztát, zabpelyhet, lisztet, cukrot, tejet vásároljanak, illetve fogyasszanak. Így — valamivel kevesebb pénzért — napi 1665 kalória helyett 1782 kalória táp-értéket biztosíthatnak egy-egy családtag számára.
(Az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy 70 kg súlyú ágyban fekvő beteg minimális
szükséglete---------------------------------- 1800-1900
ugyanilyen szellemi munkásé, ülő munka
mellett-------------------------------------- 2300-2500
középnehéz testi munka mellett —------ 3000
igen nehéz testi munka mellett —------ 3500—4000
kalória naponta.) Ezek után érthető, hogy a halálo-zási index Németországban gyorsan és jelentősen emelkedik:
1932 63.8 (haláleset 100.000 lakosra)
1936 70.2
1937 73
Az eredeti akkumuláció korszakát és a gyarmati kizsákmányolás csúcsteljesítményeit kivéve alig van
példa a proletariátus ilyen arányú kizsákmányolá-sára s főleg az életszínvonal ilyen gyors és gyökeres leszorítására. A reálbérek háború alatti alakulásáról persze nincsenek adatok, még közvetettek sem. Csak következtetnünk lehet az átlagos napi - munkaidő meghosszabbodásából, az éjszakai és ünnepnapi külön túlórapótlék eltörléséből, a fontos élelmiszerek ada-golásából, a minőségromlásból, a nélkülözhetetlen szükséglett cikkeknek az átlagot jóval meghaladó drágulásából. És csak, mint érdekességet említjük meg, hogy a hadiüzemekben dolgozó munkások túl-munkabérét hadinyereségnek minősíti az állam és mint ilyet adóztatja meg. (Nehogy a fasizmus e bar-bárságán túlságosan felháborodjunk, sietünk hozzá-tenni, hogy ugyanezt a francia és angol demokrácia is megtette.) -
A proletár életszínvonal süllyedése 1937 után már a munkateljesítményt is kezdte befolyásolni. Ezt részben azzal orvosolták, hogy új munkásrétegeket vontak be a termelőfolyamatba, sőt a „Kirche, Küche, Kind" mellől ismét a gyárba szólították a nőmunkások százezreit is. De másrészt nyilván a munkásosz-tály fiziológiai leromlása feletti aggodalom késztette a hatalmon lévő nemzetiszocialista munkáspártot már 1937-ben a „nemzeti munkát védő törvény" (Gesetz zum Schutz der nationalen Arbeit) kiadására. E törvény mindenekelőtt megállapítja, hogy a „vezéri elv" az egyes üzemekre is érvényes. A „Führer" az üzemben a munkáltató, természetesen nem azért, hogy a „Gefolgschaft"-ot kizsákmányolja, mint a demo-krácia idején tehette, hanem azért, csakis azért, hogy vezesse, irányítsa, és így együttesen szolgálják a kö-zösséget Ehhez képest sem egyiknek, sem másiknak (régi és elavult, de közérthető nyelven sem a mun-káltatónak, sem a munkásnak) nincsenek jogai, csak kötelességei az állammal szemben. A munkaadó kö-telességeit csak általánosságban említi a törvény: az üzem folytonosságának fenntartása, a nyersanyag-és üzemanyagszükségletről való gondoskodás, a mennyiségi és minőségi kapacitás teljes kihasználása, a munkafegyelem biztosítása stb., stb., szóval csupa olyan súlyos kötelesség, amire nyilván csak a hiva-tástudat, vagy a szigorú törvény szoríthatja rá a tőkést, illetve a „Betriebsführungot", de semmi- esetre sem a profitérdek. Talán éppen ezzel kapcsolatban állapította meg Werner Sombart, minden idők legnagyobb kaméleon-közgazdásza, hogy „a kockáz- tató és mérlegelő vállalkozó helyét egyre inkább a gazdasági hivatalnok foglalja el", ami szép példája a részletigazságból generális hazugságra következtetésnek. Mert kétségtelen, hogy a fasizmus a valaha „automatikus" kapitalista szabályozás helyébe irányítást és organizációkat állít — de egyrészt ez a folyamat már a fasizmus hatalomrajutása előtt igen előrehaladott állapotban volt, másrészt pedig az alapvető relációt, a tőkés-munkás viszonyt a munkás szempontjából nem változtatja meg. Még ha hajlandók vagyunk is a fasiszta rendszerben az egyes vállalkozót az államhatalom, az össztőke — igen jól dotált — alkalmazottjának tekinteni, ami pedig indokolatlan általánosítás és a még le nem zárult folyamat távoli, teljesen valószínűleg el sem érhető beteljesülésének előlegezése volna, akkor is kétségtelen, hogy a munkásokkal szemben az üzem vezetőségének hatalma nem kisebb, hanem nagyobb, mint az egyes kapitalistáé volt azelőtt, hiszen maga mögött tudja a totális állam egész erejét, vele szemben pedig szétzúzott, atomizált, szervezeteitől megfosztott, állami kény-szerszervezetekbe parancsolt munkásság áll. Visszatérve az előbb említett törvényre, a „Gefolgschaft" kötelességeit már sokkal pontosabban és érthetőbben sorolja fel. A munkás köteles teljes testi és szellem - erejével a termelésben részt venni, (otthon vagy más műhelyben munkát nem vállalhat), a munkaidőn túl is dolgozni, ha az üzem érdeke úgy kívánja; a telje-sítendő túlórák száma maximálva van ugyan, de ki-vételes esetekben ennél többre is kötelezhető. Mind-ezzel szemben a munkaadó egyetlen kötelessége a megállapított bért pontosan kifizetni. A munkások érdekvédelmét a Deutsche Arbeitsfront nem választott, hanem kinevezett funkcionáriusai látják el. (Az üzemi bizalmiak választása két évvel túlélte a fasiz-mus hatalomrajutását. Csak akkor ruházták át a bi-zalmiak funkcióit a DAF-ra, amikor 1935-ben az óriási propaganda és megelőző terror ellenére a nagy-üzemek tekintélyes része túlnyomó többséggel kibuk-tatta a NSDP, illetve NSBO jelöltjeit.) Súlyos büntetéseket helyez kilátásba a törvény a késésre, a mun-kahely engedély nélküli elhagyására. És végül az utolsó védekező eszközt üti ki a munkások kezéből, amikor megtiltja, illetve külön engedélyhez és iga-zoláshoz köti a munkahelyváltoztatást. Ennek éppen akkor van nagy jelentősége, amikor semmilyen más
mód nincs a munkásság élet- és munkafeltételeinek megjavítására és az egyes munkás hajlandó elhagyni munkahelyét, ha az új helyen csak árnyalattal jobb körülményekre van kilátás.
A fasiszta munkásszervezetek — ezt már az olasz példán láttuk — azt a célt, amelyet állítólag maguk elé tűztek, a tőke és a munka érdekeinek összeegyez-tetését, a „súrlódások" kiküszöbölését nemcsak nem érik el, de tulajdonképpen komolyan sem veszik, legalább is tudatos irányítóik nem. Mégis hiba volna bennük pusztán ideologikus alakulatokat, a munkásság félrevezetésére szolgáló álszervezeteket, vagy a fasiszta mozgalom hű csatlósainak zsíros állásokat biztosító bürokratikus alakulatokat látni E szere-pük mellett van reális társadalmi funkciójuk is. Mindenekelőtt kielégítik a tanult munkásrétegek igen erős társasélet-szükségletét. A régi organizációk szétverése után a fasizmussal szembenálló munkás-rétegek egy része, más ellenállási lehetőség hiányában, passzivitásba ment, visszavonult a magánéletbe. A német szakszervezeti munkásság egy kiváló is-merője ezt a — mint látni fogjuk, ideiglenes — fo-lyamatot „Reprivatisierung der Arbeiterklasse"-nak nevezte el. Ám a modern ipari proletariátus magán-élete sivár. Az asszony, a nagyobb gyerekek szintén dolgoznak, a „családi kötelékek" még bomlottabbak és kétesebbek, mint a polgárságban. A régi szerve-zetek, csaknem függetlenül politikai tartalmuktól, hibáiktól, tehetetlenségüktől, magasabbrendű, érté-kesebb életformát jelentettek számukra. A nagy-üzemi munkafolyamat részben kiegészítő, hasonló ellentétét adták az egyes munkás, itt is, mint ott, a vele egyforma életűek, és gondolkodásúak körében van; de míg a modern nagyüzem fizikailag és szel-lemileg kihasználja, szervezetében szabad; a munka-helyen mindenki neki parancsol, szervezetében ő az úr — vagy legalább annak érzi magát. A modern munkásosztály számára a szervezeti élet a nagy-üzemben és a nagyvárosban kialakult kollektív tu-datformák következtében csaknem nélkülözhetetlen szükséglet. Ezt a szükségletet elégítik ki a fasiszta munkásszervezetek, persze, mint afféle szociális pótanyagok, mennyiségileg és minőségileg hiányosan. A monopoltőke államának szükségletei is meg-követelték a kényszerszervezeteket Nem volt elég a régi szervezeteket megsemmisíteni, mert amíg az elsődleges osztályellentét fennáll és üzemekben s a társadalom legkülönbözőbb területein elsődleges él-ményként hat a proletariátusra, addig a közvetlen gazdasági harc az üzemekben szervezetek nélkül is tovább folyhatna. Már pedig a fasizmus számára a közvetlen gazdasági ellenállás minden politikai tar-talom nélkül is elviselhetetlen. Egyrészt, mert a mo-nopoltőkének csak imént elért eredményeit veszé-lyezteti, másrészt, mert az osztályharcnak ezekből az elemi és spontán kezdeteiből fejlődtek ki minden korban — és reformista vagy az osztálybéke alapján álló organizációk fékezése nélkül különösen gyorsan fejlődhetnének ki — az általános gazdasági harcok, amelyek fasiszta állam- és társadalomrendszerben eleve és szükségképpen, politikai, sőt forradalmi jel-legűek volnának. A fasiszta kényszerorganizációk tehát nem csak a kényszernek és terrornak köszön-hetik létezésüket: e szervezetek reális tömegszükségletet is kielégítenek, ugyanakkor azonban a monopoltőke érdekeit szolgálják, tudatosan és tervszerűen. Mintha az uralomra került fasizmus maga sem bíz-nék a munkásszervezetek, küzdelem nélküli kapitu-lációjában, s főleg a proletariátusban, annak fa-siszta részében sem. Mintha egy pillanatra se merné a munkásságot magára hagyni, sem üzemben, sem munka után, sem családjában, sem olvasmányai, szórakozásai, gondolatai közben. Ezért „organizálja a mindennapi küzdelmet" Deutsche Arbeitsfront-ban, munkáskorporációkban, ezért „organizálja a munkás szabadidejét" is dopolavoro, Kraft durch Freude címén. Életveszélyes volna számára, ha a munkásság minden mesterséges beavatkozás nélkül pusztán a reális érdekek, a mindennapi élmények hatásának kitéve, élné magánéletét. A középosztály szerepével kapcsolatban említettük, hogy- a fasiz-musnak mily nélkülözhetetlen szüksége van tömeg-bázisra, nemcsak uralomra jutása előtt, de azután is. Ugyanez fokozottan áll a proletariátusra. Kimutat-tuk, hogy a tömegek megmozgatása jelentette a fa-sizmus erejét, s látni fogjuk, hogy ebben van gyen-gesége, vagy legalább is a tömeghangulattal szem-beni fokozott érzékenysége is. Számos bizonyíté-kunk van erre. Többek között az, hogy a fasiszta rendszerek nemcsak a hatalomért vívott harcban használták a forradalmi frazeológiát, hanem később is, főleg kényes helyzetekben. Az olasz fasizmus csaknem két évtizedes fennállása alatt valóban to-tális szervezeti és államformává lett, ami alatt azt kell értenünk, hogy az összes ideológiai tendenciákat, a fasizmus előtti Olaszország minden politikai irányát és ezek ellentéteit, ha tompítva és elkenve is, magában foglalja. Innen világosan felismerhető hármas tagozódása (amely persze erősen ideológikus, az egyes irányzatok mögött valóságos erők vannak ugyan, de nem azok, aminek nevezik magukat) a vezető bürokrácia, a Mussolini-klikk tipikus centrista politikát folytat a nagytőkés-klerikális-konzervatív „jobbszárny" és a korporációkra támaszkodó, álla-mosítást követelő „balszárny" között. 1922 és 1926 közt, majd az abesszín háború kitörése után és leg-utóbb a második világháborúba való belépés óta új-ból „baloldali" fasiszta politika felé mutat a legfel-sőbb bürokrácia érzékeny hangulatmérője. Német-országban, ahol ugyanez a hármas tagozódás külön-böztethető meg, a „nemzeti kommunista" irány megsemmisítése, Strasserék, Röhm elintézése, az SA politikai semlegesítése ellenére szintén „bal-oldali" kurzus volt, legalább is a második világ-háború kitöréséig. Nem szabad természetesen figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a hármas tagozódás propagandisztikus-ideológiai munkamegosztás is — de nemcsak az. A munkástömegek felé propagandisztikus céllal harsog a „baloldali", „forradalmi" fasizmus — de az, hogy a „forradalmi" propagan-dára a hatalom meghódítása után is szükség van, egyben a guzsbakötött, mezítelen, elnyomott, agyon-ellenőrzött és körülhízelgett munkásosztály reális vagy virtuális erejét bizonyítja. Ugyanígy nem ad-hatta fel a bizonyos mértékig radikális színezetű (uralkodóosztályellenes és romboló ösztönöket kielé-gítő) antiszemitizmust a német fasizmus akkor sem, amikor a reális tartalom, a zsidó kis- és középpol-gárság megsemmisítése már megvalósult. A túlorganizálás kényszeréről már beszéltünk: minden önálló, spontán megnyilatkozás, akár gazdasági, akár kul-turális területen, akár magánéletben, veszély, ame-lyet éppen a különböző fasiszta organizációknak kell elhárítani, felfogni vagy legalább szabályozni és irá-nyítani. A terrort sem lehet — mint más diktatú-rákban — a hatalom megszerzése és külső-belső meg-szilárdulása után „enyhíteni", vagy elleplezni. A fa-sizmusnak demonstratív terrorra van szüksége. A Németországban, de Olaszországban is szinte sza-bályos időközökben, félévenként egymást követő lát-ványosan rendezett és harsányan reklámozott bel-és külpolitikai akcióknak (a Népszövetség elhagyása — a Röhm-frakció kiirtása — általános védkötelezettség — nürnbergi zsidótörvények — Rajnavidék megszállása — spanyol beavatkozás — Anschluss — München — cseh protektorátus — lengyel háború — skandináv akció — stb. stb.) reális oka mellett az is szerepük — és főleg ezt szolgálja a teátrális be-állítás —, hogy ne hagyják meg a proletártömegeket túlságosan sokáig normálig állapotban, hétköznapi helyzetben, amelyben a közvetlen érdek s az ennek megfelelő ellenzéki hangulatformát kaphatna. Csak abnormális helyzetekben, élükre állított kül- vagy belpolitikai szituációkban tudja a propaganda-apparátus e helyzetek megfelelő beállítása és a kon-dicionálás határáig stereotip harsogása révén a tö-megeket a fasizmushoz „kötni". Államosított monstre-vasárnapok kocsmai duhajkodásába próbálja foj-tani a hétköznapok halmozódó keserűségét.
A proletariátust általános osztályérdekei egy-értelműen szembeállítják a monopoltőke diktatúrá-jával. Azt állítottuk, hogy ez az osztály, amely a társadalmi háborúnak a nagytőkésekkel szemben másik döntő tényezője, éppen e szerepénél fogva képes érdekei felismerésére és védelmére, más szó-val valóságos helyzetének megfelelő osztálymaga-tartás kialakítására. Később próbálunk választ adni arra á kérdésre: tudatossá vált-e már a fasizmussal szembeni kiegyenlíthetetlen ellentét, s ha igen, miért nem vált s hogyan válhat politikai erővé. Már most hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a fasizmus nem csak tökéletes erőszakszervezetének kö-szönheti hatalmát s nem is csupán hasonlóan tökéletes ideológia-apparátusának. Az ellenkező véle-mény a materialista történelemfelfogás lényegének, de egyben a munkásforradalmi gyakorlatnak fel-adását jelentené. A munkásosztály érdekeit, hangu-latait a korlátlan hatalommal rendelkező fasiszta államnak is egyre inkább figyelembe kell vennie. Az eddigiekben vázlatosan megmutattuk, hogy ezt — osztálykötöttsége megvonta határok között — meg is teszi. További jelentős bizonyíték, hogy az osztályháborút állítólag megszüntető, mindenesetre következetesen tagadó fasizmus annyira alapvető munkás-élménynek tekinti az osztályharcot, hogy azt állítja, persze travesztált, imperialista politikája szolgálatára rendelt formában, mint proletár- és burzsoá-nemzetek háborúját, militarizáló politikája középpontjába.
A munkásosztály valódi érdekeiről pedig tud-nunk kell, hogy azok sem nem közvetlenül, sem nem automatikusan alakítják ki az osztály-magatar-tást, hanem igen bonyolult, gyakran ellentétekkel teli tudati fejlődésen keresztül. A proletár-osztály-tudat belső ellentéteinek végső oka abban az alap-vető antagonizmusban rejlik, hogy a proletariátus hordozója a kapitalizmusnak is, a szocializmusnak is. Egyszerre építő és romboló osztály. A munkás-osztály termeli és reprodukálja a tőkés társadalom minden kategóriáját, ugyanakkor pedig puszta lété-vel ellentéte és megsemmisítője. S mint a kapitaliz-mus többi ellentmondását, ezt is új szintre emelte és a végsőkig kiélezte a fasizmus.
2. A proletár osztálytudat.
Marx a proletár osztálytudattal, annak kialaku-lásával és változásaival nem foglalkozott behatóbban. Csak két helyen érinti a problémát és politikai-társadalmi vonatkozásait, az „Elend der Philosophie" utolsó oldalain, azután a „Kapital"-nak a tőke-akku-muláció történelmi irányáról szóló fejezetében. Az „Antiproudhon"-ban: „A gazdasági viszonyok először munkásokká tették a népesség tömegeit. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érde-keket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőkével szemben, de még nem az önmaga számára. A harc-ban, amelynek csak néhány fázisát jellemeztük, ez a tömeg egymásra talál, s önálló osztállyá szerveződik („.. .konstituiert sie sich als Klasse für sich selbst"). Az érdekek, amelyeket véd, osztályérdekek lesznek. De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc." — a „Kapital"-ban: „A tőkemágnások számának ál-landó csökkenésével, akik ez átalakulásnak (a munka-folyamat társadalmasításának) összes előnyeit ki-sajátítják és bitorolják, növekszik a nyomor, a nyo-más, a szolgaság, a megaláztatás, a kizsákmányolás, de az egyre növekvő és éppen a kapitalista termelő-folyamat mechanizmusa által iskolázott, tömörített és szervezett munkásosztály lázadása is." Ha az ,.Elend der Philosophie" előbb idézett gondolatát ki-bontjuk némileg még idealista burkából, azt a tételt kapjuk, hogy az osztályhelyzettől az osztálytudatig elég hosszú út vezet; elég hosszú, mert kezdete és vége — a passzív tömeg, amely öntudati fokától csak-nem függetlenül, de mindenesetre megelőzve annak fejlődését, a magántulajdonon alapuló társadalom-ban minden magántulajdontól megfosztva, csak ne-gatív értelemben osztály — és a harcban egymásra, önmagára találó osztály még ellentétként szerepel. Arról a folyamatról, amelyben a „tőkével szembeni osztály"-ból „önálló osztály" lesz, sem a fiatal Marx, sem a „Kapital" írója nem beszél. A fiatal Marx azért, mert az 1848 körüli forradalmi periódusban az osztállyá szerveződés már rohamosan gyorsnak s a tőkés fejlődéssel együteműnek látszik; Marx többek között ezért várta a 48-as forradalmak bukása után is csaknem azonnalra az új forradalmi hullámot. A „Kapital" írója viszont már nem idealisztikus-hegeliánus formában képzeli el a tudatos munkás-osztály kialakulását (a „Klasse für sich" megfogal-mazása még erősen emlékeztet az önmaga tudatára ébredő hegeli világra, az „egymásratalálásé" a világ-szellemre), hanem a materiális termelőfolyamat egyik, bár egyenértékű mozzanataként („a kapitalista termelőfolyamat mechanizmusa által iskolázott ... munkásosztály...") A proletár osztálytudat törté-nelmi változásairól nem beszél, s ebben a negatívum-ban hűségesen követik epigonjai is, akiknek pedig már voltak tapasztalataik nagy munkásmozgalmak tudatformáinak fejlődéséről s a pszichológiai „áttétel" bonyolultságáról, — míg magának Marxnak nem. Csak legújabban kezdtek e kérdéssel szocialista olda-lon foglalkozni, történelmileg különösen Arthur Rosenberg („Geschichte des Bolschewismus", „Demokratie und Sozialismus") és Paul Maresch, már idé-zett kiváló tanulmányában („Zur Entwicklung des proletarischen Klassenbewusstseins"). Ez utóbbinak anyagát a következő fejtegetések során több helyen felhasználtuk, bár egészen eltérő csoportosításban, legtöbbször más, olykor ellentétes szempontok szerint és ellenkező végkövetkeztetésekkel.
A proletár osztálytudat kialakulása nem állandó és egyöntetű fejlődésfolyamat, hanem ellentétes elemekből tevődik össze. A munkásság gondolkodá-sának általános irányát valóságos társadalmi hely-zete határozza meg, tehát az a tény, hogy puszta létével szembeáll a tőkés társadalommal, hogy kizsákmányolt és kirekesztett osztály. Azok a tudat-formák azonban, amelyekben a gondolkodás általá-nos iránya kifejeződik, nagyon is változóak. A proletariátus a mindenkori uralkodóosztálytól ké-szen kapja őket, csakúgy, mint értékelési rendsze-rét, bizonyos mértékig egyéni- és osztályetikáját is. Része, döntően fontos része lévén a termelőfolyamatnak, az abban kialakuló, formailag mindkét osztály számára azonos, de irányban különböző tár-sadalmi gondolkodásfolyamat hatása alól sem von-hatja ki magát. Gondolkodásirányt és tudatformá-kat tehát egyformán valóságos élményeiből alakít ki magának a munkásosztály, de míg az előbbit társadalomellenes volta határozza meg, addig utób-biakat az adott társadalom és annak uralkodó-osztálya legalább is döntően befolyásolja. Hozzá kell még tennünk, hogy a tudatformák is, mint az ú.n. felépítmény általában, lassabban változnak az őket kialakító valóságos viszonyoknál. Ezért van például, hogy a történelmileg fiatal proletariátus, akár kézműves, akár paraszti környezetből jött, sokáig őrzi előző környezetéből hozott élményvilá-gát — a racionális tudatformákban gondolkodó burzsoáziával szemben — az alapvető élményt, a kizsákmányolást is feudális, misztikus-vallásos tudatformákban fogja fel. Így érthető a nagy és nemcsak külsőséges hasonlóság a kezdeti munkás-felkelések és a parasztforradalmak között. A gép-rombolók a kizsákmányolást a hűbéri munka-kényszerrel, a robottal azonosították, az üzemet nem meghódítani akarták, hanem megsemmisíteni. De az első proletármozgalom, a chartizmus története is ezt mutatja. Első szakaszában nem munkások, hanem szegények mozgalma, nem politikai és társa-dalmi, hanem emberi jogokat követel, erősen vallá-sos indokolással. Ez természetesen mit sem von le forradalmi jellegéből, amely éppen az első szakasz-ban a legtisztább. A korai chartizmus vitathatat-lanul forradalmi mozgalom, hűbéri-vallásos tudat-formákkal, helyenként az őskereszténységre vagy a reformáció nagy parasztfelkeléseire emlékeztető ideálokkal. Az ipari forradalom azonban e proletár tudatformákat sem hagyja változatlanul. Hatása késhet, el nem maradhat. És a chartizmus második szakaszában a feudális tudatformák lassan elhalnak, a követelések mellől a vallásos indokolás foko-zatosan elmarad. A fiatal angol nagyüzemi proleta-riátus felismeri jelentőségét és szerepét a termelés-ben. Minél tudatosabb lesz, annál tűrhetetlenebbnek érzi helyzetét. A munkás most már a polgári társa-dalom egyenlő jogú, de kisemmizett tagjának tudja magát s mint polgár, polgári jogokat követel. Így kerül a Charta, a választójog kérdése a mozgalom középpontjába. Azt is tudja, hogy bérmunkás: a munkaerő-árut a polgárságtól átvett racionális tudatformák (tehát már nem vallási-erkölcsi nor-mák) szerint értékeli; igazságos ellenértéket, jogos bért követel. És mert az angol kapitalizmus hallat-lan fellendülése s az eredeti akkumuláció korában fizikailag megtizedelt proletariátus termelőképessé-gének csökkenése az angol tőkésosztályt képessé és hajlamossá teszi engedményekre, mindkét irányban eredményeket ér el. Hosszú küzdelemben kivívja politikai egyenjogúságát és az első szociálpolitikai törvényeket. Mindebből az a döntő élmény szűrődik le az osztály számára, hogy a fennálló társadalmon belül is megjavíthatja életszínvonalát, ha osztály- erejét szervezetten tudja harcbavinni. (Nagyjából analóg jellegű a forradalmi szindikalizmus korai szakasza is, azzal a különbséggel, hogy azt a jakobinizmus maradványai színezik át.) S mikor a chartista mozgalom felbomlása megkezdődik, törté-nelmi szerepe már befejeződött. Az életszínvonal további javításáért, a munkaeredményből való na-gyobb részesedésért már más szervezetek folytatják a harcot, más tudatformák között. A chartizmus szabaddá tette az utat a trade-unionizmus kialaku-lása számára. Nagyon igazságtalanok és tudomány-talanok azok a kritikák, amelyek a tradeunionista öntudatot kispolgári tudatnak minősítették. Marx-nak nem ez volt a véleménye. Az első „koalíciók-ban" (szakmai szervezetekben) a munkásosztály nagy, nemzetközi forradalmi szövetségének alapjait látta. S a tradeunionok valóban tiszta proletár szervezetek voltak, önálló osztálytartalommal, amely azonban polgári (a hatalmon lévő polgárságtól át-vett) tudatformákban fejeződött ki. Az osztálytarta-lom is, a polgári tudatformák is valóságos élmé-nyekből szűrődtek le. 1S70 és 1910 között a kapita-lizmus fejlődésvonala nagyjából töretlen. A válsá-gok aránylag rövidek, hatásukat a következő fel-lendülés hamar eltünteti. A munkásosztály számára az eredményes szociálpolitikai harcok kora ez, ame-lyekkel növekvő biztonságérzet jár együtt. Negyven év alatt a reálbérek Európában átlagosan megduplá-zódtak, az Egyesült Államokban megháromszoro-zódtak. 1900 és 1914 között a német munkanélküliek legnagyobb száma 461. 000 volt: 1931-ben több mint hétmillió. Ez a környezet a trade-unionizmus tapasztalati alapja és ez irányítja a fejlődést a politikai reformizmus felé.
Némileg eltérőnek látszik az orosz munkásmoz-galom kezdeti szakasza, különösen, ha Leninnek a trade-unionizmussal szemben gyakorolt, éles kriti-kájára gondolunk. Valójában a fiatal orosz proleta-riátus fejlődése is a vallásos-forradalmi, tehát feu-dális eredetű tudatformákból (narodniki mozgal-mak, Gapon, stb.) indult ki és a tradeunionista tudatformák felé tart (orosz ökonomizmus). Egyik sem tartalmazza a tudatos forradalmiságot: az első forradalmi ugyan, de nem tudatos, hanem misz-tikus, a második racionális, de nem forradalmi. És mert egy kivételes történelmi helyzet — a kis, de igen fejlett kapitalizmus, a polgári és proletár-forradalmi erők összegeződése, a hatalom meghódí-tását lehetővé tette, -a munkásosztály eddig legna-gyobb stratégája, Lenin joggal tartotta a tradeunionista munkásöntudatot ki nem elégítőnek. Az akkori orosz viszonyok között kétségtelen tény volt, hogy a munkásosztály „önmagától és önmagában" csak tradeunionista öntudatra képes és a konkrét politikai feladat megoldásához az orosz munkás-osztályra valóban külső erőnek kellett hatnia, a tudatos élcsapatnak kellett pótolnia az osztály hiányzó forradalmi öntudatát A korábbi, misztikus-vallásos forradalmi tudatformák sokkal felhasználhatóbbaknak bizonyultak, mint a racionális trade-unionizmus. Konkrét orosz politikai szempontból Leninnek kétségtelenül igaza volt. Organizációs elmé-lete azonban, részben már az ő, de főleg európai köve-tői kezében a szükségből gyakran erényt csinált; amikor a kora kapitalizmus munkásosztályára illő elméletet erőszakosan a fejlett nyugati országok proletariátusára próbálták alkalmazni, az eredmény csaknem mindig a baloldali munkásmozgalmak fel-bomlása, meggyengülése, veresége volt.
A reformista munkástudat más úton vezetett a katasztrófához. Az emelkedő életszínvonal, növekvő biztonság alapvető élménye a kontinentális munkás-öntudatot is annál erősebben befolyásolta, minél jobban „polgárosodott" a munkásság, ami alatt nem-csak a jobb életet, polgári életformákat értjük (utóbbiak jelentősége különösen a német munkásosz-tályban igen nagy), hanem a polgári tudatformákat a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gon-dolkodni képtelen, vulger-materialista gondolkodás-módot (ezért vált a „marxista centrum" által han-goztatott „szocialista végcél" oly könnyen és gyor-san ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrend-szert is. A proletártudat fejlődése szempontjából a reformizmus a polgári tudatformákon keresztül betörő polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti. E folyamatot természetesen materiális, gazdasági változások indították el, s utóbbiak szerepe kétség-telenül döntő. Itt azonban a proletártudat változá-sainak vizsgálata a feladatunk, megoldásához absztrakciók szükségesek, a különben is feldolgozott-gazdasági, társadalmi, politikai folyamatot tehát csak jelezzük.
A reformista munkásöntudat még mindig munkásöntudat A proletariátus gondolkodásának irá-nyát még mindig a kizsákmányolás ténye szabja meg. Éspedig annál határozottabban, minél szűkebb határokba ütközik a munkásosztály életszínvonalá-nak emelése, amelyhez az egyenjogúság és egyenlő-értékűség elismertetésének aspirációja is járul, utóbbi a társadalmi kisebbértékűséget eredményező mindennapi sérelmek természetes kompenzációja-ként Részben ezzel magyarázható a reformista kor-szak nagy kulturális erőfeszítése („a tudás hata-lom", „tanuljunk, hogy taníthassunk", stb.), a mun-kásosztály ezen a téren is ki akarja verekedni egyenlő értékűségének elismerését Az értéknormák polgári jellegűek, de valamennyit átszövi és átalakítja egy új, speciálisan proletárjellegű, alapvető élményekből kialakult magatartás: a szolidaritás. Közép-Európában, Németországban is, az akkor még feudális maradványokkal telített állam az emel-kedés főakadálya. A munkásosztály ezt az államot — joggal — a másik osztály szövetségesének, radi-kális átalakítását elsőrendű feladatnak érzi. Ennek egy negatív és egy pozitív következménye van. A negatív: a munkásosztály államellenes beállított-sága, a pozitív: az „igazságos állam" lassallei köve-telése. Az államellenesség azonban a kapitalizmus keretein belül marad, a munkásmozgalom a polgár-ságban a monopolkapitalista fejlődés következtében elhalványuló demokratizmus, a polgári szabadság-gondolat örököség egyetlen hordozójává válik. Ez a politikailag radikális, társadalmilag nem forradalmi magatartás jellemzi a reformizmust. A revizionizmus körüli nagy viták a proletártudat két jelentős vál-tozását leplezték le: egyrészt azt, hogy a század első éveiben a munkásosztály, tudatos törekvései mind gazdasági, mind politikai síkon a kapitalista társa-dalom határain belül maradnak, másrészt azt, hogy a marxizmus, főleg a forradalmi végcél hangsúlyozása teljesen ideologikussá vált. Mindebből nem sza-bad arra következtetnünk, hogy a reformista tudat nem volt munkásosztálytudat. A proletariátus gon-dolkodásának irányát változatlanul a kizsákmányo-lás ténye határozza meg, s ez a tény a fejlett nagy-ipari kapitalizmus korában az osztály túlnyomó többsége számára nyilvánvaló és tudatos. Magatar-tásában éppoly határozottan, sőt még élesebben áll szemben a tőkésosztállyal, mint a kora kapitalizmus idején. Ezért szenved a marxi ideológiát felszámolni akaró revizionista irány legalább is forma szerint vereséget, s győz a „marxista centrum", amely a reformista politikát marxi ideológiába - öltözteti (lásd Ignaz Auer híres levelét Bernsteinhez, a vitát elindító könyve megjelenése alkalmából: „Lieber Eduard, solche Dinge tut man, aber sagt man nicht".) De, mert a reformista napipolitikát tagadja, s a for-radalmi végcélt ellentétként állítja vele szembe, a Rosa Luxemburg vezette balszárny viszont a tömegek túlnyomó része előtt értetlen és érthetetlen maradt, s befolyása szűk körre korlátozódott. Nyil-vánvaló, hogy az egészen más társadalmi viszonyok között keletkezett eredeti marxizmus, bár az általá-nos fejlődéstendenciát rendkívül éles és világos for-mában tartalmazta, a változott valóságos, bár ideig-lenes körülmények kialakította proletár tudatfor-mákon nem törhetett át. Bizonyítja ezt az is, hogy ugyanakkor Oroszországban (ahol a társadalmi vi-szonyok sok tekintetben emlékeztetnek 1848-ra), az eredeti marxizmusnak tartalmilag és formailag hű-követői nagy hatással működtek.
A valóságosan ható jelen és az ideológikus jövő érdek harcában épúgy az előbbi győz, mint a nagyon reális nemzeti és ideális nemzetközi érdekek össze-ütközésében, annál könnyebben, minél kizárólagosab-ban a polgárságtól átvett empirista tudatformákban gondolkodik a proletariátus. Ezért szó sincs arról, hogy 1914-ben a német munkásosztály szervezett
része elárulta volna a nemzetközi szocializmust. A német munkásosztály jelentős része érdekelve volt (helyesebben érdekeltnek tartotta magát) a német imperialista törekvések sikerében, mert enélkül a gazdasági terjeszkedés s az életszínvonal további emelése lehetetlen volt. A háború a reformizmus számára az imperializmus természetes következ-ménye: meglepetést csak azoknak jelentett — és ilyenek persze nagyon sokan akadtak —, akik nem vették észre a marxizmus, a „forradalmi végcél" ideológikus jellegét. Emellett közvetlenül a háború előtt megindult, alatta és utána hatalmasan kifejlő-dött a szociálpolitikai célkitűzésekért folyó harc és a szövetkezetek kiépítése. Az ok aránylag könnyen fel-fedezhető. A század elején — az imperialista feszült-ségek növekedése mutatja legjobban — a német belső piac körülbelül telítve volt, a további béremelések a tőkésosztály elkeseredett ellenállásába ütköztek, sőt válságok alkalmával nagyobb reálbércsökkentésekre is sor került. Az ingadozó „közvetlen bér"-rel szem-ben az intézményesen biztosított „közvetett bér" szilárdnak és válságállónak látszott. A szövetkezetek-ben pedig a fogyasztók próbálják szervezett erővel — de ismét a kapitalista termelőmód alapján ma-radva — megvédeni a termelők által kiharcolt reál-béreket. Ezért lát a reformista öntudat — nemcsak a vezetőké, a tömegé is ---- a háborús kényszergazdál-kodásban „szocializmust". (Az első világháború alatt szociáldemokraták nevezték el a hadigazdálkodást ,,Kriegssozialismus"-nak.) És ezért elégszik meg a háború után közvetlenül szocializálásnak nevezett — és igen szerény keretek között mozgó — államosí-tással.
Persze a háború alatt a tudatformákat döntően befolyásolja a háború élménye. De mit sem változtat polgári jellegükön. A békevágy, a háborúellenesség nem par excellence proletár hangulat, a kispolgár-
ság és középpolgárság körében is uralkodott, s ugyancsak nehéz volna kimutatni, hogy a munkás-osztály előbb vált háborúellenessé, mint a kispol-gári tömegek. Minthogy pedig a pacifista törekvé-sek is megmaradtak a polgári határok között, a né-met munkásosztály túlnyomó része csak pacifista lett, s csupán, az előbb említett balszárny küzdötte fel magát a forradalmi antimilitarizmusig. E bal-oldal ideológiai hatása, következetes háborúellenes magatartása miatt, megnőtt ugyan, de a SPD (több-ségi szociáldemokrata párt) és USPD (független szo-ciáldemokrata párt) tömegei még a háború utolsó évében is csak a békéért, nem pedig a szocialista for-radalomért harcoltak. A békekövetelés pedig nem volt feltétlenül ellentétes a burzsoázia érdekeivel, fő-leg, amikor a katonai vereség már előrevette ár-nyékát, s így nem ismétlődött meg az egy évvel előbbi orosz társadalmi helyzet, amelyben a béke és a proletárforradalom követelése azonossá vált. Ko-rántsem akarjuk azt állítani, hogy ez volt egyetlen oka a német forradalom elvetélésének. Bizonyítá-sunk iránya éppen fordított: azt mutatjuk ki, hogy a háború és az összeomlás sem változtatott lényege-sen a német munkásosztály tudatformáin. Sőt. A radikális demokratizmus a weimari köztársaság megszületésével elérte célját: az „ő forradalma" győ-zött; sokkal kevésbé volt kritikus, semhogy a for-mai-jogi változások mögött meglátta volna a válto-zatlanul erős burzsoá pozíciókat, a bürokrácia és hadsereg változatlan összetételét és osztályjellegét, szóval azt, amit egy német író röviden úgy fejezett ki: „Der Kaiser ging, die Generale blieben". Ezzel azután a reformista öntudat utolsó radikális voná-sától szabadul meg, sőt politikailag csakhamar kon-zervatívvá lesz. Egyetlen célja a reálbérek lehető emelése és a szociálpolitika további kiépítése. Mikor néhány év alatt e területeken is a határig — a kapi-talista termelőmód megvonta határig — ér, szerepe
befejeződik, a reformizmus teljesen és véglegesen ideológiává válik.
Persze, ez az ideológia, láttuk a „középrétegek" példáján, igen szívós lehet. A reformista ideológiát először az infláció szörnyű földrengése repeszti meg, de még nem pusztítja el. Az inflációból kike-rülő monopolkapitalizmussal szemben a reformista követelések és módszerek tökéletesen irreálisak, a munkásosztály túlnyomó többsége azonban még min-dig a kispolgári jólét és biztonság kategóriáiban gon-dolkozott. Az új, minden előzőnél mélyrehatóbb és pusztítóbb válság változtatja meg a tudatformákat. Darabokra töri a reformizmus és trade-unionizmus maradványait. Az állandó és tömeges munkanélküli-ség döntő élmény dolgozók és munkanélküliek szá-mára egyaránt. A munkanélküliek főtörekvése: visz-szakerülni bármi áron, bármilyen feltételek mellett, a termelésbe. A még dolgozóké: megtartani a mun-kahelyet, bármi áron, mindenki ellen. A munkanél-küliek mindenáron-munkát-követelését a még dol-gozók fenyegetésnek érzik. Így hasad ketté a pro-letártudat a válságban, a még dolgozók számára az adott helyzet fenntartása, a munkanélküliek szá-mára a tűrhetetlen létfeltételek azonnali megváltoz-tatása a legfőbb cél. Nyilvánvaló, hogy a „status quo"-hoz ragaszkodó munkások számára a konzer-vatívvá vált reformizmus maradványai, bármily ideológikusak, még mindig megfelelnek. És való-ban: a dolgozó nagyüzemi munkások túlnyomó része minden csalódás, minden vereség, minden hiba és árulás ellenére meglepően és sokak számára érthe-tetlenül ragaszkodik a szociáldemokráciához. Nem „hűségből", vagy „hősiességből", hanem az évtizedes tapasztalatokból felépített tudatformák miatt. A ragaszkodás és kitartás azonban mitsem változ-tatott, nem változtathatott azon, hogy a reformizmus a változott valósággal szemben teljesen tehetetlen volt: politikailag tehetetlen a még mindig tömegek-
kel rendelkező reformista, párt és pszichológiailag tanácstalan, irányvesztett a reformista tudatfor-mákban gondolkodó szervezett tömeg. E hasadáshoz még egy másik, ugyanilyen mély járult: a „régi" és „új" proletariátus tudatformáinak ellentéte. A „régi" proletariátus tudatformái nagyjából reformisták, még a kommunista munkásoké is. A válság nem csak a materiális biztonságot, de az öntudatot, a szilárdnak tartott intézményekbe vetett hitet is meg-semmisíti. Az „új" proletariátus — az újonnan kelet-kezett iparágakban, vállalatokban dolgozó munkás-rétegek és mellettük a már elhelyezkedni sem tudó. a termelőfolyamatból látszólag egyszersmindenkorra kizárt legfiatalabb munkásgeneráció — tudatformái nagyrészt mások: parasztiak — a faluról felköltö-zött munkásrétegeknél — kiszolgáltatottság jellemzi őket — a nem szervezett, állami segélyre szoruló munkanélkülieknél, — de mindenkeppen desperál-tak, azonnali, bármilyen változást követelnek, A
"régi" munkanélküliek általában inkább a kommu-nista párt felé, az „új" munkanélküliek inkább a nemzetiszocialista mozgalom felé áramlanak. Mind ezekhez járult még a munkáspártok tömegei és ve-zetői közti ellentét, amely a dolgozó munkások tuda-tában is egyre élesebb lett, a bürokrácia nagyobb biztonsága és túlontúl nagy óvatossága miatt, a munkanélküliekben pedig sokszor nyílt ellenséges-kedéssé vált: a mindenféle akciótól részben konzer-vativizmusa, részben óvatossága, részben tudatos gyengesége és nem egyszer eltérő osztályérdekei miatt irtózó bürokrácia és a rögtöni, akármilyen cselekvést követelő munkanélküliek „politikáját" lehetetlen volt összeegyeztetni. A „boncok" elleni fasiszta jelszavak szocialista munkások között is kétségtelen visszhangra találtak.
Mindennek az -volt a következménye, hogy bár a változtatás szükségessége és elkerülhetetlen volta a munkásosztályban mind nyilvánvalóbb lett, a
dolgozó rész hatalmas gazdasági és társadalmi fegy-verzetét nem merte használni a munkahely elvesz-tésétől való páni rettegés miatt, a munkanélküliek kezéből pedig az addig ismert és használt fegyvere-ket már kiütötték. Maradt a politikai fegyver, az egyetlen, amelyet a reformista tudat ismert: a szavazócédula. A munkásosztály szavazott is, egy-szer, kétszer, ötször, tízszer, egyre nagyobb tömegek „radikalizálódlak" a választási statisztikák bizony-sága szerint — azt azonban hiába várta, hogy pártjai, amelyekre szavazott, helyzetén változtassa- nak. Ugyanígy képtelen volt a kapitalizmus válsá-gát tudatosan is felismerő munkásság a szocializ-musért harcolni; részben azért, mert a szocializmus a széthulló reformista ideológiában csak bizonyta- lan általánosság, ünnepi beszédek szépen hangzó záróakkordja volt, de azért is, mert a kapitalizmus elleni osztályháború a még meglévő munkahely kockáztatását jelentette. Annak előfeltétele, hogy a munkásság cselekvő osztály legyen, a reformista tudattöredékek szerint a kapitalizmus normális funkcionálása lett volna: a reális harcot viszont a dolog természete szerint csak a kapitalizmus igen mély válsága teszi lehetővé — amire a reformista ideológiában nem volt kádencia. Így vált a proleta-riátus egy jelentős része előtt a harc céljává és útjává a szocializmus helyett a (nemzeti) szocializ-mus, mely a tűrhetetlen helyzetért a "rendszert" sőt a kapitalista rendszert tette felelőssé, ugyan-akkor azonban a termelőapparátus meggyógyítását, a munkanélküliség azonnali megszüntetését Ígérte. A kettőség kisebb keretek között ismőtlődik: a fasiszta ideológia egyfelé azonnali változtatást, más-felé a „normális viszonyok helyreállítását" vállalja. A német fasizmus első két-három évében a proleta-riátus tekintélyes résziének rokonszenvét szerezte meg: részben a kapitalisták „megrendszabályozásá-
val", részben a munkanélküliség tényleges csökken-tésével, majd eltüntetésével.
Újból hangsúlyozzuk: a munkásosztály gondol-kodásának iránya változatlanul antikapitalista, éle-sebben, mint valaha. A széteső reformista ideológia foszlányai azonban megakadályozták az osztály-cselekvést, sőt konzervatív magatartásra bírták az osztály jelentős rétegeit, új tudatformák pedig még nem alakultak ki; a gondolkodás iránya és a tudat formák közötti ellentét ugyanolyan élessé vált, mint a munkásosztály reális szerepének antagonizmusa: a kapitalizmus szerkezeti válsága létrehozta a forradalmi osztály forradalmi cselekvésének objek-tív és szubjektív előfeltételeit, a polgári tudat-formák azonban a kapitalizmus válságának orvos lásához, a termelés normális menetének helyreállí tásához „kötötték". A proletár osztálytudat fejlődé sének egy történelmi szakasza lezárult.
