RÉSZEG HAJÓ - KOMMUNISTA OLDAL

VI.

A fasizmus és a munkásosztály

1. A munkásosztály materiális és politikai helyzete

 A fasizmus hatalomra jutása, a munkásmozgalmak sorozatos katasztrófái, hatalmas szervezetek eltűnése sokakban azt az olykor elméletileg is megfogalmazott véleményt váltotta ki, hogy a marxizmus legáltalánosabb, legalapvetőbb történelmi prognózisa téves volt; az, amely a munkásosztály tömegének és jelentőségének állandó növekedésére vonatkozott, s a kapitalista társadalom két fő osztályának a burzsoáziát és proletariátust tekintette, már akkor, amikor a világ legtöbb országában csak kialakulóban voltak, s a többi, Marx korában eleven és hangos társadalmi réteg szerepét másodlagosnak tartotta. Az a prognózis, amely végső fokon a proletariátus forradalmát és hatalomra jutását e folyamat betetőzésének látta. Az osztályharc tagadása a különböző burzsoá teoretikusok részéről, ha nem más, kézzel foghatóbb érdekeket szolgált, elsősorban a munkásosztály döntő szerepének az ebből csaknem szükségszerűleg következő hatalomra jutásának cáfolását célozta. Még majd látni fogjuk, hogy magukat antifasisztának, sőt forradalminak tartó irányokra is mennyire hatott ez a felfogás, a fasizmus korábban részleges ellenzői is milyen messze voltak —  elméletileg és gyakorlatilag — totális tagadásától. A fasizmus egyik, szerintünk legjelentősebb elméleti előfutára, Vilfredo Pareto, a materialista történelemfelfogás   módszertani   alapjáról  támadta a marxi   osztály-   és    osztályharc elméletet.   Szerinte („Trattato di sociologia generale") nem az osztályok egésze áll egymással szemben, s a forradalmak győzelme nem az egész addig elnyomott osztály hatalomra jutását eredményezi; a bomló, dekadens, uralkodása  folyamán   elkényelmesedett   birtokos osztály elleni küzdelemben a harcos, nyomorúságban megedződött, elnyomott osztály elitje kiválik, s az uralkodó    osztály    még    életképes  elemeit magába olvasztva hódítja meg a hatalmat: a történelem tehát nem   „osztályharcok   sorozata"  hanem   „az   elitek körforgásának folyamata".

 E gondolat, amely egyes országok (pl. Olaszország, Anglia) polgári forradalmára vonatkoztatva plauzibilisnek látszott, szembetűnően ideologikus-teleologikus értelmet kapott a fasiszta mozgalom megnövekedése idején, és főleg hatalomra jutása után: egyrészt a fasizmus „forradalmi" voltát bizonyította, másrészt azt, hogy a fasizmussal a dolgozó osztály „elitje" jutott hatalomra —  mindkét úton a munkásosztály növekvő jelentőségét cáfolva. Mert akár a munkásosztály nélkül, vagy éppen ellene győzött   a   fasizmus „csodálatos forradalma", akár már megtörtént az arra méltó — fasiszta — munkásréteg honfoglalása, a proletár osztály és proletár osztályharc jelentősége  minden esetre megszűnt volna. Persze itt is felmerül   az   a kérdés, ami a Marx-ellenes polgári irodalom tanulmányozása közben szokott: miért a nagy harc, miért a koncentrált támadás olyasmi ellen, ami nincs, hamis, vagy érvénytelen!
 Roberto Michels, aki korábban forradalmi szindikalista volt, majd fasiszta lett, egy igen érdekes és értékes tudományos   kísérlethez írt előszavában (Niceforo: „Contribuzione    all'antropologia  della classe operaia"  a munkásosztály antropológiai elváltozásait mutatja ki egzakt-tapasztalati módon, s eredményei   igen   figyelemre méltóak) azt a kérdést veti fel: vajon képes lehet-e a fizikailag és szellemileg elnyomorított, deformált munkásosztály a hatalom meghódítására, s a szocializmus megvalósítására? Intellektuelek  is  aggályaikat  szokták  kifejezni a proletariátus szellemi képességeivel és műveltségével szemben;   sőt,   a   szocialista   mozgalom egyik ága a polgári intellektuelek vezetését nélkülözhetetlenül szükségesnek tartotta, kétségbe vonta a proletariátus immanens erőit — amelyek legföljebb reformista, trade-unionista   mozgalom   létrehozásáig terjednének szerinte — s részben az osztályon kívülről jövő élcsapat feladatának tekinti az  önmagukban felszabadulni képtelen tömegek mozgásának irányítását. A fasizmus előretörése óta a munkásosztály   iránti   bizalmatlanság egyre nő, s indokolja   a kérdés felvetését: vajon be tudja-e tölteni a proletariátus a Marxtól neki tulajdonított történelmi szerepet? A fasizmus győzelmének, és a szocialista mozgalmak vereségének nem-e a proletariátus meggyengülése, hanyatlása, esetleg bomlása az oka? A kérdés feltevése annál jogosultabb,  minél inkább osztályerőkre   akarja   valaki   visszavezetni   a   társadalmi-politikai harcokat, s azok eredményét — más-szóval a marxizmus önkritikájához tartozik. Miután az előzőkben arra az álláspontra   helyezkedtünk, hogy a szocialista pártok és vezetők hibáit, bűneit, árulásait nem oknak,  hanem tünetnek tekintjük, nekünk is foglalkoznunk kell vele.
 A válasz persze ez esetben sem lehet kiinduló pontja, hanem csak eredménye a konkrét vizsgálatnak. Mégis előre kell bocsátanunk annyit, hogy a proletariátus számaránya a kapitalista országok népességén belül egyre nő. Németország, Anglia, Belgium beszédes példájára már utaltunk. De ugyanez a tendencia állapítható meg az agráripari országokban (USA, Franciaország, Olaszország), sőt, az egykor túlnyomóan agrár jellegű Oroszországban, Magyarországon, Dániában, Kanadában, stb., stb. is. Pedig még csak a szorosan vett ipari proletariátus számarányát vizsgáltuk, és nem vettük figyelembe a mezőgazdaság kapitalizálódását, az agrárproletariátus kialakulását. Ami a munkásosztály társadalmi jelentőségét illeti, ez a politikai vereségek, az ellenforradalmak korában sem csökkent. Itt csak két közvetett bizonyítékra hivatkozunk: az egyik, hogy a fasizmusnak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához nélkülözhetetlenül szüksége van tömegbázisra, s ezen felül az ipari munkásosztály legalább egy részének támogatására. Politikai vonalvezetése és ideológiai apparátusának működése világosan mutatja, milyen döntően fontosnak tudja a hatalmától megfosztott, atomizált, gúzsba kötött proletariátus magatartását. Szocializmus — ha mindjárt nemzeti szocializmus — nélkül még a monopoltőke diktatúrája sem, „forradalom" nélkül még az előjogok konzerválása sem biztosítható. És éppen ez a második közvetett bizonyíték, amihez még hozzá kell fűznünk, hogy a fasizmus „marxista aknamunkának" tulajdonítja, vagy legalább is deklarálja a munkásosztály minden, bármilyen ösztönös, spontán, szervezetlen megnyilvánulását, megmozdulási kísérletét. Híveitől annyira megtépázott hitelét így kapja vissza a marxizmus, a proletárforradalom elmélete — halálos ellensége elismerésnek is beillő vádjai révén.
 Mert a munkásosztályt ma is a társadalom másik fő osztályának tekintjük — a nagytőkésekkel, az államkapitalizmus irányítóival szemben —, s mert jelentősége nem csökken, hanem nő, tudatformáit nem ideologikusaknak, hanem nagyjában-általában racionálisaknak tartjuk, gondolkodását többé-kevésbé tapasztalatokon, valóságos élményeken felépülőnek. Egyszóval az a véleményünk, hogy a proletariátus, mint osztály, képes mindenkori társadalmi szerepének, saját jelentőségének felismerésére és magatartását nagyjában e felismert, vagy felismerhető érdekei határozzák meg. A fasizmus és munkásosztály viszonyát is ez dönti el: a materiális érdekeken kell tehát kezdenünk, ami nem teszi feleslegessé annak a bonyolult áttétel-szerkezetnek — a változó társadalmi tudat fonnák alakulásának — vizsgálatát, amelyen keresztül az érdek magatartássá, az osztályhelyzet osztálycselekvéssé váltódik át.
 A II. fejezetben, majd az V. fejezet 1. részében kötelezőnek ismertük el annak bizonyítását, hogy a lecsökkent profitráta emelésére a munkásosztály életszínvonalának azonnali radikális letörése volt az egyedüli mód, s hogy a fasizmus e feladatot tudatosan vállalta és teljesítette. Már beszéltünk a profitrátának a fasizmus győzelme utáni emelkedéséről; most a munkásosztály reálbéreinek letörését kell illusztrálnunk. Ismét gondosan rostált, csaknem kizárólag hivatalos fasiszta forrásokból származó adatokat közlünk; s bár az „irányított statisztika" nem könnyíti meg feladatunkat, a számok így is sokatmondóak.
 Olaszországban, a fasiszta Mortara számításai szerint a névleges bérek és a létfenntartási költségek a következőképpen alakultak (L. Mortara „Prospettive economiche" 1927., 442. old.; az 1928— 1930. közötti adatokkal G. Salvemini kiváló tanulmánya alapján — „Capitale e lavoro nell'Italia fascista" — egészítettük ki a táblázatot):
 

 Minthogy a líra-devalváció ez időszakon belül körülbelül 80%-os volt, első pillantásra a következőket állapíthatjuk meg: a névleges bérindex 1922-ben körülbelül 1.5%-kal magasabb volt, mint 1913-ban, a reálbér emelkedés még valamicskével nagyobb. A fasizmus hatalomra jutásának első két hónapja alatt a névleges bér és reálbér 5.4%-kal csökkent. 1925-ig a névleges bér körülbelül 14%-kal emelkedik, a reálbér azonban —. 1922-höz képest — 14.5%-kal csökken. Az 1930. évi bérszínvonal névleges bérei 7.4%-os emelkedést mutatnak (tehát 1925-höz képest a névleges bérindex is csökkent), reálbérei pedig 23%-os csökkenést. Így érthető, hogy Salvemini számításai szerint 1927. és 1932. között az olasz ipari tőkenyereség évi 8.5—10 milliárd líra között mozog. A válság éveiben a bérek csökkenése újabb lökést kap. A már 1928-ban igen alacsony bérek 1933-ig a következő arányban csökkentek (Clavenzani adatai a Lavoro Fascista 1933. június 2-i számában):
 

I. Ipar.
 

Üvegesek: 30—40%,  útépítők: 40%, gyapjúszövők: 27%, selyemszövők: 38%, kenderfonók: 30%, vas-fémmunkások: 23%, építőmunkások: 30%, faipari munkások: 18%, víz-, gáz-, villanytelepek munkásai: 22%, nyomdászok: 16%, bányászok: 30%.
 

II. Mezőgazdaság.
 

Emilia tartomány: 30%,
Lombardia tartomány : 34%,
Dél-Olaszország: 40—46%.
 

 A fasiszta uralom első tíz éve alatt, 1923 és 1933 között az ipari munkások névleges bére átlag körülbelül 50%-kal, a mezőgazdasági munkások névleges bére 55—61%-kal csökkent. A reálbérek csökkenése — mint 1930-ig számszerűleg kimutattuk — ennél is erősebb.
 Hogy a gyakorlatban hogyan törik le a béreket, arra csak egy példát. Az olasz rizsföldeken többnyire nők dolgoznak. Az aratás igen kemény munkája 30—40 napig tart. 1926-ban az aratónők 22.50 líra nap-számot kaptak. 1927-ben ezt 19.50 lírára szállították le, majd aratás közben 18.90 lírára. 1928-ban újabb 7.5%-os bérleszállítás következett, 1929-ben 1.5%-os béremelés. 1930-ban (a válság kezdete — az előző bér-leszállítások konjunktúra-évekre esnek!) 17.5%-os csökkentés. 1931-ben a munkálatok további 35%-kal akarják a béreket csökkenteni, a korporációk — szerepükről, jelentőségükről a következőkben még beszélünk — 20%-ot „ajánlottak fel", a döntőbíróság, mely természetesen, fasiszta munkaállamban, a munkásoknak kedvezett, „csak" 24% újabb bérredukciót állapított meg. Mindez azt jelenti, hogy az agrárproletariátus egyik legnyomorultabb, legkizsákmányoltabb rétegének előzőleg is igen alacsony béreit öt év alatt több mint 50%-kal szállították le.
 A „Carta del Lavoro", a híres fasiszta munkaalkotmány (1929), s a korporációs rendszer jelentőségéről, valóságos funkciójáról e számok után szinte felesleges beszélni. A részletek iránt érdeklődőket kimerítően tájékoztatja Gaetano Salvemini már idézett, példásan tárgyilagos, kiválóan tömör kis tanulmánya. Szólanunk kell azonban a teljesség kedvéért arról, hogyan történik a fasiszta Olaszországban a tőke és a munka ellentétének kiküszöbölése. Mindenekelőtt a kollektív szerződések révén. Ezek 1924 óta kötelezőek. Esetleges viták, akár már fennálló kollektív szerződésekkel, akár újonnan létesített megállapodásokkal kapcsolatban, a munkaügyi döntőbíróság („Magistratura del Lavoro") elé kerülnek. Ennek döntése mindkét félre kötelező, aki ellene szegül, egyévi börtönnel büntethető. A korporációs törvény (1926) szövege szerint a döntőbíróság legfontosabb kötelessége szem előtt tartani „azt a legfőbb szükségszerűséget, hogy a termelés folytonossága biztosítva legyen". Ez minden várakozáson felül sikerült: az átlagos reálbér hat évvel a korporációs törvény életbeléptetése után, 1932-ben, az összes európai országok között Olaszországban volt a legalacsonyabb, talán csak Jugoszláviát és Magyarországot kivéve (a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal statisztikája szerint). Az indokolás részletesebb és őszintébb: „A közösségnek érdeke, hogy a termelés ne túlságosan magas költségekkel, oly árakon történjék, amelyek az olasz árukat a külfölddel szemben versenyképessé teszik". A döntőbíróság egyébként három döntőbíróból és két szakértőből áll. Utóbbiakat a tartomány főnök jelöli ki, „az erkölcsileg és politikailag legkiválóbb" polgárok közül. Nehogy azonban véletlenül munkás is bekerüljön a döntőbíróságba, az 1926. július 1-én kelt rendelet 54. szakasza előírja, hogy a szakértőknek egyetemi végzettséggel kell rendelkezniük. A sztrájkot a korporációs törvény megtiltja. Sztrájkmozgalomban való részvételt hét évig terjedő börtönnel büntet — békeidőben.
 Igaz, ezzel szemben a kizárás is tilos. De a rendszerrel szemben nem túlságosan kritikus „Lavoro d'Italia" szerint (1929. szeptember 3.) „ismeretes, hogy a vállalkozóknak módjukban van a béreket csökkenteni, a munkáslétszámot vagy a munkaidőt leszállítani anélkül, hogy a kizárás fegyveréhez nyúlnának." Az érdekesség kedvéért közöljük a korporációs törvény életbeléptetése utáni első vitás ügyet, amelyet azután sok ezer hasonló követett. A Genova melletti carrosai textilgyár 14 munkása és munkásnője sztrájkba lépett, mert — mint egyikük a bíróság előtt vallotta — „mióta a fasiszták átvették a novi-i munkáskamarát, béreinket 40%-kal leszállítottak. A korporációhoz hiába fordultunk védelemért." Ítélet: hat nőt egyenként hat hónapi börtönnel büntettek (La Stampa, 1926. július 2.). Igen tanulságos az 1928. február havában létrejött vas- és fémipari kollektív szerződés is. Ez minimális béreket nem állapít meg, hanem úgy intézkedik, hogy az 1926. évi bérek minden vállalatnál legfeljebb 20%-kal csökkenthetők (1. §.). Az új bérek „semmi esetre sem okozhatnak veszteséget az üzemnek" (5. §). A fegyelmi büntetések 20—60%-kal emelkednek. A hetenként engedélyezett túlórák száma — 8 órás munkanap mellett — nyolc helyett tíz. A munkásokat vitás ügyekben a korporáció által kijelölt személyek képviselik. Ugyanők kezelik a munkások befizetéseiből létesített segélyalapokat. E kollektív szerződéssel kapcsolatban a „munkáskorporációk" akkori elnöke, Stefano Antonio Benni, mellesleg a Banco di Roma, a Marelli- és Montecatini-konszernek egyik vezetője, így nyilatkozott: „A vállalkozók mindig mélységes szomorúsággal kérnek áldozatokat a munkásoktól; de meg kell érteniök a munkásoknak, mint ahogyan bizonyára meg is értik, a termelés elengedhetetlen követelményeit. Értelmetlen egy bizonyos munkabért követelni akkor, amikor a termelési költségek túlságosan magasak az eladási lehetőségekhez képest. A bércsökkentés, mely ma kis áldozat, sokkal nagyobb holnapi áldozatokat tesz elkerülhetővé."

 A fasiszta propagandaapparátus ködösítő munkájának, s azoknak a hihetetlen nehézségeknek jellemzésére, amelyek a megbízható, valóságértékű adatok összegyűjtését akadályozzák, megemlítjük, hogy e szerződésre az akkori olasz sajtóban megjelent nagy dicsérő cikkek hívták fel figyelmünket, és minél nagyobb tárgyilagosságra törekedve megszereztük a „munkásoknak kedvező" kollektív szerződés teljes szövegét. A korporációs rendszert ünneplő cikkek szerint —, amelyeket gyanútlan, vagy kevésbé gyanútlan európai és amerikai lapok is átvettek — a korporáció az egész országra érvényes minimális béreket állapított meg, fizetett szabadságot stb., stb. biztosított Egyszóval a fent ismertetett és kommentárra igazán nem szoruló kollektív szerződés áldásai közé sorolták azt a keveset, ami az 1920-ban a forradalmi munkásmozgalmak által kiharcolt kollektív szerződésből öt és fél évi fasiszta uralom után még megmaradt. Csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a korporációkban kizárólag a monopol-tőke képviselői foglalják el a vezető helyeket. Az ipar első képviselői: Giovanni Agnelli (Fiat), Stefano Antonio Benni (l. fenn: Banco di Roma, Marelli, Montecatini), Arturo Bocciardo (elektromos ipar, Societá Térni, Banca Commerciale Italiana), Giuseppe Cenzato (elektromos ipar), Guido Donegani (a Montecatini konszern elnöke), Edgardo Morpurgo (Banca Commerciale Italiana, Generáli biztosító), Enrico Parisi (Adria biztosító, elektromos tröszt), Pietro Pirelli (Pirelli pneumatikgyár) voltak.
 A német fasizmussal kapcsolatos adatok megszerzése még nagyobb nehézségekbe ütközik. Nem csak azért, mert rövidebb periódust tehetünk vizsgálat tárgyává, különösen, ha csak a békeéveket vesszük figyelembe, de azért is, mert sokkal (kevesebb adatot közöl, és a propagandagépezet sokkal tökéletesebben működik, mint az olasz. Egynéhány adatot mégis sikerült összeállítanunk, elsősorban annak igazolására, hogy a fasizmus hatalomra jutása után azonnal jelentős bércsökkentést hajtott végre, vagyis hogy a monopoltőke konjunktúrája, a félig megbénult termelőapparátus újra megindítása csak ilyen módon volt lehetséges. A fasiszta állam nem tagadta meg azokat a kötelezettségeket, amelyeket a fasiszta mozgalom vállalt.
 

ami átlag 18.5% bércsökkentésnek felel meg.
 W. Woytinsky, a kiváló statisztikus számításai szerint 1932. végétől 1933. végéig a kifizetett ipari bérek összege 5%-kal, a foglalkoztatott munkások száma 10%-kal, a munkaidő átlagosan 6%-kal nőtt, ami 10%-os átlagos bércsökkentésnek felel meg. (Das  Neue Tagebuch, 1934. 546. oldal.)
 

A legmagasabb bérosztályba sorolt ipari munkások órabére: 1932-ben RM   0.88.; 1933-ban RM   0.783
 

Az építőmunkások munkabérindexe (1930=100):
 

(Wirtschaft und Statistik 1935. XII.)
 

 1934 elején a legalacsonyabb hetibér (a dohány-munkásoké) RM 13.53; a legmagasabb (vas- és fém-munkásoké) RM 32.14; az átlagos ipari hetibér RM 25.92 (Deutsche Arbeitsfront 1934. június). Az összehasonlításnál figyelembe kell venni, hogy az 1932. évi bérek a válság  folyamán több  ízben, így Brüning-féle szükségrendelettel is csökkentett bérek voltak. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a felsorolt adatok bruttó bérekre vonatkoznak, amelyekből adó, társadalombiztosítás, tagdíjak, „önkéntes adományok" címén sokszor 25%-ig terjedő levonások történnek.   (A  Deutsche   Arbeitsfront   tagsági   díja minden  bérkategóriában   egyformán  heti   RM 1.50, hozzá   a   párttagdíj,  a NSBO-tagdíj, Kraft durch Freude,   Winterhilfswerk,   „Wehrhaftmachung der Nation", a háború kitörése óta külön hadmentességi adó stb. stb.). És ezek csak névleges bérek: az élelmiszerek árindexe 1933 januárban 107.3, 1933 decemberben 114.2, amihez a minőségi romlás járul. Az  ár-indexek egyébként így alakultak:

(az utolsó három hivatalos indexszám erősen elmarad a valóságos áremelkedés mögött).

Ennek megfelelően a kereskedelmi forgalom, tehát a tömegfogyasztás összezsugorodik, amit az árak emelkedése csak 1934-től kezd kiegyenlíteni:                           
 

A kereskedelmi forgalom fejlődése 1928-tól 1935-ig:
 

A fogyasztóképesség csökkenését első pillantásra jelentéktelennek látszó, de igen jellemző példával illusztráljuk:
 

A  cigarettafogyasztás árkategóriánként:
 

 Valentin Gitermann számítása szerint a reálbérek csökkenése a fasizmus első évében mintegy 35%-os. Ugyanilyen eredményre jut Fritz Sternberg, mikor megállapítja, hogy az 1932. évi, tehát igen alacsony (ne felejtsük el, hogy 1932 a válság mélypontja Németországban) életszínvonal biztosításához 1937-ben átlag 50%-kal hosszabb ideig kell dolgoznia a német munkásnak. A reálbérek ilyen arányú csökkentése fiziológiai létében támadta meg a német munkásosztályt, amit nemzetiszocialista egészségügyi szaklapok cikkei is dokumentálnak. A „Zeitschrift für Volksernahrung" 1937. évi 14. számában egy dr. Ziegelmayer a következő szavakkal fejezi be a nehéz testi munkások táplálkozásáról írt tanulmányát: „Vizsgálatunk megállapította, hogy a megvizsgált munkáscsoportok átlagos napi kalóriafogyasztása az elméletileg-fiziológiailag szükséges és kívánatos minimum mögött néhány százalékkal elmarad". A „Reichsstelle für hauswirtschaftliche Forschungs-und Versuchsarbeit" ugyancsak 1937-ben 140 négy gyermekes, és átlag havi 150 RM jövedelmű munkás család életkörülményeit vizsgálta meg. Az előző adatokból kitűnik, hogy havi 150 RM jövedelem eléréséhez a család legalább két tagjának kell állandóan dolgoznia. A vizsgálat kimutatta, hogy a családok táplálkozásra a jövedelem 50—70%-át költötték. „Minden külön kiadás, javítás, beszerzés csak életbe vágóan fontos táplálékról való lemondás árán válik lehetővé" — írja ezzel kapcsolatban a „Berliner Tageblatt". A „Reichsstelle" jobb híján azt a tanácsot adja a munkásasszonyoknak, hogy kevesebb kenyeret, felvágottat, sajtot és kávét, ehelyett több főtt tésztát, zabpelyhet, lisztet, cukrot, tejet vásároljanak, illetve fogyasszanak. Így — valamivel kevesebb pénzért — napi 1665 [kiló]kalória helyett 1782 [kilo]kalória tápértéket biztosíthatnak egy-egy családtag számára.
 

(Az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy 70 kg súlyú ágyban fekvő beteg minimális
szükséglete: 1800-1900; ugyanilyen szellemi munkásé, ülő munka mellett: 2300-2500; középnehéz testi munka mellett: 3000; igen nehéz testi munka mellett: 3500—4000 [kilo]kalória naponta.)

Ezek után érthető, hogy a halálozási index Németországban gyorsan és jelentősen emelkedik:
 

év/haláleset 100.000 lakosra
 

 Az eredeti akkumuláció korszakát és a gyarmati kizsákmányolás csúcsteljesítményeit kivéve alig van példa a proletariátus ilyen arányú kizsákmányolására, s főleg az életszínvonal ilyen gyors és gyökeres leszorítására. A reálbérek háború alatti alakulásáról persze nincsenek adatok, még közvetettek sem. Csak következtetnünk lehet az átlagos napi munkaidő meghosszabbodásából, az éjszakai és ünnepnapi külön túlórapótlék eltörléséből, a fontos élelmiszerek adagolásából, a minőségromlásból, a nélkülözhetetlen szükségleti cikkeknek az átlagot jóval meghaladó drágulásából. És csak, mint érdekességet említjük meg, hogy a hadiüzemekben dolgozó munkások túlmunka-bérét hadinyereségnek minősíti az állam, és mint ilyet adóztatja meg. (Nehogy a fasizmus e barbárságán túlságosan felháborodjunk, sietünk hozzá tenni, hogy ugyanezt a francia és angol demokrácia is megtette.)                                                    
 A proletár életszínvonal süllyedése 1937 után már a munkateljesítményt is kezdte befolyásolni. Ezt részben azzal orvosolták, hogy új munkásrétegeket vontak be a termelőfolyamatba, sőt, a „Kirche, Küche, Kind" mellől ismét a gyárba szólították a nőmunkások százezreit is. De másrészt nyilván a munkásosztály fiziológiai leromlása feletti aggodalom késztette a hatalmon lévő nemzetiszocialista munkáspártot már 1937-ben a „nemzeti munkát védő törvény" (Gesetz zum Schutz der nationalen Arbeit) kiadására. E törvény mindenekelőtt megállapítja, hogy a „vezéri elv" az egyes üzemekre is érvényes. A „Führer" az üzemben a munkáltató, természetesen nem azért, hogy a „Gefolgschaft"-ot kizsákmányolja, mint a demokrácia idején tehette, hanem azért, csakis azért, hogy vezesse, irányítsa, és így együttesen szolgálják a közösséget. Ehhez képest sem egyiknek, sem másiknak (régi és elavult, de közérthető nyelven sem a munkáltatónak, sem a munkásnak) nincsenek jogai, csak kötelességei az állammal szemben. A munkaadó kötelességeit csak általánosságban említi a törvény: az üzem folytonosságának fenntartása, a nyersanyag- és üzemanyag szükségletről való gondoskodás, a mennyiségi és minőségi kapacitás teljes kihasználása, a munkafegyelem biztosítása stb., stb., szóval csupa olyan súlyos kötelesség, amire nyilván csak a hivatástudat, vagy a szigorú törvény szoríthatja rá a tőkést, illetve a „Betriebsführungot", de semmi esetre sem a profitérdek. Talán éppen ezzel kapcsolatban állapította meg Werner Sombart, minden idők legnagyobb kaméleon-közgazdásza, hogy „a kockáztató és mérlegelő vállalkozó helyét egyre inkább a gazdasági hivatalnok foglalja el", ami szép példája a részletigazságból generális hazugságra következtetésnek. Mert kétségtelen, hogy a fasizmus a valaha „automatikus" kapitalista szabályozás helyébe irányítást és organizációkat állít — de egyrészt ez a folyamat már a fasizmus hatalomra jutása előtt igen előrehaladott állapotban volt, másrészt pedig az alapvető relációt, a tőkés-munkás viszonyt a munkás szempontjából nem változtatja meg. Még ha hajlandók vagyunk is a fasiszta rendszerben az egyes vállalkozót az államhatalom, az össztőke — igen jól dotált — alkalmazottjának tekinteni, ami pedig indokolatlan általánosítás, és a még le nem zárult folyamat távoli, teljesen valószínűleg el sem érhető beteljesülésének előlegezése volna, akkor is kétségtelen, hogy a munkásokkal szemben az üzem vezetőségének hatalma nem kisebb, hanem nagyobb, mint az egyes kapitalistáé volt azelőtt, hiszen maga mögött tudja a totális állam egész erejét, vele szemben pedig szétzúzott, atomizált, szervezeteitől megfosztott, állami kényszerszervezetekbe parancsolt munkásság áll.

 Visszatérve az előbb említett törvényre, a „Gefolgschaft" kötelességeit már sokkal pontosabban és érthetőbben sorolja fel. A munkás köteles teljes testi és szellemi erejével a termelésben részt venni, (otthon vagy más műhelyben munkát nem vállalhat), a munkaidőn túl is dolgozni, ha az üzem érdeke úgy kívánja; a teljesítendő túlórák száma maximálva van ugyan, de kivételes esetekben ennél többre is kötelezhető. Mindezzel szemben a munkaadó egyetlen kötelessége a megállapított bért pontosan kifizetni. A munkások érdekvédelmét a Deutsche Arbeitsfront nem választott, hanem kinevezett funkcionáriusai látják el. (Az üzemi bizalmiak választása két évvel túlélte a fasizmus hatalomra jutását. Csak akkor ruházták át a bizalmiak funkcióit a DAF-ra, amikor 1935-ben az óriási propaganda és megelőző terror ellenére a nagyüzemek tekintélyes része túlnyomó többséggel kibuktatta a NSDP, illetve NSBO jelöltjeit.) Súlyos büntetéseket helyez kilátásba a törvény a késésre, a munkahely engedély nélküli elhagyására. És végül az utolsó védekező eszközt üti ki a munkások kezéből, amikor megtiltja, illetve külön engedélyhez és igazoláshoz köti a munkahely változtatást. Ennek éppen akkor van nagy jelentősége, amikor semmilyen más mód nincs a munkásság élet- és munkafeltételeinek megjavítására és az egyes munkás hajlandó elhagyni munkahelyét, ha az új helyen csak árnyalattal jobb körülményekre van kilátás.   
 A fasiszta munkásszervezetek — ezt már az olasz példán láttuk — azt a célt, amelyet állítólag maguk elé tűztek, a tőke és a munka érdekeinek összeegyeztetését, a „súrlódások" kiküszöbölését nemcsak nem érik el, de tulajdonképpen komolyan sem veszik, legalább is tudatos irányítóik nem. Mégis hiba volna bennük pusztán ideologikus alakulatokat, a munkásság félrevezetésére szolgáló álszervezeteket, vagy a fasiszta mozgalom hű csatlósainak zsíros állásokat biztosító bürokratikus alakulatokat látni E szerepük mellett van reális társadalmi funkciójuk is. Mindenekelőtt kielégítik a tanult munkásrétegek igen erős társasélet-szükségletét. A régi organizációk szétverése után a fasizmussal szemben álló munkás rétegek egy része, más ellenállási lehetőség hiányában, passzivitásba ment, visszavonult a magánéletbe. A német szakszervezeti munkásság egy kiváló ismerője ezt a — mint látni fogjuk, ideiglenes — folyamatot „Reprivatisierung der Arbeiterklasse"-nak nevezte el. Ám a modern ipari proletariátus magánélete sivár. Az asszony, a nagyobb gyerekek szintén dolgoznak, a „családi kötelékek" még bomlottabbak és kétesebbek, mint a polgárságban. A régi szervezetek, csaknem függetlenül politikai tartalmuktól, hibáiktól, tehetetlenségüktől, magasabb rendű, értékesebb életformát jelentettek számukra. A nagyüzemi munkafolyamat részben kiegészítő, hasonló ellentétét adták, az egyes munkás itt is, mint ott, a vele egyforma életűek és gondolkodásúak körében van; de míg a modern nagyüzem fizikailag és szellemileg kihasználja, szervezetében szabad; a munkahelyen mindenki neki parancsol, szervezetében ő az úr — vagy legalább annak érzi magát. A modern munkásosztály számára a szervezeti élet a nagyüzemben és a nagyvárosban kialakult kollektív tudatformák következtében csaknem nélkülözhetetlen szükséglet. Ezt a szükségletet elégítik ki a fasiszta munkásszervezetek, persze, mint afféle szociális pótanyagok, mennyiségileg és minőségileg hiányosan. A monopoltőke államának szükségletei is megkövetelték a kényszerszervezeteket. Nem volt elég a régi szervezeteket megsemmisíteni, mert amíg az elsődleges osztályellentét fennáll, és üzemekben s a társadalom legkülönbözőbb területein elsődleges élményként hat a proletariátusra, addig a közvetlen gazdasági harc az üzemekben szervezetek nélkül is tovább folyhatna. Márpedig a fasizmus számára a közvetlen gazdasági ellenállás minden politikai tartalom nélkül is elviselhetetlen. Egyrészt, mert a monopoltőkének csak imént elért eredményeit veszélyezteti, másrészt, mert az osztályharcnak ezekből az elemi és spontán kezdeteiből fejlődtek ki minden korban — és reformista vagy az osztálybéke alapján álló organizációk fékezése nélkül különösen gyorsan fejlődhetnének ki — az általános gazdasági harcok, amelyek fasiszta állam- és társadalomrendszerben eleve és szükségképpen, politikai, sőt forradalmi jellegűek volnának. A fasiszta kényszerorganizációk tehát nem csak a kényszernek és terrornak köszönhetik létezésüket: e szervezetek reális tömegszükségletet is kielégítenek, ugyanakkor azonban a monopoltőke érdekeit szolgálják, tudatosan és tervszerűen. Mintha az uralomra került fasizmus maga sem bíznék a munkásszervezetek küzdelem nélküli kapitulációjában, s főleg a proletariátusban, annak fasiszta részében sem. Mintha egy pillanatra se merné a munkásságot magára hagyni, sem üzemben, sem munka után, sem családjában, sem olvasmányai, szórakozásai, gondolatai közben. Ezért „organizálja a mindennapi küzdelmet" Deutsche Arbeitsfront-ban, munkáskorporációkban, ezért „organizálja a munkás szabadidejét" is dopolavoro, Kraft durch Freude címén. Életveszélyes volna számára, ha a munkásság minden mesterséges beavatkozás nélkül pusztán a reális érdekek, a mindennapi élmények hatásának kitéve élné magánéletét. A középosztály szerepével kapcsolatban említettük, hogy a fasizmusnak mily nélkülözhetetlen szüksége van tömegbázisra, nemcsak uralomra jutása előtt, de azután is. Ugyanez fokozottan áll a proletariátusra. Kimutattuk, hogy a tömegek megmozgatása jelentette a fasizmus erejét, s látni fogjuk, hogy ebben van gyengesége, vagy legalább is a tömeghangulattal szembeni fokozott érzékenysége is. Számos bizonyítékunk van erre. Többek között az, hogy a fasiszta rendszerek nemcsak a hatalomért vívott harcban használták a forradalmi frazeológiát, hanem később is, főleg kényes helyzetekben. Az olasz fasizmus csaknem két évtizedes fennállása alatt valóban totális szervezeti és államformává lett, ami alatt azt kell értenünk, hogy az összes ideológiai tendenciákat, a fasizmus előtti Olaszország minden politikai irányát és ezek ellentéteit, ha tompítva és elkenve is, magában foglalja. Innen világosan felismerhető hármas tagozódása (amely persze erősen ideologikus, az egyes irányzatok mögött valóságos erők vannak ugyan, de nem azok, aminek nevezik magukat): a vezető bürokrácia, a Mussolini-klikk tipikus centrista politikát folytat, a nagytőkés-klerikális-konzervatív „jobbszárny", és a korporációkra támaszkodó, államosítást követelő „balszárny" között. 1922 és 1926 közt, majd az abesszín háború kitörése után, és legutóbb, a második világháborúba való belépés óta újból „baloldali" fasiszta politika felé mutat a legfelsőbb bürokrácia érzékeny hangulatmérője. Németországban, ahol ugyanez a hármas tagozódás különböztethető meg, a „nemzeti kommunista" irány megsemmisítése, Strasserék, Röhm elintézése, az SA politikai semlegesítése ellenére szintén „baloldali" kurzus volt, legalább is a második világháború kitöréséig. Nem szabad természetesen figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a hármas tagozódás propagandisztikus-ideológiai munkamegosztás is — de nemcsak az. A munkástömegek felé propagandisztikus céllal harsog a „baloldali", „forradalmi" fasizmus — de az, hogy a „forradalmi" propagandára a hatalom meghódítása után is szükség van, egyben a gúzsba kötött, mezítelen, elnyomott, agyonellenőrzött és körülhízelgett munkásosztály reális vagy virtuális erejét bizonyítja. Ugyanígy nem adhatta fel a bizonyos mértékig radikális színezetű (uralkodó osztály ellenes és romboló ösztönöket kielégítő) antiszemitizmust a német fasizmus akkor sem, amikor a reális tartalom, a zsidó kis- és középpolgárság megsemmisítése már megvalósult. A túlorganizálás kényszeréről már beszéltünk: minden önálló, spontán megnyilatkozás, akár gazdasági, akár kulturális területen, akár magánéletben veszély, amelyet éppen a különböző fasiszta organizációknak kell elhárítani, felfogni vagy legalább szabályozni és irányítani. A terrort sem lehet — mint más diktatúrákban — a hatalom megszerzése és külső-belső megszilárdulása után „enyhíteni", vagy elleplezni. A fasizmusnak demonstratív terrorra van szüksége. A Németországban, de Olaszországban is szinte szabályos időközökben, félévenként egymást követő látványosan rendezett és harsányan reklámozott bel- és külpolitikai akcióknak (a Népszövetség elhagyása — a Röhm-frakció kiirtása — általános védkötelezettség — nürnbergi zsidótörvények — Rajnavidék megszállása — spanyol beavatkozás — Anschluss — München — cseh protektorátus — lengyel háború — skandináv akció — stb. stb.) reális oka  mellett az is szerepük — és főleg ezt szolgálja a teátrális beállítás —, hogy ne hagyják meg a proletár tömegeket túlságosan sokáig normális állapotban, hétköznapi helyzetben, amelyben a közvetlen érdek, s az ennek megfelelő ellenzéki hangulatformát kaphatna. Csak abnormális helyzetekben, élükre állított kül- vagy belpolitikai szituációkban tudja a propaganda-apparátus e helyzetek megfelelő beállítása és a kondicionálás határáig sztereotip harsogása révén a tömegeket a fasizmushoz „kötni". Államosított monstre-vasárnapok kocsmai duhajkodásába próbálja fojtani a hétköznapok halmozódó keserűségét.
 A proletariátust általános osztályérdekei egyértelműen szembeállítják a monopoltőke diktatúrájával. Azt állítottuk, hogy ez az osztály, amely a társadalmi háborúnak a nagytőkésekkel szemben másik döntő tényezője, éppen e szerepénél fogva képes érdekei felismerésére és védelmére, más szóval valóságos helyzetének megfelelő osztálymagatartás kialakítására. Később próbálunk választ adni arra á kérdésre: tudatossá vált-e már a fasizmussal szembeni kiegyenlíthetetlen ellentét, s ha igen, miért nem vált, s hogyan válhat politikai erővé. Már most hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a fasizmus nem csak tökéletes erőszakszervezetének köszönheti hatalmát, s nem is csupán hasonlóan tökéletes ideológia-apparátusának. Az ellenkező vélemény a materialista történelemfelfogás lényegének, de egyben a munkásforradalmi gyakorlatnak feladását jelentené. A munkásosztály érdekeit, hangulatait a korlátlan hatalommal rendelkező fasiszta államnak is egyre inkább figyelembe kell vennie. Az eddigiekben vázlatosan megmutattuk, hogy ezt — osztálykötöttsége megvonta határok között — meg is teszi. További jelentős bizonyíték, hogy az osztályháborút állítólag megszüntető, mindenesetre következetesen tagadó fasizmus annyira alapvető munkás-élménynek tekinti az osztályharcot, hogy azt állítja, persze travesztált, imperialista politikája szolgálatára rendelt formában, mint proletár és burzsoá nemzetek háborúját, militarizáló politikája középpontjába.
 A munkásosztály valódi érdekeiről pedig tudnunk kell, hogy azok sem nem közvetlenül, sem nem automatikusan alakítják ki az osztály magatartást, hanem igen bonyolult, gyakran ellentétekkel teli tudati fejlődésen keresztül. A proletár osztálytudat belső ellentéteinek végső oka abban az alapvető antagonizmusban rejlik, hogy a proletariátus hordozója a kapitalizmusnak is, a szocializmusnak is. Egyszerre építő és romboló osztály. A munkásosztály termeli és reprodukálja a tőkés társadalom minden kategóriáját, ugyanakkor pedig puszta létével ellentéte és megsemmisítője. S mint a kapitalizmus többi ellentmondását, ezt is új szintre emelte és a végsőkig kiélezte a fasizmus.
 

2. A proletár osztálytudat
 

Marx a proletár osztálytudattal, annak kialakulásával és változásaival nem foglalkozott behatóbban. Csak két helyen érinti a problémát és politikai-társadalmi vonatkozásait, az „Elend der Philosophie" utolsó oldalain, azután a „Kapital"-nak a tőkeakkumuláció történelmi irányáról szóló fejezetében. Az „Antiproudhon"-ban: „A gazdasági viszonyok először munkásokká tették a népesség tömegeit. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőkével szemben, de még nem az önmaga számára. A harcban, amelynek csak néhány fázisát jellemeztük, ez a tömeg egymásra talál, s önálló osztállyá szerveződik („.. .konstituiert sie sich als Klasse für sich selbst"). Az érdekek, amelyeket véd, osztályérdekek lesznek. De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc." — a „Kapital"-ban: „A tőkemágnások számának állandó csökkenésével, akik ez átalakulásnak (a munkafolyamat társadalmasításának) összes előnyeit kisajátítják és bitorolják, növekszik a nyomor, a nyomás, a szolgaság, a megaláztatás, a kizsákmányolás, de az egyre növekvő és éppen a kapitalista termelő folyamat mechanizmusa által iskolázott, tömörített és szervezett munkásosztály lázadása is." Ha az „Elend der Philosophie" előbb idézett gondolatát kibontjuk némileg még idealista burkából, azt a tételt kapjuk, hogy az osztályhelyzettől az osztálytudatig elég hosszú út vezet; elég hosszú, mert kezdete és vége — a passzív tömeg, amely öntudati fokától csaknem függetlenül, de mindenesetre megelőzve annak fejlődését, a magántulajdonon alapuló társadalomban minden magántulajdontól megfosztva, csak negatív értelemben osztály — és a harcban egymásra, önmagára találó osztály még ellentétként szerepel. Arról a folyamatról, amelyben a „tőkével szembeni osztály"-ból „önálló osztály" lesz, sem a fiatal Marx, sem a „Kapital" írója nem beszél. A fiatal Marx azért, mert az 1848 körüli forradalmi periódusban az osztállyá szerveződés már rohamosan gyorsnak, s a tőkés fejlődéssel együteműnek látszik; Marx többek között ezért várta a 48-as forradalmak bukása után is csaknem azonnalra az új forradalmi hullámot. A „Kapital" írója viszont már nem idealisztikus-hegeliánus formában képzeli el a tudatos munkásosztály kialakulását (a „Klasse für sich" megfogalmazása még erősen emlékeztet az önmaga tudatára ébredő hegeli világra, az „egymásra találásé" a világ-szellemre), hanem a materiális termelőfolyamat egyik, bár egyenértékű mozzanataként („a kapitalista termelőfolyamat mechanizmusa által iskolázott ... munkásosztály..."). A proletár osztálytudat történelmi változásairól nem beszél, s ebben a negatívumban hűségesen követik epigonjai is, akiknek pedig már voltak tapasztalataik nagy munkásmozgalmak tudatformáinak fejlődéséről, s a pszichológiai „áttétel" bonyolultságáról, — míg magának Marxnak nem. Csak legújabban kezdtek e kérdéssel szocialista oldalon foglalkozni, történelmileg különösen Arthur Rosenberg („Geschichte des Bolschewismus", „Demokratie und Sozialismus") és Paul Maresch, már idézett kiváló tanulmányában („Zur Entwicklung des proletarischen Klassenbewusstseins"). Ez utóbbinak anyagát a következő fejtegetések során több helyen felhasználtuk, bár egészen eltérő csoportosításban, legtöbbször más, olykor ellentétes szempontok szerint és ellenkező végkövetkeztetésekkel.
 A proletár osztálytudat kialakulása nem állandó és egyöntetű fejlődésfolyamat, hanem ellentétes elemekből tevődik össze. A munkásság gondolkodásának általános irányát valóságos társadalmi helyzete határozza meg, tehát az a tény, hogy puszta létével szembeáll a tőkés társadalommal, hogy kizsákmányolt és kirekesztett osztály. Azok a tudatformák azonban, amelyekben a gondolkodás általános iránya kifejeződik, nagyon is változóak. A proletariátus a mindenkori uralkodó osztálytól készen kapja őket, csakúgy, mint értékelési rendszerét, bizonyos mértékig egyéni- és osztályetikáját is. Része, döntően fontos része lévén a termelőfolyamatnak, az abban kialakuló, formailag mindkét osztály számára azonos, de irányban különböző társadalmi gondolkodásfolyamat hatása alól sem vonhatja ki magát. Gondolkodásirányt és tudatformákat tehát egyformán valóságos élményeiből alakít ki magának a munkásosztály, de míg az előbbit társadalomellenes volta határozza meg, addig utóbbiakat az adott társadalom és annak uralkodó osztálya legalább is döntően befolyásolja. Hozzá kell még tennünk, hogy a tudatformák is, mint az ú.n. felépítmény általában, lassabban változnak az őket kialakító valóságos viszonyoknál. Ezért van például, hogy a történelmileg fiatal proletariátus, akár kézműves, akár paraszti környezetből jött, sokáig őrzi előző környezetéből hozott élményvilágát — a racionális tudatformákban gondolkodó burzsoáziával szemben — az alapvető élményt, a kizsákmányolást is feudális, misztikus-vallásos tudatformákban fogja fel. Így érthető a nagy és nemcsak külsőséges hasonlóság a kezdeti munkás felkelések és a parasztforradalmak között. A géprombolók a kizsákmányolást a hűbéri munkakényszerrel, a robottal azonosították, az üzemet nem meghódítani akarták, hanem megsemmisíteni. De az első proletár mozgalom, a chartizmus története is ezt mutatja. Első szakaszában nem munkások, hanem szegények mozgalma, nem politikai és társadalmi, hanem emberi jogokat követel, erősen vallásos indokolással. Ez természetesen mit sem von le forradalmi jellegéből, amely éppen az első szakaszban a legtisztább. A korai chartizmus vitathatatlanul forradalmi mozgalom, hűbéri-vallásos tudatformákkal, helyenként az őskereszténységre, vagy a reformáció nagy parasztfelkeléseire emlékeztető ideálokkal. Az ipari forradalom azonban e proletár tudatformákat sem hagyja változatlanul.   Hatása késhet, el nem maradhat. És a chartizmus második szakaszában a feudális tudatformák lassan elhalnak, a követelések mellől a vallásos indokolás fokozatosan elmarad. A fiatal angol nagyüzemi proletariátus felismeri jelentőségét és szerepét a termelésben. Minél tudatosabb lesz, annál tűrhetetlenebbnek érzi helyzetét. A munkás most már a polgári társadalom egyenlő jogú, de kisemmizett tagjának tudja magát s mint polgár, polgári jogokat követel. Így kerül a Charta, a választójog kérdése a mozgalom középpontjába. Azt is tudja, hogy bérmunkás: a munkaerő-árut a polgárságtól átvett racionális tudatformák (tehát már nem vallási-erkölcsi normák) szerint értékeli; igazságos ellenértéket, jogos bért követel. És mert az angol kapitalizmus hallatlan fellendülése, s az eredeti akkumuláció korában fizikailag megtizedelt proletariátus termelőképességének csökkenése az angol tőkésosztályt képessé és hajlamossá teszi engedményekre, mindkét irányban eredményeket ér el. Hosszú küzdelemben kivívja politikai egyenjogúságát és az első szociálpolitikai törvényeket. Mindebből az a döntő élmény szűrődik le az osztály számára, hogy a fennálló társadalmon belül is megjavíthatja életszínvonalát, ha osztályerejét szervezetten tudja harcba vinni. (Nagyjából analóg jellegű a forradalmi szindikalizmus korai szakasza is, azzal a különbséggel, hogy azt a jakobinizmus maradványai színezik át.) S mikor a chartista mozgalom felbomlása megkezdődik, történelmi szerepe már befejeződött. Az életszínvonal további javításáért, a munkaeredményből való nagyobb részesedésért már más szervezetek folytatják a harcot, más tudatformák között. A chartizmus szabaddá tette az utat a trade-unionizmus kialakulása számára. Nagyon igazságtalanok és tudománytalanok azok a kritikák, amelyek a trade-unionista öntudatot kispolgári tudatnak minősítették. Marx-nak nem ez volt a véleménye. Az első „koalíciókban" (szakmai szervezetekben) a munkásosztály nagy, nemzetközi forradalmi szövetségének alapjait látta. S a trade-unionok valóban tiszta proletár szervezetek voltak, önálló osztálytartalommal, amely azonban polgári (a hatalmon lévő polgárságtól átvett) tudatformákban fejeződött ki. Az osztálytartalom is, a polgári tudatformák is valóságos élményekből szűrődtek le. 1870 és 1910 között a kapitalizmus fejlődésvonala nagyjából töretlen. A válságok aránylag rövidek, hatásukat a következő fellendülés hamar eltünteti. A munkásosztály számára az eredményes szociálpolitikai harcok kora ez, amelyekkel növekvő biztonságérzet jár együtt. Negyven év alatt a reálbérek Európában átlagosan megduplázódtak, az Egyesült Államokban megháromszorozódtak. 1900 és 1914 között a német munkanélküliek legnagyobb száma 461. 000 volt; 1931-ben több mint hétmillió. Ez a környezet a trade-unionizmus tapasztalati alapja, és ez irányítja a fejlődést a politikai reformizmus felé.
 Némileg eltérőnek látszik az orosz munkásmozgalom kezdeti szakasza, különösen, ha Leninnek a trade-unionizmussal szemben gyakorolt, éles kritikájára gondolunk. Valójában a fiatal orosz proletariátus fejlődése is a vallásos-forradalmi, tehát feudális eredetű tudatformákból (narodniki mozgalmak, Gapon, stb.) indult ki, és a trade-unionista tudatformák felé tart (orosz ökonomizmus). Egyik sem tartalmazza a tudatos forradalmiságot: az első forradalmi ugyan, de nem tudatos, hanem misztikus, a második racionális, de nem forradalmi. És mert egy kivételes történelmi helyzet — a kis, de igen fejlett kapitalizmus, a polgári és proletár-forradalmi erők összegeződése a hatalom meghódítását lehetővé tette —, a munkásosztály eddig legnagyobb stratégája, Lenin joggal tartotta a trade-unionista munkásöntudatot ki nem elégítőnek. Az akkori orosz viszonyok között kétségtelen tény volt, hogy a munkásosztály „önmagától és önmagában" csak trade-unionista öntudatra képes, és a konkrét politikai feladat megoldásához az orosz munkásosztályra valóban külső erőnek kellett hatnia, a tudatos élcsapatnak kellett pótolnia az osztály hiányzó forradalmi öntudatát A korábbi, misztikus-vallásos forradalmi tudatformák sokkal felhasználhatóbbaknak bizonyultak, mint a racionális trade-unionizmus. Konkrét orosz politikai szempontból Leninnek kétségtelenül igaza volt. Organizációs elmélete azonban, részben már az ő, de főleg európai követői kezében a szükségből gyakran erényt csinált; amikor a kora kapitalizmus munkásosztályára illő elméletet erőszakosan a fejlett nyugati országok proletariátusára próbálták alkalmazni, az eredmény csaknem mindig a baloldali munkásmozgalmak felbomlása, meggyengülése, veresége volt.
 A reformista munkástudat más úton vezetett a katasztrófához. Az emelkedő életszínvonal, növekvő biztonság alapvető élménye a kontinentális munkásöntudatot is annál    erősebben   befolyásolta,   minél jobban „polgárosodott" a munkásság, ami alatt nem csak   a   jobb    életet,   polgári   életformákat  értjük (utóbbiak jelentősége különösen a német munkásosztályban igen nagy), hanem a polgári tudatformákat, a nyersen empirikus, történelmi   távlatokban   gondolkodni   képtelen, vulgár-materialista gondolkodásmódot (ezért vált a „marxista centrum" által hangoztatott „szocialista végcél" oly könnyen és gyorsan ideológiává), és a tisztán utilitarista értékrendszert is. A proletár tudat fejlődése szempontjából a reformizmus a polgári tudatformákon keresztül betörő polgári gondolkodás elhatalmasodását   jelenti. E folyamatot természetesen materiális, gazdasági változások indították el, s utóbbiak szerepe kétségtelenül döntő. Itt azonban a proletár tudat változásainak    vizsgálata    a    feladatunk,    megoldásához absztrakciók szükségesek, a különben is feldolgozott gazdasági, társadalmi,   politikai    folyamatot tehát csak jelezzük.
 A reformista munkásöntudat még mindig munkásöntudat. A proletariátus gondolkodásának irányát még mindig a kizsákmányolás ténye szabja meg. Éspedig annál határozottabban, minél szűkebb határokba ütközik a munkásosztály életszínvonalának emelése, amelyhez az egyenjogúság és egyenlő-értékűség elismertetésének aspirációja is járul, utóbbi a társadalmi kisebbértékűséget eredményező mindennapi sérelmek természetes kompenzációjaként. Részben ezzel magyarázható a reformista korszak nagy kulturális erőfeszítése ("a tudás hatalom", "tanuljunk, hogy taníthassunk", stb.), a munkásosztály ezen a téren is ki akarja verekedni egyenlő értékűségének elismerését. Az értéknormák polgári jellegűek, de valamennyit átszövi és átalakítja egy új, speciálisan proletár jellegű, alapvető élményekből kialakult magatartás: a szolidaritás. Közép-Európában, Németországban is, az akkor még feudális maradványokkal telített állam az emelkedés fő akadálya. A munkásosztály ezt az államot — joggal — a másik osztály szövetségesének, radikális átalakítását elsőrendű feladatnak érzi. Ennek egy negatív és egy pozitív következménye van. A negatív: a munkásosztály államellenes beállítottsága, a pozitív: az „igazságos állam" lassallei követelése. Az államellenesség azonban a kapitalizmus keretein belül marad, a munkásmozgalom a polgárságban a monopolkapitalista fejlődés következtében elhalványuló demokratizmus, a polgári szabadsággondolat örökség egyetlen hordozójává válik. Ez a politikailag radikális, társadalmilag nem forradalmi magatartás jellemzi a reformizmust. A revizionizmus körüli nagy viták a proletár tudat két jelentős változását leplezték le: egyrészt azt, hogy a század első éveiben a munkásosztály, tudatos törekvései mind gazdasági, mind politikai síkon a kapitalista társadalom határain belül maradnak, másrészt azt, hogy a marxizmus, főleg a forradalmi végcél hangsúlyozása teljesen ideologikussá vált. Mindebből nem szabad arra következtetnünk, hogy a reformista tudat nem volt munkásosztálytudat. A proletariátus gondolkodásának irányát változatlanul a kizsákmányolás ténye határozza meg, s ez a tény a fejlett nagyipari kapitalizmus korában az osztály túlnyomó többsége számára nyilvánvaló és tudatos. Magatartásában éppoly határozottan, sőt még élesebben áll szemben a tőkésosztállyal, mint a kora kapitalizmus idején. Ezért szenved a marxi ideológiát felszámolni akaró revizionista irány legalább is forma szerint vereséget, s győz a „marxista centrum", amely a reformista politikát marxi ideológiába öltözteti (lásd Ignaz Auer híres levelét Bernsteinhez, a vitát elindító könyve megjelenése alkalmából: „Lieber Eduard, solche Dinge tut man, aber sagt man nicht".) De, mert a reformista napi politikát tagadja, s a forradalmi végcélt ellentétként állítja vele szembe, a Rosa Luxemburg vezette balszárny viszont a tömegek túlnyomó része előtt értetlen és érthetetlen maradt, s befolyása szűk körre korlátozódott. Nyilvánvaló, hogy az egészen más társadalmi viszonyok között keletkezett eredeti marxizmus, bár az általános fejlődéstendenciát rendkívül éles és világos formában tartalmazta, a változott valóságos, bár ideiglenes körülmények kialakította proletár tudatformákon nem törhetett át. Bizonyítja ezt az is, hogy ugyanakkor Oroszországban (ahol a társadalmi viszonyok sok tekintetben emlékeztetnek 1848-ra), az eredeti marxizmusnak tartalmilag és formailag hű követői nagy hatással működtek.
 A valóságosan ható jelen és az ideologikus jövő érdek harcában éppúgy az előbbi győz, mint a nagyon reális nemzeti és ideális nemzetközi érdekek összeütközésében, annál könnyebben, minél kizárólagosabban a polgárságtól átvett empirista tudatformákban gondolkodik a proletariátus. Ezért szó sincs arról, hogy   1914-ben   a   német   munkásosztály   szervezett része elárulta volna a nemzetközi szocializmust. A német munkásosztály jelentős része érdekelve volt (helyesebben érdekeltnek tartotta magát) a német imperialista törekvések sikerében, mert enélkül a gazdasági terjeszkedés, s az életszínvonal további emelése lehetetlen volt. A háború a reformizmus számára az imperializmus természetes következménye: meglepetést csak azoknak jelentett — és ilyenek persze nagyon sokan akadtak —, akik nem vették észre a marxizmus, a „forradalmi végcél" ideologikus jellegét. Emellett közvetlenül a háború előtt megindult, alatta és utána hatalmasan kifejlődött a szociálpolitikai célkitűzésekért folyó harc és a szövetkezetek kiépítése. Az ok aránylag könnyen felfedezhető. A század elején — az imperialista feszültségek növekedése mutatja legjobban — a német belső piac körülbelül telítve volt, a további béremelések a tőkésosztály elkeseredett ellenállásába ütköztek, sőt válságok alkalmával nagyobb reálbércsökkentésekre is sor került. Az ingadozó „közvetlen bér"-rel szemben az intézményesen biztosított „közvetett bér" szilárdnak és válságállónak látszott. A szövetkezetekben pedig a fogyasztók próbálják szervezett erővel — de ismét a kapitalista termelőmód alapján maradva — megvédeni a termelők által kiharcolt reálbéreket. Ezért lát a reformista öntudat — nemcsak a vezetőké, a tömegé is — a háborús kényszergazdálkodásban „szocializmust". (Az első világháború alatt szociáldemokraták nevezték el a hadigazdálkodást "Kriegssozialismus"-nak.) És ezért elégszik meg a háború után közvetlenül szocializálásnak nevezett — és igen szerény keretek között mozgó — államosítással.
 Persze a háború alatt a tudatformákat döntően befolyásolja a háború élménye. De mit sem változtat polgári jellegükön. A békevágy, a háborúellenesség nem  par excellence proletár hangulat, a kispolgárság és középpolgárság körében is uralkodott, s ugyancsak nehéz volna kimutatni, hogy a munkásosztály előbb vált háborúellenessé, mint a kispolgári tömegek. Minthogy pedig a pacifista törekvések is megmaradtak a polgári határok között, a német munkásosztály túlnyomó része csak pacifista lett, s csupán az előbb említett balszárny küzdötte fel magát a forradalmi antimilitarizmusig. E baloldal ideológiai hatása, következetes háborúellenes magatartása miatt, megnőtt ugyan, de a SPD (többségi szociáldemokrata párt) és USPD (független szociáldemokrata párt) tömegei még a háború utolsó évében is csak a békéért, nem pedig a szocialista forradalomért harcoltak. A békekövetelés pedig nem volt feltétlenül ellentétes a burzsoázia érdekeivel, főleg, amikor a katonai vereség már előrevette árnyékát, s így nem ismétlődött meg az egy évvel előbbi orosz társadalmi helyzet, amelyben a béke és a proletárforradalom követelése azonossá vált. Korántsem akarjuk azt állítani, hogy ez volt egyetlen oka a német forradalom elvetélésének. Bizonyításunk iránya éppen fordított: azt mutatjuk ki, hogy a háború és az összeomlás sem változtatott lényegesen a német munkásosztály tudatformáin. Sőt. A radikális demokratizmus a weimari köztársaság megszületésével elérte célját: az „ő forradalma" győzött; sokkal kevésbé volt kritikus, semhogy a formai-jogi változások mögött meglátta volna a változatlanul erős burzsoá pozíciókat, a bürokrácia és hadsereg változatlan összetételét és osztályjellegét, szóval azt, amit egy német író röviden úgy fejezett ki: „Der Kaiser ging, die Generale blieben". Ezzel azután a reformista öntudat utolsó radikális vonásától szabadul meg, sőt politikailag csakhamar konzervatívvá lesz. Egyetlen célja a reálbérek lehető emelése, és a szociálpolitika további kiépítése. Mikor néhány év alatt e területeken is a határig — a kapitalista termelőmód megvonta határig — ér, szerepe befejeződik,  a  reformizmus   teljesen   és  véglegesen ideológiává válik.
 Persze, ez az ideológia, láttuk a „középrétegek" példáján, igen szívós lehet. A reformista ideológiát először az infláció szörnyű földrengése repeszti meg, de még nem pusztítja el. Az inflációból kikerülő monopolkapitalizmussal szemben a reformista követelések és módszerek tökéletesen irreálisak, a munkásosztály túlnyomó többsége azonban még mindig a kispolgári jólét és biztonság kategóriáiban gondolkozott. Az új, minden előzőnél mélyrehatóbb és pusztítóbb válság változtatja meg a tudatformákat. Darabokra töri a reformizmus és trade-unionizmus maradványait. Az állandó és tömeges munkanélküliség döntő élmény dolgozók és munkanélküliek számára egyaránt. A munkanélküliek fő törekvése: vissza kerülni bármi áron, bármilyen feltételek mellett a termelésbe. A még dolgozóké: megtartani a munkahelyet, bármi áron, mindenki ellen. A munkanélküliek mindenáron-munkát követelését a még dolgozók fenyegetésnek érzik. Így hasad ketté a proletár tudat a válságban, a még dolgozók számára az adott helyzet fenntartása, a munkanélküliek számára a tűrhetetlen létfeltételek azonnali megváltoztatása a legfőbb cél. Nyilvánvaló, hogy a „status quo"-hoz ragaszkodó munkások számára a konzervatívvá vált reformizmus maradványai, bármily ideologikusak, még mindig megfelelnek. És valóban: a dolgozó nagyüzemi munkások túlnyomó része minden csalódás, minden vereség, minden hiba és árulás ellenére meglepően, és sokak számára érthetetlenül ragaszkodik a szociáldemokráciához. Nem „hűségből", vagy „hősiességből", hanem az évtizedes tapasztalatokból felépített tudatformák miatt. A ragaszkodás és kitartás azonban mitsem változtatott, nem változtathatott azon, hogy a reformizmus a változott valósággal szemben teljesen tehetetlen volt: politikailag tehetetlen a még mindig tömegekkel rendelkező reformista párt,  és pszichológiailag tanácstalan, irány vesztett a reformista tudatformákban gondolkodó szervezett tömeg. E hasadáshoz még egy másik, ugyanilyen mély járult: a „régi" és „új" proletariátus tudatformáinak ellentéte. A „régi" proletariátus tudatformái nagyjából reformisták, még a kommunista munkásoké is. A válság nem csak a materiális biztonságot, de az öntudatot, a szilárdnak tartott intézményekbe vetett hitet is megsemmisíti. Az „új" proletariátus — az újonnan keletkezett iparágakban, vállalatokban dolgozó munkásrétegek, és mellettük a már elhelyezkedni sem tudó, a termelőfolyamatból látszólag egyszer s mindenkorra kizárt legfiatalabb munkásgeneráció — tudatformái nagyrészt mások: parasztiak — a faluról felköltözött munkásrétegeknél —, kiszolgáltatottság jellemzi őket — a nem szervezett, állami segélyre szoruló munkanélkülieknél —, de mindenképpen desperáltak, azonnali, bármilyen változást követelnek. A "régi" munkanélküliek általában inkább a kommunista párt felé, az „új" munkanélküliek inkább a nemzetiszocialista mozgalom felé áramlanak. Mindezekhez járult még a munkáspártok tömegei és vezetői közti ellentét, amely a dolgozó munkások tudatában is egyre élesebb lett, a bürokrácia nagyobb biztonsága és túlontúl nagy óvatossága miatt, a munkanélküliekben pedig sokszor nyílt ellenségeskedéssé vált: a mindenféle akciótól részben konzervativizmusa, részben óvatossága, részben tudatos gyengesége, és nem egyszer eltérő osztályérdekei miatt irtózó bürokrácia, és a rögtöni, akármilyen cselekvést követelő munkanélküliek „politikáját" lehetetlen volt összeegyeztetni. A „boncok" elleni fasiszta jelszavak szocialista munkások között is kétségtelen visszhangra találtak.
 Mindennek az volt a következménye, hogy bár a változtatás szükségessége és elkerülhetetlen volta a   munkásosztályban   mind   nyilvánvalóbb   lett,   a dolgozó rész hatalmas gazdasági és társadalmi fegyverzetét nem merte használni a munkahely elvesztésétől való páni rettegés miatt, a munkanélküliek kezéből pedig az addig ismert és használt fegyvereket már kiütötték. Maradt a politikai fegyver, az egyetlen, amelyet a reformista tudat ismert: a szavazócédula. A munkásosztály szavazott is, egyszer, kétszer, ötször, tízszer, egyre nagyobb tömegek „radikalizálódlak" a választási statisztikák bizonysága szerint — azt azonban hiába várta, hogy pártjai, amelyekre szavazott, helyzetén változtassanak. Ugyanígy képtelen volt a kapitalizmus válságát tudatosan is felismerő munkásság a szocializmusért harcolni; részben azért, mert a szocializmus a széthulló reformista ideológiában csak bizonytalan általánosság, ünnepi beszédek szépen hangzó záróakkordja volt, de azért is, mert a kapitalizmus elleni osztályháború a még meglévő munkahely kockáztatását jelentette. Annak előfeltétele, hogy a munkásság cselekvő osztály legyen, a reformista tudattöredékek szerint a kapitalizmus normális funkcionálása lett volna; a reális harcot viszont a dolog természete szerint csak a kapitalizmus igen mély válsága teszi lehetővé — amire a reformista ideológiában nem volt kádencia. Így vált a proletariátus egy jelentős része előtt a harc céljává és útjává a szocializmus helyett a (nemzeti) szocializmus, mely a tűrhetetlen helyzetért a "rendszert", sőt a kapitalista rendszert tette felelőssé, ugyanakkor azonban a termelőapparátus meggyógyítását, a munkanélküliség azonnali megszüntetését Ígérte. A kettősség kisebb keretek között ismétlődik: a fasiszta ideológia egyfelé azonnali változtatást, másfelé a „normális viszonyok helyreállítását" vállalja. A német fasizmus első két-három évében a proletariátus tekintélyes résziének rokonszenvét szerezte meg: részben a kapitalisták „megrendszabályozásával", részben a munkanélküliség tényleges csökkentésével, majd eltüntetésével.                                
 Újból hangsúlyozzuk: a munkásosztály gondolkodásának iránya változatlanul antikapitalista, élesebben, mint valaha. A széteső reformista ideológia foszlányai azonban megakadályozták az osztálycselekvést, sőt konzervatív magatartásra bírták az osztály jelentős rétegeit, új tudatformák pedig még nem alakultak ki; a gondolkodás iránya és a tudatformák közötti ellentét ugyanolyan élessé vált, mint a munkásosztály reális szerepének antagonizmusa: a kapitalizmus szerkezeti válsága létrehozta a forradalmi osztály forradalmi cselekvésének objektív és szubjektív előfeltételeit, a polgári tudatformák azonban a kapitalizmus válságának orvoslásához, a termelés normális menetének helyreállításához „kötötték". A proletár osztálytudat fejlődésének egy történelmi szakasza lezárult.

Folytatás: negyedik rész ►