RÉSZEG HAJÓ - KOMMUNISTA OLDAL

A fasizmus és a birtokososztályok

1. A nagytőkések( .).
A II. fejezetben megkíséreltük annak kimutatását, hogy a fasiszta mozgalom és a fasiszta átalaku-lás a nagytőke döntően fontos részének, elsősorban a legmagasabb tőkeösszetételű iparokban érdekelt kapitalisták túlnyomó többségének szimpátiáját, gyakran aktív- támogatását váltotta ki. Azt a követ-keztetést vontuk le ebből, hogy a fasizmus az össz-kapitalizmus számára a legmegfelelőbb megoldás volt („Vernunftideologie"), melyet a nagytőke techni-kailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkoncentrál-tabb, legmagasabb szerves összetételű része rákény-szerített a tőke többi frakcióira. Ez azt jelenti, hogy a nagytőkések általános osztályérdekei a fasizmus mellett szóltak, viszont voltak olyan nagytőkések, akiket fontos részérdekek élesen szembeállítottak vele — különben nem lett volna szükség kényszerre. A nagytőkések általános osztályérdekei elsősor-ban a munkásosztállyal szemben mutatkoztak meg. A II. fejezetben röviden utaltunk a késő kapitalizmus akkumulációs zavaraira, a profitráta-csökkenés
tőkés szempontból katasztrofális arányaira és emlí-tettük, hogy a profitráta csökkenése ellen egyetlen eszköz állott a nagytőke rendelkezésére: a reálbérek azonnali radikális letörése. Elsősorban ez az a fel-adat, amelynek elvégzését a nagytőke — e tekintet-ben egyöntetűen — a fasizmustól várja. Polgári rész-ről közgazdasági írók, gazdaságpolitikusok e tényt gyakran kétségbevonják. Szerintük a fasizmus nem csökkentette lényegesen a munkásosztály bérjövedel-mét, különösen, ha tekintetbe vesszük a munkanél-küliek gyors felszívását. Sőt, szocialista részről is hallható olyan vélemény, hogy a fasizmus uralomra-jutásával kétségtelenül meginduló konjunktúra más okokra vezethető vissza. (Olykor ugyanazok hangoz-tatják ezt, akik a fasiszta mozgalom győzelme előtt elvileg kizártnak tartották, hogy a termelést a mély-pontról kimozdítsa, sőt a megoldhatatlan gazdasági válságtól várták a fasiszta rendszer rövid lejáratú bukását.) A magyarázatok között a fasizmus mone-táris intézkedéseire, az állami „Ankurbelung"-ra, a nagyiparnak juttatott hatalmas közületi megrende-lésekre hivatkoznak. Nyilvánvaló, hogy mindezek a magyarázatok, amelyek feltételezik, hogy a termelés példátlanul mély válságát a tulajdonképpeni terme-lési szférán kívüli intézkedésekkel (tőkecirkuláció, pénzforgalom stb.) lehet megoldani, ellentétesek a marxi felfogással, akkor is, ha „ortodox marxisták" szellemi tehetetlenségét akarják leplezni. A marxiz-musra ezúttal sem perdöntő érvként hivatkozunk, hanem csupán az elméleti frontok tisztázása érdeké- ben. Ezen túl természetesen elismerjük és vállaljuk a bizonyítás kötelességét arra vonatkozólag, hogy a fasizmus hatalomrajutása a termelés azonnali fellen-dülését, a profitráta gyors emelkedését és a munkás-osztály életszínvonalának azonnali radikális leszorí-tását eredményezte. Bár jelen tanulmánynak nem célja statisztikák feldolgozása, e ponton néhány jel-lemző, gondosan megvizsgált, legtöbbnyire hivatalos
német és olasz forrásból származó adattal kell érvel-nünk. A munkásosztály életszínvonalának alakulása-, val kapcsolatos adatokat később, a munkásosztályra vonatkozó fejezetben fogjuk felsorolni: itt csak a nagytőkés osztály általános érdekeire és a fasizmus valóságos társadalmi szerepére fénytvető néhány számot közlünk.
Az általános termelési kapacitás alakulását és az amúgyis túlakkumulált, igen magas átlagos tőke-összetételű német ipar további szerkezeti változását a következő számok mutatják:
Havi termelés 1000 tonnában.
Év          Nyersvas     Nyersacél    Hengereit vas
1932                329              481                 394
1933                439             634                 516
1934                729              993                777
1935              998             1291               1002
Termelés a kapacitás %-ában:
                                                  1929       1937
Termelőeszköziparok-------------   67         73
Fogyasztási cikkek termelése —   67         56
Itt nem hasonlíthattuk össze a fasizmust közvet-lenül megelőző időszakot pl. a fasizmus első évével, részben, mert az átalakulás hatásai az ipari terme-lésben csak hosszabb idő múlva mutatkoznak, rész-ben, mert ügyelnünk kellett arra, hogy konjunktu-rális szempontból egyenértékű szakaszokat hasonlít-sunk össze. Az 1937. évet, amely a nemzetiszocialista négyéves terv befejezésére következett és egyben a konjunktúra csúcspontja volt, azért kellett 1929-cel, a. megelőző prosperitás tetőfokával szembeállítani. Ha 1937-et pl. 1932-vel hasonlítottuk volna össze, sokkal
élesebb ellentétet látnánk. Célunk azonban nem agí-táció, hanem lehető objektív vizsgálat.
Az egyes vállalatok tőkeerejének értékelése mel-lett a nagytőke szubjektív hangulatát ma is minden vezércikknél, programnál és szónoklatnál világosab-ban és őszintébben tükrözik a tőzsdei árfolyamok s hogy e hangulat a fasizmussal szemben éppen nem volt kedvezőtlen, mutatják az alábbi számok:
Részvényárfolyam:
                                                         1933                       1933                       1933                        1937
                                                         I. 2-án                     I. 20-án                  V. 2-án                   XII. 28-án
Rüdgerswerke Rm.    44.—          43.—          63.—          147.—
Holzmann            „     62.—          47.—          68.—          155.—
Daimler               .,     19.—          20.—          35.—          137.-
Siemens               „   121.—        120.—          133.—          205.-
I. G. Farben      „       96.—           103—         148.—          158.-
Anélkül, hogy túlértékelnénk a tőzsde gazdasági barométer szerepét, néhány tényt leszögezhetünk. A Schleicher-kísérlet alatt a tőzsde hangulata tar-tózkodó volt, az árfolyamok inkább lemorzsolódtak. Május elejéig, amikorra az új honfoglalás befejező-dött, a tőkések bizalma és önbizalma egyre nőtt, az új rendszer harsány antikapitalista szólamaitól alig befolyásoltan. Az óv végéig a vezető nehézipari vál-lalatok megduplázták árfolyamukat. A tőzsde indo-kolt optimizmussal tekintett az új aránykor elé. Valamennyire eltér a nehézipari papíroktól az I. G. Farlenindustrie részvényárfolyamának görbéje. Ez a hatalmas konszern bonyolult nemzetközi kapcso-latai és igen jelentős kivitele miatt autarkiaellenes volt; egyideig, mint ismeretes, szembenállott a nem-zetiszocializmussal, sőt állítólag erőteljesen támo-gatta Schleicher tábornok kormányát. Ami persze nem akadályozta abban, hogy az aranyesőből szin-tén   részt kérjen.   A tőkésosztály általános érdekei
egyértelműek. S hogy várakozásai  nagyrészt telje-sültek, a következő adatokból is láthatjuk:
A berlini tőzsdén jegyzett értékpapírok árfolyamai és osztalékai:
                                         Osztalék                      Árfolyam (1924/26 :100)
                                         Millió Rm.               %                              %
1932  XII. 31.         290           2.83                 67.67
1933  XII. 31.          313           3.27                 78.58
1934  XII. 31.          322          3.53                     91.44
1935  XII 31.           352           4.26                108.83
1936  XII. 31.         418             5.09                   128.48
A német tőkésosztály egy másik csoportja, a nagybirtokosoké sem lehetett különösen elégedetlen. A földbirtokok kimutatott jövedelme, amely pedig adóalapul szolgálván, bizonyára nem nagyobb a való-ságosnál, 1932-től 1935-ig 1480 millió márkáról 3027 millió márkára emelkedik. A földmunkások száma 1934/35-ben 20%-kal emelkedik, a nekik kifizetett bérek összege 1%-kal csökken. (Wirtschaft und Sta-tistik 1935. XII.) Ami a német összkapitalizmust illeti, Woytinski számításai szerint a teljes német tőkenyereség 1933-ban 11.1 milliárd márka, 1936-ban 18.8 milliárd márka volt. Ebből bizonyára kiteltek a felduzzadt államapparátus és pártbürokrácia meg-növekedett költségei s megtérültek a nemzetiszocia-lista mozgalomba   előzőleg   befektetett összegek is.
Amint említettük, a munkásosztály reálbérei-nek, életszínvonalának alakulására vonatkozó adato-kat más helyen csoportosítjuk. Arra a kérdésre: honnan került ki e hatalmas többletprofit, ideiglene-sen egy idézettel jelezzük a választ: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jó-részt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők népünk magas kultúrfokának meg-felelő életszínvonal   fenntartására.   Páratlan hősies-
séggel vetették alá magukat e feladatnak." (Göbbels propagandaminiszter 1934. április 13-i rádióbeszé-déből.)
Az állammal szemben a nagytőkés osztály érde-kei már nem voltak ugyanolyan egyértelműek, mint a munkásosztály ellen. Erre utaltunk az I. G. Farben példájánál is. De azért itt is sok mozzanat mutat egy irányba. A termelés közvetlen és döntően fontos tényezőjévé való államapparátus felett a nagytőké-nek sokkal közvetlenebb, sokkal hatékonyabb ellen-őrzést kell gyakorolnia, mint amilyet a liberális-demokratikus politikai formák lehetővé tettek, már azért is, mert a nagytőkét közvetlenül kiszolgáló államapparátus végezheti el a számára legfontosabb-és legsürgősebb teendőt: a munkásosztály életszín-vonalának letörését, szervezeteinek szétzúzását (még a polgári társadalom szempontjából ártalmatlan reformista szervezetekét is, ha azok osztályjellegűek . voltak, tehát a lefojtott osztályerők politizálásának elvi lehetőségét tartalmazták.) Ezt a gazdasági,-tár-sadalmi és politikai megkötözést az aránylag igen szervezett német munkásosztállyal szemben nem lehetett olyan privát erőszakszervezetekre bízni, amilyenek az Egyesült Államokban például elég jól beváltak egy-két évtizeddel ezelőtt. Csak a páratlanul megerősödött államszervezet volt képes reá. Sőt, amint még majd részletesebben kifejtjük, a régi szervezetek széttörése nem is volt elég. Részben pótolni kellett őket, vagy legalább is kanalizáló sze-repüket. A munkásosztályt nem lehetett „egyedül hagyni". Új szervezeteket kellett alkotni — ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mellett, — amelyek az általános osztályérdekkel- szemben partikuláris üzemi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munká-sok „közös érdekeit". S ha esetleg a „közös" érdekek állandóan hangsúlyozott, gyűlésekkel, sajtóval, rádió-
val szinte a tömegekbe kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályérdekellen-tét, döntőbíróként, sőt voltakép tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az „ideális összkapitalistával" azonos, mint ma. A korporációkról, a német nemzetiszocia-lista üzemi szervezetekről, a munkafrontról ebben a vonatkozásban még beszélünk. Látni fogjuk, hogy nem utolsó feladatuk — s a nagytőkések állama e feladatot is példásan oldja meg — a munkásosztályt mintegy állandó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a „közös nemzeti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól és így lefogni az öntudatlan osztályérdekek meg-határozta hangulatokat.
Más általános igényeket is támasztott a nagy-tőke a fasiszta állammal szemben. Az óriási válság-ban 60%-ig megbénuló hatalmas termelési apparátus újra-megindításához a jövőbeli profit reményén kívül más közvetlen „Ankurbelung"-ra is szükség volt. Ezt a feladatot is a már erősen „ökonomizált" hatalmas tőkék felett rendelkező állam vállalta ma-gára, óriási megrendeléseivel, amelyek jórésze persze a nehéziparnak jutott. 1935-ben az egész német ipari termelés értéke 28 milliárd márka (átlagosan 26%-os profitráta mellett). Ebből 57%, 16 milliárd esik a ka-tonai és egyéb állami megrendelésekre. Együtt járt ezzel a bankjegyforgalom gyors szaporodása: 1933-ban 5570 millió Rm. 1938-ban 8153 millió, amihez 782 millió Rm. külön emisszió járul, a még Brünning idejében kezdeményezett adóelőleg jegyek (Steuer-scheine) beváltására. Figyelembe kell venni azt is, hogy a válság idejében igen lassú pénzforgalom a konjunktúrával párhuzamosan gyorsul, hogy továbbá a birodalmi államadósság, amely 1932-ben 8478 millió Rm. volt, 1933 decemberéig, tehát a fasizmus első éve alatt 40%-kal 11.329 millióra, 1935 végéig körülbelül
32 milliárdra emelkedett, amihez az országok és köz-ségek körülbelül 15 milliárd összegű adóssága járult. Mindez békeidőben. De a fenti adatok jelentősége nem abban van, hogy a fasiszta állam adósságterhei „elviselhetetlenül megnőttek", mint ezt jámbor libe-rálisok és reformista szocialisták remélték, hanem elsősorban abban, hogy a válság technikai megoldása is állami feladattá vált: a túlakkumulált német ne-hézipar tőketöbbletszükségletét, elsősorban mobil-és. forgótökeszükségletét az államnak kellett ellátnia. Ez azonban, akárcsak a majdnem inflációs tünetek, már nem találkozott a nagytőkések osztatlan helyes-lésével. A pénzhigítás reálbért tovább csökkentő hatása ugyan általános rokonszenvet váltott ki, de az adós-hitelező viszonylat befolyásolása már meg-zavarta az összhangot és — bizonyos mértékig — hozzájárult az ipari tőke és banktőke ellentéteinek kialakításához. (Érdemes megjegyezni, hogy a Roose-velt-féle hitelinfláció és a dollárleértékelés hasonló hatásokat idézett elő az Egyesült Államokban, ahol az ipari tőke, a ménkű nagy „munkásvédelem" ele-nére általában Roosevelt mellé, a banktőke ellene állt ki.) Összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy a nagytőkés osztályt általános érdekei egyértelműen a fasizmus mellé állították. A hatalmasan felduzzadó profittömegből könnyedén lehetett fedezni az állam-apparátus szintén nem csekély mértékben növekvő költségeit, de meg a fasiszta párthadsereg és párt-bürokrácia fenntartása is „belekalkulálható volt a rezsibe".
Ami az egyes nagytőkés rétegek partikuláris érdekeit illeti, ezek részben háttérbe szorultak a fentemlített általános osztályérdekek mellett, — ha másképpen nem, a fasiszta állam erőszakkal gon-doskodott erről — részben pedig megoszlottak, egyes rétegeket inkább az új rend mellett, másokat inkább ellene hangoltak. A nagybirtok az addigi vámvéde-lem helyett a belső piac monopóliumát (s mellesleg
az  Osthilfe-botrány  eltussolását)  kapta  hozomány-ként.  Ez  sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint  Darró dörgő, de nem  túlságosan konkrét  ígéretei  „a pa-raszti rend megerősítéséről", „a nagybirtok által bi-torolt rög visszavételéről".   Már a   középparasztság érdekei — ezekről külön   fejezetben   beszélünk   — nem voltak ilyen egységesek. Itt csak megemlítjük, hogy a gabonaárak emelkedése a takarmányfélék drágulásával, tehát az állattenyésztéssel is foglal-kozó   középbirtokok   üzemi költségeinek jelentős emelkedésével járt. A nehéziparnak a reálbérek le-törésén, a mobiltőkék rendelkezésrebocsátásán kívül a külföldi adósságok és kamatok fizetésének beszün-tetése jutott. A következő szakaszban pedig a ha-talmas állami  megrendelések,  előbb  a   hadiiparok megteremtése, azután    kapacitásuk végső  határáig való kihasználása biztosította az ipari tőke a legma-gasabb szerves összetételű, legracionalizáltabb és leg-fejlettebb, technikailag és gazdaságilag vezető részé-nek  feltétlen támogatását, — ha ugyan támogatás-nak nevezhető még a nagytőkés osztály és a fasiszta magas    bürokrácia    fokozódó    összeszövődése.   Igaz ugyan, hogy az állami megrendelések növekvő   tö-mege más  hatással is  volt:   míg a   fasizmus  hata-lomrajutása   előtt   s   közvetlenül   utána   inkább   a fasiszta szervezet függött a. nagytőkétől, a fegyver-kezési konjunktúra e viszonyt lassan, megfordította. A nehézipar elsősorban megrendelését, de azonkívül nyersanyagellátás, tőkemozgás, új beruházások   te-kintetében is mind nagyobb mértékben az  államra volt  utalva.   De  a  legnagyobb  kapitalisták   és  az államapparátus  azonosodása következtében ez csak kivételes esetekben vált feltűnővé, amikor egyes ka-pitalisták, vagy nagyvállalatok bármely okból szem-bekerültek az össztőke érdekeivel. És éppen, mert az államosodó monopoltőke és a nagytőkések által ki-sajátított  állam érdekei nem  tűrtek ellenmondást, ily    összeütközésekben    a    leghatalmasabb    külön-
érdekek is    szinte    kártyavárként    omlottak  össze. (Gualino 1928, Hugenberg 1933, Thyssen 1940, stb.)
A tőkeirányítás államosítása óriási méreteket öltött. A bankjegyforgalom növekedése és gyorsu-lása, a hatalmas állami 'kibocsátások csak kisebb részét teszik ki; a társadalombiztosító intézetek, majd a magánbiztosítóvállalatok milliárdos tartalé-kai után a Németországban oly jelentős községi ta-karékpénztárak tőkéire, azután a bankok betétállo-mányára is sor került. Mind e milliárdok a nehéz-ipar felé ömlöttek, először az „Ankurbelung", ké-sőbb a hatalmas új hadiüzemek létrehozása, majd a fegyverkezés részbeni finanszírozása céljából. Mindez a nehéziparok hallatlan felduzzadásához vezetett. A nehézipar és a könnyűiparok, majd a nehézipari tőke és a banktőke között így bizonyos rétegellenté-t.ek keletkeztek. Az exportra dolgozó vegyiipar autarkiaellenes érdekeiről már beszéltünk. Párhuza-mosak voltak a német fasizmus által halálraítélt kisebb exportiparok és a hajózási vállalatok érde-kei. (Az exportiparok óriási koncentrációs folyama-ton mentek át, a nehézipari exportvállalatok 1933 után, a német gazdasági terjeszkedés szakaszában bőséges kárpótlásban részesültek.) A nyersanyag-elosztás, a vámpolitika, a tarifális intézkedések egész sora, a devizagazdálkodás mind-mind a nehéz-iparokat támogatta. (Az ágyú fontosabb, mint a vaj.) Hogy mi történt, ha valamelyik nehézipari mono-pólium érdekei összeütköztek nem-monopolisztikus tőkecsoportokéval, arra egyetlen példát hozunk fel. A német szénbányászat a legkoncentráltabb iparok egyike. A hatalmas bányaszindikátusok már- régen nem érték be a termelés szabályozásával és köz-ponti elosztószervek létesítésével. Mohóságukban a szénkereskedelem profitját is ki akarták sajátítani, olymódon, hogy a nagy szénvásárlók kiszolgálását maguknak tartották fenn és külön kereskedelmi tár-saságokat alapítottak. A szénkereskedők —   köztük
régi, nagy tőkeerejű vállalatok is — állandóan küz-döttek e nekik támasztott verseny ellen, persze ered-ménytelenül. A nemzetiszocializmus hatalomra-jutása után azzal a szépen hangzó indokolással, hogy régi nemzetiszacialisták és szövetségük veze-tői a Führer „régi gárdájá"-hoz tartoznak, a kérdés szerződéses szabályozását követelték. S minthogy a Führer valóban a szénkereskedők szavazataival, de egyben a bányaszindikátusok pénzén került ura-lomra, követelésük teljesült. A szerződés főbb pont-jai: csak a szénkereskedők egyesületének tagjai ad-hatnak el szenet. Tagfelvételről az egyesület veze-tősége dönt. Viszont olyan fogyasztókat, akik egy-szerre legalább 15 tonnát vásárolnak, a szindikátus tagjai továbbra is közvetlenül szolgálhatnak ki. A szindikátusi eladószervek akkor is eladhatnak, ha nem tagjai a kereskedők egyesületének. Aki legalább 1500 tonnás kötést mutat fel, azt fel kell venni a tagok sorába. Nyilvánvaló, hogy kizárólag a bánya-szindikátustól függ, kivel létesít ilyen kötést. Mi-előtt valamelyik céget törölnék a tagok sorából, előbb meg kell állapítani, nem tartozik-o az egyik szindikátus érdekkörébe. Ha igen, nem törölhető. Űj tagok felvételéhez a szénkereskedő egyesület több-ségének hozzájárulása szükséges. De egyetlen szin-dikátusi tag tiltakozása esetén a cég nem vehető fel. Indokolás: meg kellett védeni a bányaszindi-kátus piacérdekeit. Ezt a szerződést a „szabad" szén-kereskedők egyesülete kénytelen volt elfogadni, mert különben az illetékes minisztérium rendeletileg lép-tette volna életbe.
Ez az egy példa jellemzően mutatja a monopolisz-tikus ipari tőkeérdekeltségek s a nem-monopolisz-tikus, — mert természetszerűleg nehezebben, közvet-len állami beavatkozás nélkül alig monopolizálható — kereskedelmi érdekeltségek áthidalhatatlan ér-dekellentétét. Már jórészt a „középosztály" problé-máihoz kapcsolódik a monopoltőkének az a törek-
vése, hogy a termelési költségeket leszállítsa, a köz-vetítők nagy seregét — nagy- és kiskereskedőket, alkalmi eladókat, ügynököket — lehetőleg kikap-csolja s a modern ipari organizáció elveit, ameny- nyire lehetséges, az értékesítés, a piac területén is alkalmazza. Az a mohóság azonban, amellyel a ke-riskedelmi profit kisajátítására tör, a helyenként igen erős kereskedelmi tőkével állítja szembe. A profitráta-csökkenés idején a harc kíméletlen lesz, nemcsak az ipari és kereskedelmi tőkeérdekeltségek, hanem a monopolizált nehéziparok és a kevésbé koncentrált egyéb iparágak között is. Az a körül-mény, hogy a nehézipar monopol-árai a legnagyobb válságban is lassabban csökkennek, mint az átlagos árszínvonal, a vétel-eladás relációt, az árproblémát élet-halálharccá élezi ki. De szembekerül a monopol-tőke (amelyben az állam érdekeltsége egyre nő) a banktőkével is. A válság idején a kamatterhek "nem csökenthető költségtétele" elviszi az egész-alacsony profitot, vagy olykor annál többet is. Vi-szont a mobiltőkeszükséglet éppen a válság idején a legnagyobb. A tőkeirányítás államosítása kielégí-tette a monopoltőke igényeit, de annál jobban sér-lette a banktőke érdekeit, amelyek országos és nem-zetközi viszonylatban általában szabad tőkeáram-lást követeltek volna meg. A kereskedelmi érdekelt-ségek fizették az autarkiatörekvések jelentős költ-ségeinek jórészét is. A banktőke és ipari tőke vi-szonylata emellett nem kis részben hitelező-adós reláció. A mérsékelt pénzhigítás is szembeállította a még önálló, állami függőségbe nem került bank-tőkét a monopoltőke államával, s a már a fasizmus győzelme előtt a devalvációval kacérkodó nemzeti-szocialista mozgalommal. Ennek a másik oldalon a „schaffendes Kapital" és a „raffendes Kapital" (al'kotó- és rablótőke) mesterségesen kiélezett ellen-téte felelt meg — „alkotó" tőke alatt az összes többi rétegeket kifosztó, a termelőerők további fejlődését
akadályozó monopoltőkét kell érteni, „rablótőke" alatt pedig a renitens kereskedelmi és banktőkét — és e jelszónak az a páratlan előnye is volt, hogy megnyugtatta és biztosította a forradalmi szólamok miatt netán idegeskedő nagytőkéseket, viszont ugyan-akkor kielégítette a fasiszta tömegek antikapitalista érzelmi beállítottságát. Klasszikus példa a fasiszta ideológiának az előzőkben már említett kettősségre. A monopoltőkének és államának kialakulása, láthatjuk, nem olyan harmonikus szerveződés, szö-vetkezés útján jött létre, mint ahogyan a folyama-tot a század elején kellő elméleti felkészültséggel elsőnek tanulmányozó marxista, Rudolf Hilferding elgondolta. Ő „finánctőkének" nevezte a nagybankok és nagyipari szövetségek összeolvadásából keletkező tőkésszervezetek összességét és felismerte a mono-polkapitalizmus fejlődésének az államkapitalizmus „ideálja" (száz százalékig persze valószínűleg el-érhetetlen ideálja) felé mutató irányát. Műve, mely-ben e folyamat egyes mozzanatait is szellemesen és előrelátóan írja le, kétségtelenül nagy hatással volt Leninre, imperializmus-elméletének és általános stratégiájának kialakulásában egyaránt. A leg-lényegesebb ponton azonban tévedett Hilferding: a monopol-államkapitalizmus kialakulása hatalmas megrázkódtatásokon, óriási harcokon keresztül tör-tént, előbb egy-egy ország határain belül, azután nemzetközi méretekben is. Harmonikus fejlődés, „GENERALKARTELL" létrejötte helyett a tech-nikailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkon-centráltabb, legmagasabb szerves összetételű tőke legázolja a szembenálló tőkés érdekeltségeket, bár-milyen erősek. Az államtőke győzelmét nemcsak hatalmas túlsúlya teszi érthetővé, hanem elsősor-ban az, hogy a tőkések általános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli. Ez a fasizmus kialakulásának legjelentősebb mozzanata — az uralkodóosztály szempontjából.
Hilferding nagyszabású műve a finánctőke kialakulásának ideológiai kísérőjelenségeire és kö-vetkezményeire oly élesen és világosan mutat rá, hogy az — 1909-ből — szinte jóslásszerűen hat. (Ma-gyarban nincs azonos értékű szó a „Voraussage"-ra, amely a metafizikus mellékízű „jóslás"-sal szemben szigorúan tudományos tartalmú: adott tapasztala-tokból jövő eseményekre következtetést jelent.) Még az úgynevezett fajelmélet szerepét is előre látja és kimutatja e szerep rejtett okait:
„Ez az ideológia" (az imperializmusé) teljesen ellentétes a liberalizmussal; a finánctöke nem sza-badságot, hanem egyeduralmat akar. Nincs érzéke az egyes kapitalista önállósága iránt, ellenkezőleg, meg akarja kötni. Irtózik a verseny anarchiájától és szervezettséget követel, persze csak azért, hogy felvehesse a versenyt magasabb fokon. Hogy mind-ezt elérje, hogy fennhatóságát megtartsa és növelje, az államra van szüksége... olyan államra, amely a világon mindenütt be tud avatkozni, az egész vilá-got a finánctőke befektetési területévé tudja tenni... tud terjeszkedni és gyarmatokat hódítani. A liberalizmus ellenezte az állami hatalmi politikát, uralmát úgy akarva biztosítani az arisztokrácia és bürokrácia régebbi erőivel szemben, hogy az állam hatalmi eszközeit a lehető legszűkebb térre szorí-totta. A finánctöke követelése ezzel szemben: kor-látlan hatalmi politika; s akkor is az volna, ha a hadseregre és flottára szánt kiadások nem biztosí-tanának éppen a leghatalmasabb kapitalista réte-gek számára jelentős piacokat, többnyire monopol-profittal. A terjeszkedés követelése azonban forra-dalmasítja a burzsoázia egész világnézetét is. Meg-szűnik békés és humanista lenni... Nem hisz a kapitalista érdekek összeegyeztethető voltában, tudja, hogy a verseny mindinkább politikai-hatalmi küzdelemmé válik. A békeideál elhalványul, az emberiség  eszméjének  helyébe az állam   nagyságá-
nak és hatalmának eszménye lép... A nemzeti gon-dolat, ...amely eredetileg elismerte minden nem-zetnek önálló államiságra való jogát, most átalakul a saját nemzetnek az összes többi fölé való emelé- ' sévé. Az ideál most: a „saját nemzet" számára biz-tosítani a világ fölötti uralmat, s ez a törekvés époly határtalan, mint a profit utáni hajsza, amelyből származik. A tőke a világ meghódítójává válik, s minden újabb elfoglalt ország egyben új határ is, amelyen át kell lépnie. E törekvés gazda-sági szükségszerűséggé válik, mert minden meg-torpanás csökkenti a finánctőke profitját, meg-tépázza versenyképességét... E gazdasági tendencia ideológiai igazolását a nemzeti gondolatnak abban a furcsa átalakulásában találja meg, amely már nem ismeri el minden nemzet jogát a politikai ön-rendelkezésre és függetlenségre és nem fogadja el a nemzeti határokon belül élő összes emberek egyenlőségének demokratikus elvét sem. A mono-pólium előjogai abban a kivételes helyzetben tükrö-ződnek, amely ez ideológia szerint a „saját nem-zet"-et megilleti. Ez a kiválasztott nemzet vala-mennyi közt. Minthogy az idegen nemzetek leigá-. zása erőszakkal, tehát nagyon is természetes eszkö-zökkel történik, úgy tetszik, mintha az uralkodó nemzet uralmát különleges természeti sajátságainak, tehát faji tulajdonságainak köszönhetné. A fajelmé-let így a finánctőke hatalmi törekvéseinek termé-szettudományosán álcázott indokolása; bebizonyítja, hogy a finánctőke politikája természetes és szük-ségszerű ... míg azonban a külpolitika területén ez az ideál" (az oligarchikus uralomé) „látszólag az egész nemzetet magában foglalja, belpolitikailag a munkásosztállyal szemben a hatalmonlévők uralmát indokolja. A munkásság növekvő jelentősége ugyan-akkor fokozza a tőkének azt a törekvését, hogy az államhatalmai a proletár-követelésekkel szemben még jobban megerősítse... Az imperializmus ideo-
lógiája megsemmisíti a régi liberális ideálokat. Nevet naivságukon... de miközben az illúziókat felbontja, újakat és nagyobbakat alkot helyettük. Józanul mérlegeli a kapitalista érdekcsoportok reális ellentéteit és az egész politikát egymással harcoló, de egyben szövetkező tőkés szindikátusok ügyének tekinti. De magával ragadó és mámorító lesz, amikor saját ideáljáról van szó. Az imperia-lista semmit sem akar magának; viszont nem is álmodozó és illúziókban élő... tiszta és éles szem-mel nézi a népek küzdelmét, s fölöttük ott látja saját nemzetét... Az egyéni érdeknek magasabb érdek alá rendelése, ami előfeltétele minden társa-dalmilag életképes ideológiának, így megvalósul... a néptől idegen állam és a nemzet egybeolvad, a nemzeti gondolat a politika szolgálatába állt. Az osztályellentétek eltűntek, feloldódtak a közösség
szolgálatában..." (Rudolf Hilferding, Das Finanz kapital, 426—429. o.)
Nem azért idéztük ilyen kimerítően Hilferdinget, mintha művét elméleti szempontból teljes értékűnek tartanók. Éppen a leglényegesebb ponto-kon: az akkumuláció zavarainak és a fejlődés har-monikus voltának kérdésében nyilvánvalóan téve-dett. De jellemzőnek tartjuk, hogy a fasizmust, ame-lyet a régi munkáspártok általában, s különösen a reformista szocialisták egészen újszerű, váratlan jelen.ségnek, derült égből lecsapó villámnak vagy — az olasz fasizmus győzelme után hosszú évekig — a fejlődés irányával ellentétes epizódnak tekintettek, évtizedekkel előre lehetett látni, még politikai-ideológiai kísérőjelenségeiben is, a modern kapita-lizmus általános törvényszerűségeiből le lehetett vezetni, még a harmonista, végső fokon reformista, Hilferdingnek is. Kétszeresen bizonyító erejű ez: mutatja, hogy a fasizmus a nagytőke általános fejlődéstendenciáiból logikusan következett — de azt is, hogy a kapitalizmus előző szakaszából vissza-
maradt, önmagukat túlélt régi mozgalmak épp olyan képtelenek voltak ez általános tendenciák elméleti felfogására, mint a fasizmus elleni reális küzde-lemre.
2. A „középrétegek"( .)
. A monopolkapitalizmus korában vitathatatlanul a nagytőkéé a kizárólagos gazdasági és politikai vezetés. Mellette az uralkodó osztályokhoz tartozó — vagy azokról leszakadó — többi rétegek szerepe és jelentősége egyre csökken. Válságos helyzetek-ben, a társadalmi egyensúly felborulásának pillana-taiban persze igen sok függhet magatartásuktól, egyébként azonban másodlagos. És minél alárendel-tebb helyzetbe kerülnek a monopoltőkével szemben, annál ideológikusabbá (a szó eredeti, Marx használta értelmében: ideológia = hamis tudat, a valóságos viszonyoknak megfelelő teória ellentéte) válik társadalmi magatartásuk. Ez a legélesebben azoknál a mozgalmaknál tűnik ki, amelyek az „ön-tudatos középosztályt" akarják politikai szerephez juttatni. Vagy nem veszik komolyan e jelszót és tudatosan a vezető társadalmi réteg uszályába akarják fogni az „öntudatos középosztályt", vagy ha komolyan veszik, vezetőik is áldozatai az ideológiá-nak, ők maguk is a társadalmi valósággal ellentétes gondolatvilágban mozognak. Vagy félrevezetők, vagy félrevezetettek, harmadik eset nincs. Nem is lehet: mert a társadalmi valóság teljes — vagy akár hatá-sos cselekvésre elég alapot adó részleges — meg-ismerésére csak olyan osztályok vagy rétegek képe-sek, amelyek ténylegesen fontos szerepet játszhat-nak a társadalmi küzdelmekben. Ilyen szempontból másodrendű, statiszta-szerepet betöltő rétegeknek csak ideológiájuk lehet. Reális elmélet kialakításá-nak előfeltétele ugyanis saját jelentéktelenségük — a középosztály esetében a szükségszerű hanyatlás —
tudomásulvétele volna. Ezért kellett részletesebben foglalkoznunk a monopolkapitalizmus vezető, tulaj-donképpen egyedül „uralkodó" osztályának, a nagy-tőkéseknek gazdasági-társadalmi érdekeivel (ez az osztály ismeri, tudatosan képviseli és tervszerűen érvényesíti érdekeit, vagy legalább elvileg képes erre) és belső érdekellentéteivel. A birtokos osztá-lyok többi rétegeinél inkább ideológikus magatar-tásról lehet szó és gyakran ez ideológiák szétbon-tása után juthatunk csak el valóságos társadalmi szerepük megvizsgálásához.
Az elmondottak nyilván ellentmondást fognak kiváltani, hiszen a középrétegeknek, különösen a fasiszta mozgalmak megnövekedése és hatalomra-jütása óta, „jó sajtójuk" van; az újabb politikai irodalomban is sok szó esik róluk, anélkül azonban, hogy a fogalom közelebbi meghatározását kapnók. Inkább negatívumokkal szokták e rétegeket a többi társadalmi osztálytól elhatárolni: eszerint a közép-rétegekhez azok tartoznának, akik a társadalmi rangsor közepén helyezkednek el, sem nem tőkések (vagy legalább is nem ,,komoly" tőkések), sem nem bérmunkások (vagy legfeljebb most lettek azzá és a változást még nem vették tudomásul). Láthatólag heterogén gyűjtőfogalom: az ilyen felületesen fogal-mazott „középosztályba" kerülnek az úgynevezett szabadfoglalkozásúak, közép- és kistisztviselők, kis-iparosok, kiskereskedők, a monopoltőke egész segéd-személyzete, az állami bürokrácia középső és alsó rétegei, kisbirtokos parasztság, stb., stb. Közös érdekről, általános osztályérdekről, egyöntetű maga-tartásról alig lehet beszélni. Fokozza a zavart, hogy a középosztály-problémát sokkal inkább napipoliti-kai követelmények érdekében, mint elfogulatlan vizsgálódás céljából tartják napirenden. Hosszú időn át a marxizmust azzal „cáfolták", sőt „döntöt-ték meg", hogy a koncentrációs folyamat megállt, várt következményei elmaradtak, s ha  a   válságok
meg is ritkítják az önálló kisiparosok és kiskereske-dők  sorait   (a mezőgazdasági  koncentráció s a pa-rasztság problémáival külön foglalkozunk), e szám-beli csökkenést nemcsak kiegyenlíti, de sokszorosan meghaladja a  tisztviselők, adminisztratív  funkciót betöltők hatalmas   szaporulata.  Főleg a „középr'éte-gek" társadalmi-politikai   jelentőségének   növekedé-sére szoktak azonban hivatkozni. Rokon felfogás az, amely — polgári és szocialista oldalon egyaránt — a fasizmus győzelmét elsősorban a középrétegek mű-vének  tünteti  fel.  Sokak  szerint azért  tódultak a „középrétegek" a fasizmus táborába, mert a szocia-lista mozgalom képtelen volt megszerezni, magához vonzani őket. Különösen kifogásolják e részről, hogy a   munkásmozgalmak   nem   vették    figyelembe   a középrétegek nemzeti érzését. A kifogás már   pusz-tán ténybelileg sem helytálló, mert a német szociál-demokrácia   hazafiasságát   igazán   nem   lehet   el-vitatni, a  kommunisták  pedig  sokszor  a  nemzeti-szocialistákkal   keltek   versenyre   nacionalista   jel-szavakban. („Gegen Versailles", „für nationale und soziale Befreiung" stb.) Igaz persze, hogy e nemzeti beállítottság okai elsősorban nem német társadalmi viszonyokban, hanem a nemzetközi helyzetben és a világpolitikában  keresendők.  Érdekes  megemlíteni, hogy az  első  Népfront-kísérletek,  amelyek főleg a „fasizmus tanulságaira" hivatkoznak,   azonos   ered-ményekhez vezettek. Itt is, mint a német  fasizmus hatalomrajutása előtt („Eiserne Front" stb.) vagy az  olasz fasizmus győzelme után (Aventino) a polgári pártokkal  szövetkeznek   a  munkáspártok,   mindkét   esetben a sajátos osztályérdekek, a külön  munkás-álláspont időleges feladása  árán.   A   cél:  a közép-rétegek    megszerzése,    „mozgósításuk a    fasizmus ellen",   ami   természetesen   csak   egyízben   és   egy pillanatra   sikerült,   1936-ban   Franciaországban  — ahol akkor valóságos fasiszta veszély nem volt. Ha  már most  a „középrétegek" osztályérdekét,
valóságos társadalmi szerepét keressük, külön kell beszélnünk az egyes rétegekről, de legalább is el kell választanunk egymástól a „régi" és az „új" középosztályt. (Lásd: Friedriech Mark tanulmányát: . „Die neue Mittelklasse", Sozialistische Tribüne, Brünn, 1936 április.) Már Hilferding is beszél könyvében „azokról a rétegekről, amelyeket rossz szokásból új középosztálynak neveznek mostaná-ban". Ami a régi középosztályt illeti, a koncentrá-ciós folyamattól érintett önálló kisiparosok és kis-kereskedők rétegét, ezek kisajátítása a kapitalizmus kezdete óta tart. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyipari kapitalizmus kialakulásának előfeltétele volt a munkaerőknek a munkaeszközöktől való el-választása, az önálló kézművesek tömeges proletari-zálása. A fiatal, állandóan terjeszkedő kapitalizmus korszakában persze az új iparágak keletkezése, új területek kapitalizálása, s főleg az értékesítő folya-matban alkalmazott, jogilag, formailag még önálló exisztenciák ideiglenes szaporodása elfedte e folya-matot. Ezért használhatták a liberális burzsoázia közgazdászai és gazdaságpolitikusai a középosztály problémáját faltörő kosnak a marxizmus ellen — ami mellesleg hízelgett is „az olyannyira fontos sze-repet betöltő" középrétegek mind ideológikusabbá váló öntudatának. Így sikerült az önálló exiszten-ciákat tömegesen elnyelő nagytőkének a középréte-gek megsemmisítésének ódiumát a marxi szocializ-musra hárítani, amely csupán felfedte e folyamatot. A sűrűsödő és élesedő válságok sem változtattak lényegesen e helyzeten: a .„középosztály" — még gazdaságilag proletarizálódó része is — az uralkodó-osztály nagyjában megbízható támasza maradt. Csak részben magyarázza ezt az a közismert tény, hogy az ideológiák általában lassabban változnak, mint a valóságos helyzet: hogy tehát a proletár-sorba lesüllyedő kistőkések egyéni és rétegöntudata továbbra is polgári, sőt nagypolgári maradt, idegen-
kedő, gyakran ellenséges a munkásosztállyal szem-ben. Az ideológia szívósságát magyarázza az a körülmény, hogy a társadalmilag másodrendű osztá-lyok öntudata mindig ideológikus, a munkásosztály-lyal szemben ellenséges beállítottságot — szintén csak részben — az az elképzelés, hogy a szocializmus „meg akarja semmisíteni" a középosztályt. A további magyarázatot már ott kell keresnünk, hogy e rétegek fejlődése a koncentráció folyamán igen egyenetlen, a belső ellentétek egyre nőnek és — éppen a mind ideológikusabbá váló tudatformákon át tükröződve — a részérdekek gyakran elfedik a tudatossá nem is váló általános érdekeket.
A monopolkapitalizmus kezdetén a nagytőke a kisegzisztenciák  összességével  áll  szemben.  A  leg-magasabb  tőkeösszetételű iparágaik magasabb  pro-fitja az alacsonyabb tőkeösszetétellel dolgozók profit-jából kerül ki. A külön kartellhasznot részben a nem szövetkezett tőkések fizetik. Az általános  érdek tehát a monopoltőke ellen fordítaná a „középosztályt". De ez érdekeket más érdekek keresztezik. Így a munkás-osztály követeléseivel szemben   közös az ellenállás, sőt, minthogy a kisebb tőkések számára a szociális terhek   sokkal súlyosabbak,   gyakran elviselhetetle-nek, szocialistaellenes magatartásuk rendkívül  har-cias. S mert az addig ideológikus munkásellenesség-hez — a  proletárkövetelések  és  a szociálpolitikai vívmányok kialakulásával — reális ellentét is járul, a proletarizálódó „régi középosztályból" kerülnek ki a nagytőke   első rohamosztagai — a szónak   mind  közvetlen, mind átvitt értelmében.  Megint  érdekes rámutatni   a   fejlődéstendenciák   azonosságára   „fa-siszta" és „antifasiszta" országokban. A francia nép-front   azzal a bevallott céllal alakult meg,   hogy a középosztály és a munkásosztály antifasiszta szövet-: ségét megteremtse. Csakhogy a szövetségben döntő: súllyal fellépő munkásosztály reformista szociálpoli tikai követelésekkel   állt elő,   amelyeket teljesíteni
kellett. E látszólag élesen antikapitalista követelése-ket a nagytőke aránylag könnyen engedte magára kényszeríteni, — a kisiparosok és kiskereskedők szá-mára azonban az újabb terhek valóban elviselhetet-lenek voltak. A nagytőke így kárpótlást nyert a kis konkurrensek tömeges elhullásában, piacai bővülésé-ben, monopolhelyzete megszilárdulásában, s egyik része fokozatosan kisajátította magának a Népfront politikai homlokzatát, — míg a munkásosztály és középosztály tervezett szövetségét felrobbantotta az a tény, hogy a munkáskövetelések súlyát a nagytőke a középosztályra hárította át. Ugyanígy közös a kartellek érdeke a nem szövetkezett kistőkésekével a vámvédelem, majd a belső piacmonopólium, az „autarkia" követelésében, — amely autarkia termé-szetesen sohasem vonatkozik például az illető iparok fontos külföldi nyersanyagaira. Ezenkívül mind több kistőkés jut közvetett vagy közvetlen függőségbe a nagytőkétől. Azok az egykor önálló kereskedők pél-dául, akik a valóságban már csak ügynökei, eladási fiókjai a szeszkartellnek, utóbbi konjunktúrájából morzsákat kapnak, válságának viszont első áldoza-tai. Ugyanez történik a nagyáruház s az általa fog-lalkoztatott kisiparosok (bedolgozók) viszonyának esetében; s a példák tetszés szerint szaporíthatók. Az ipari kisüzemek egész sora a nagyüzemek szá-mára dolgozik, még az oly magas szerves összetételű és koncentrált nehéziparban is: ilyenek a javító-üzemek, a műszerészek, a mintakészítőműhelyek stb. stb. Az elektromosságra való áttérés még némi tech-nikai decentralizációt is lehetővé tesz, bár az adott termelőviszonyok ezt igen szűk térre szorítják.
Politikailag azt jelenti ez, hogy míg a kapitaliz-mus kezdetén   a kismesterek általános érdekeiknek megfelelő, bár reakciós-utópista magatartást tanúsí-tottak   s a legélesebben szembenálltak a nagytőké-sekkel,   addig   a   késő   kapitalizmus   „középrétegei"
kötve vannak   a monopoltőkéhez,   munkásellenes és ideologikus tudatformáikon keresztül   atomizálódott elemeik   a monopoltőke   legmegbízhatóbb   támaszai, követeléseinek  valóban  önzetlen támogatói  lesznek. Önálló  gazdasági követeléseik   nincsenek,  vagy  ha vannak, utopikusak, s ezért önálló politikára is kép-telenek.     Így   készséges    kiszolgálóivá    lesznek    a rnonopoltőke mozgalmának, a fasizmusnak, hiszen az uralkodó érzelmi elem bennük a munkásellenesség. Már Hilferding is  látta e tendenciát:  „A munkás-osztály gazdasági ellenfeléből politikai ellenség lesz, a politikai szabadságot, melyet ő már nem tud ki-használni; kulisszának  tekinti a munkásosztály nö-vekvő  gazdasági  és   politikai  jelentősége  számára. Reakcióssá  lesz  és  minél kisebb, háza van, annál korlátlanabb   úr   akar   lenni   abban.   „Erős   kezet" követel   és   hajlandó   minden   erőszakot   támogatni, amely a munkásság ellen irányul. Így lesz a dikta-túra hívévé, rajong a fegyverkezésért s a bürokrácia mindenhatóságáért..   az imperialista osztályok leg-értékesebb   szövetségesévé  lesz."   Nagy   vonalakban itt is helyesen látta előre Hilferding a fejlődést, csak abban tévedett, hogy folyamatosnak, nagyobb zökke-nők és megrázkódtatások nélkülinek gondolta.
A fasizmust ugyanis a koncentrációs folyamat hallatlan méretű kiszélesülése és gyorsulása előzte meg. Eddig védett és viszonylag biztonságban lévő kis- és középpolgári rétegek alatt máról holnapra megnyílt a föld. A kispolgár dühe és elkeseredése a „rendszer" ellen fordul, forradalmárrá lesz. De mert a rendszerből csak politikai kulisszákat lát, a ki-zsákmányolásból csak az uzsorát, a bankkamatot, a növekvő adót, a drága társadalombiztosítást, s mindenekfölött a magas munkabért veszi észre, for-radalma ellenforradalom. Az ideológia mind „ideoló-gikusabb", mind valóságellenesebb lesz. Így válik alkalmassá a „régi középosztály" túlnyomó többsége
a nagytőke által kiosztott szerep betöltésére, hogy a további koncentrációt, a gazdasági és politikai mono-póliumot e koncentráció áldozatainak tömegmoz-galma harcolja ki és teljesítse be.
Némileg más a helyzet az „új középosztály" körül. Hilferding alattuk az ipari és kereskedelmi nagyüzemek alkalmazottainak tömegét értette, akik-nek bonyolult hierarchiája a proletariátustól a tulaj-donképpeni vezetők alsó határáig terjed. Szerinte ezek száma gyorsabban nő, mint a munkásosztályé, mert a tőkeösszetétel emelkedése a munkáslétszám viszonylagos, sőt néha abszolút csökkenését idézi elő, míg az alkalmazottak száma az üzem — tehát az állandó tőke — növekedésével párhuzamosan, ha nem is arányosan, emelkedik. Polgári Marx-kritiku-sok is e jelenségre szoktak hivatkozni, amikor a középosztály növekvő számát és fontosságát hang-súlyozzák. Ma már nyilvánvaló, hogy az admisztra-tív személyzet növekedése csak átmeneti jelenség, csak a monopolkapitalizmus első periódusában mu-tatkozik. A kisebb tisztviselő ma már minden elő-képzettség nélkül végezheti munkáját, alig különbö-zik a betanított munkástól. A racionalizálás az irodákba is bevonult s a tisztviselői munka gépesíté-sének még igen nagy további lehetőségei vannak. Éppen a legfejlettebb tőkés országokban — ahol tehát az alkalmazottak arányának leginkább kellene növekednie — a tőkeösszetétel emelkedését a mun-káslétszám alakulása szempontjából az új szférák kapitalizálása kiegyenlítette s Európa három legfej-lettebb országában az ipari proletariátus ma — de már vagy tizenöt év óta —a népesség abszolút több-ségét teszi (Németországban, Angliában és Belgium-ban).                                                .
Az alkalmazottak — magán- és állami alkalma-zottak — tudatát az a tény határozza meg, hogy e területen a feljebbjutás lehetősége, legalább is két-
három évtizeddel   ezelőtt,   látszólag   mindenki   szá-mára adva volt, a verseny az egyes alkalmazottakat egymással szembeállította, egységes rétegöntudat ki-alakulását lehetetlenné tette, vagy legalább  is na-gyon megnehezítette, emellett a versenykapitalizmus korából   visszamaradt   társadalmi   értékelés   (mely abból az időből származott, mikor a tulajdonos, vál-lalkozó és „vezető" szerepe még nem vált el egymás-tól) éles határvonalat vont az alkalmazotti réteg és a   munkásosztály   között.   A   szembeállítás   persze annál   ideológikusabb   lett, minél   nagyobb   lett   a munkaerő-túlkínálat az úgynevezett szellemi pályá-kon, de ez csak élesítette az egyéni versenyt és éppen nem hatott az egységes rétegöntudat kialakulásának irányában. Ehhez különben is ugyanolyan pszicho-lógiai öngyilkosság kellett volna, mint a „régi közép-osztálynál":  a karrier  illuzórius  voltának  felisme-rése, önkéntes egyéni lemondás a vélt előjogokról, a különleges életformák feladása. Már pedig éppen a letűnő, társadalmi   jelentéktelenségre   ítélt   rétegek könnyebben követnek el — valóságtól idegen tudat-formáik következtében  —  politikai   öngyilkosságot, mint pszichológiait. Ez új középosztály rövid virág-korára következő -pauperizálódása   ennélfogva  nem növekvő öntudatosodást  eredményezett,   hanem épp ellenkezőjét.  Azok,   akik a társadalmi  valóság   fel-ismeréséig el tudtak jutni, kiszakadtak a rétegből és egyénileg csatlakoztak a munkásosztály mozgalmai-hoz — néha már szinte gyanúsan tagadva még azt a nevelési különbséget is, amely a proletariátustól el-választotta őket, máskor viszont a munkásmozgalom-ban keresve terepet arra az érvényesülésre, amelyet a monopoltőke lehetetlenné tett a társadalomban. A réteg túlnyomó többsége azonban annál nosztalgiku-sabban  vágyódott  a  „régi szép idők"  után,  minél távolabb   került   tőlük; annál   vastagabb   ideológia-falat épített maga köré, minél  keményebben  verte
az illúzióromboló valóság. Általában képzettebb, mint a „régi középosztály", de csak annyira, hogy hajlamosabb a felületes általánosításra, még köny-nyebb prédája az imperialista-monopolkapitalista jelszavaknak, érdekeltnek tartja magát nemcsak vállalata, de az „össztársadalom", a „nemzet" sorsá-ban, a proletárszocializmus elméletét idegennek, gya-korlatát pedig személyes fenyegetésnek érzi. És mert társadalmilag gyenge, azzal az elképzeléssel kárpó-tolja magát, hogy szerepét döntőnek képzeli, akár-csak a monopoltökének kiszolgáltatott vásárló, aki úgy hiszi, hogy tőle függ az ipari és kereskedelmi nagyüzemek sorsa, hogy ő diktálja az ízlést, a diva-tot — amivel szemben a monopoltőke szerényen meg-elégszik a valóságos gazdasági és társadalmi hata-lommal.
Van azonban az „új középosztálynak" még egy rétege, amellyel foglalkoznunk kell. Pontosabban nem is az „új középosztályról" van szó, hanem a .„régi középrétegek" egy részének átalakulásáról. Azt hihetnék, hogy a fasizmus hatalomrajutását meg-előző és követő hatalmas koncentrációs hullámok a „régi középrétegek" jórészét elnyelték s akkor jogo-sult volna az ellenvetés: hogyan játszhatott a hata-lomért vívott harcban ilyen nagy szerepet a szám-ban és gazdasági-társadalmi jelentőségben rohamo-san hanyatló „középosztály"? A választ a monopol-kapitalizmus egyik igen érdekes, eddig figyelemre alig méltatott sajátosságában kell keresnünk: a tőke szerepének kettősségében. Arra a kettősségre gondo-lunk itt, amely a tőketulajdon növekvő decentralizá-lódásában és a tőkeirányítás, tőkeellenőrzés növekvő központosodásában mutatkozik meg. E folyamat még jobban megzavarja a középrétegek öntudatát. Míg a valóságos gazdasági és társadalmi hatalom mindig vékonyabb monopoli.sztikus réteg kezében összponto-sul — a monopol-államkapitalizmus tényleges irányí-
tóiéba — a tőketulajdon (vagy annak fikciója) elapró-zódik: részvények, betétek, biztosítások alakjában a proletarizálódó középrétegek számára is hozzáférhető lesz vagy marad. Ez a tisztán formális, sem ellen-őrzéssel, sem irányítással, sőt még komoly profit-részesedéssel sem járó „tulajdon" azonban a monopol-profit morzsáin kívül elsősorban azt a tudatot adja a boldog „tulajdonosnak", hogy a birtokos osztályhoz tartozik. Éppen ezért még erősebben kötve van a monopoltőkéhez, mint az előbb felsorolt rétegek tag-jai. Szerepe persze nem kevésbbé ideológikus: a kis-részvényes „tulajdonjoga", amely a közgyűlésen ,való részvételig terjed, éppen olyan hatással van a monopolkapitalizmus gazdasági vezetésére, mint az alkalmilag még mindig rendezett népszava-zásokon nagykomolyan leadott „Ja" szavazata a fasiszta állam politikai irányítására. És a hasonló-ság nemcsak felületi: mint a nagy részvénytársasá-gok valóságos és állandó irányítói a részvényesek közgyűlésétől, úgy függetlenítették magukat a való-ságban mindig is döntő állami végrehajtó hatalom tényleges birtokosai már a fasizmus győzelme előtti évtizedekben a törvényhozó „hatalomtól".
És még egyet: említettük, hogy a „középosztály" társadalmi jelentéktelenségét, politikai súlytalansá-gát döntő szerepének" ideológiai hangsúlyozásával kompenzálja. („Hivatástudat", „nemzetfenntartó elem" stb., stb.) A fasiszta mozgalom ideológia-nagy-üzeme e tekintetben is számolt.a „fogyasztók" ízlésé-vel. A középrétegek ez ideológiaformáló (a szó szoros értelmében formáló, mert csak a formát befolyásoló) szerepét legjobban azok a nemzeti különbségek-illusztrálják, amelyek az olasz, francia, belga stb., stb. fasizmusok ideológiájában a persze döntően fon-tos hasonlóságok mellett mutatkoznak. A hasonlósá-gok a monopol-államkapitalizmus általános fejlődés-tendenciáját tükrözik. A különbségek viszont a kö-
zéprétegek „nemzeti sajátosságainak"   felelnek meg. Mert a „középosztály" az egyetlen a társadalmi osz-tályok között, amely — az előbbiek alapján érthetően — ideológiájában  szívósan őrzi az előző  korok ma.-radványait és országonként lényeges eltéréseket mu-tat. Ez az osztály a nemzeti sajátságok hordozója — mert a többi osztályok élet- és tudatformái nagyrészt uniformizálódtak; akár  az  arisztokrácia és a nagy- burzsoázia, akár a munkásosztály nagyjából egyfor-mán   él   és   gondolkodik   minden   kapitalizálódott országban;   nemzeti   különbségeket   csak   a   „közép- osztálynál"   és   a sok  tekintetben hasonló szerepet betöltő kisbirtokos parasztságnál állapíthatunk meg. És ez a tény — hogy az úgynevezett nemzeti saját-ságok hordozója — még alkalmasabbá teszi a mono-poltőke  nacionalista-imperialista   törekvéseinek  ki-szolgálására.                                                        
És mert a német és olasz (és nemcsak e két or-szágbeli) munkásmozgalom jelentős része azonosí-totta a szocializmust a maga reformista politikájá-val, sőt éppen a változás éveiben a „kisebbik rossz" elgondolása alapján a status q.uo védelmében merí-tette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgár-ság részére készült jelszavakat: abban - a helyzet-ben, amikor a változás nyilvánvalóan elkerülhetet-lenné vált, az eddig csak statiszta-szerepet játszó reakciós-fasiszta pártok és titkos társaságok előtt megnyílt a nagy történelmi lehetőség — tömegpárttá válhattak. A kispolgári — és nem csekély részben proletár tömegek szemében azonnali radikális válto-zást hozó mozgalom egyedül a fasizmus volt; s mint tömegpárt, a monopoltőke számára értékes, tudatos tervei megvalósításához nélkülözhetetlenül szüksé-ges szövetségessé, illetve eszközzé vált. Korunk anti-fasiszta mozgalmainak — a legyőztteknek épúgy, mint az állítólag eredményeseknek — közös tragé-diája, hogy szintén ideológikussá lettek s a valóság-
ban azt az eredményt érték el, amelynek megakadá-lyozását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért le-mondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásá-ról: nemcsak, hogy nem sikerült a kispolgárság ízlé-séhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladásával, a „nemzeti" (tehát elsősor-ban kispolgári) jelszavak átvételével a proletari-zálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály veze-tése alatt harcbavinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy-része a szocialista munkásréteg nélkül, sőt ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett hely-zet azonnali megváltoztatásáért. S mert a szocializ-mus nem lehetett a harc céljává, a nemzetiszo-cializmus lépett helyébe. Ez pedig a tömegek elvisel-hetetlen, tűrhetetlen helyzetének azonnali radikális, sőt forradalmi megváltoztatásán túl lényegileg a válságmentes társadalmat ígérte, amelyben tehát az összes osztályok visszakapják a biztonságot, a meg-szokott és visszakövetelt, de a valóságban darabok-rahulló életformákat. A munkásosztálynak a borzal-mas munkanélküliség megszüntetését és (nemzeti) szocializmust, — a krónikus munkanélküliséggel s a szociáldemokrata segédlet vagy passzivitás mellett burzsoá-katonai diktatúrává átalakuló polgári tár-sadalommal szemben — a kispolgárságnak gazda-sági fellendülést, társadalmi vezetést, nemzeti nagy-ságot, nemzeti szocializmust ígért — a zsidósággá és idegen plutokráciává elnevezett monopoltőke nyomá-sával, a feltartóztathatatlan társadalmi süllyedéssel, a nemzeti megalázottsággal szemben. A monopoltőke szerényen lemondott a neki szóló ígéretekről. Meg-elégedett azzal a nagyon is kézzelfogható ténnyel, hogy minél ideológikusabb a kispolgárság moz-galma,, annál biztosabban valósítja meg a kispolgár-ság álmaival homlokegyenest ellenkező célkitűzést: a koncentráció   végsőkig   fokozását, a monopoltőke
korlátlan gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi diktatúráját.                                                          
Ezért az irracionális elemek tömege a fasiszta ideológiában. Kezdetben ez is az ideológia fogyasztó tömegeinek kiszolgálását célozta: egyetlen más osz-tály   sem olyan  hajlamos  vallásos-misztikus tudat-formákban való gondolkodásra, mint a kispolgárság, amely a megsemmisítésére törő társadalmi valóság-tól legtávolabb eső, vele legellentétesebb, de egyben tőle legfüggetlenebb, mintegy öntörvényű zárt vilá-got jelentő ideológiába menekül. Ám a kispolgárság és a befolyása alatt álló munkásréteg szerepe nem ér véget azzal, hogy a hatalmat   meghódították   a monopoltőke számára. A fasiszta diktatúrának nem csak kiharcolásához, fenntartásához is szüksége van széles tömegbázisra. A totális állam bonyolult, min-den   társadalmi-emberi     viszony latba    beavatkozó, mindent ellenőrző és irányító apparátusához széles és    tökéletesen megbízható    segédszemélyzet " kell. Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni ennek számára, békében és háborúban, a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a monopoltőke, diktatúráját   ne    csak   tűrje,  de személyes-nemzeti - ügyeként    cselekvően és lelkesen vállalja.
Már a munkáosztály sokkal  kevésbé  ideologikus
tudat-formái számára  a  propaganda  reálisabb, tapaszta-latibb mozzanatokat dolgoz fel, persze eláltalánosítva s mintegy ellenkező előjellel. Például    az   osztály-harcot, a munkásosztály ez alapvető általános élmé-nyét   népek   osztályharcává,   proletárnemzetek   és plutokráciák ellentétévé változtatva alkalmazza.
E bonyolult társadalmi-ideológiai folyamatok transzmissziós szerkezetén át éri el a monopoltőke a marxi jóslatot ellentétesen kiegészítő eredményt; egyfelől tulajdon sírásóit termeli ki a kapitalizmus, másfelől halálos áldozataival készítteti el azok szá-mára a gillotint és a tömegsírt.
3. A parasztság( .).
Ha az előző fejtegetések során a „középrétegek" gyűjtőnevet mindenütt idézőjelek között használtuk, most magyarázattal kell kezdenünk, miért foglalko-zunk a birtokos osztályok sorában külön a paraszt-sággal. A parasztság ugyanis nem osztály. Ezért definiálása szinte még nagyobb nehézségekbe ütkö zik, mint az ugyancsak gyűjtőfogalomként használt középrétegeké. Jellemző példa erre Erdei Ferenc röviddel ezelőtt megjelent, egyébként komoly fel-készültséggel, sok munkával írt műve („A magyar paraszttársadalom"; 1941.). Erdei tudatában van annak, hogy sem érzelmi szimpátiák, sem színes zsurnalisztika, sem önéletrajz-líra nem pótolja a tudományos igényű szociológiát, sőt azzal is, hogy. a nyers empirizmus anyaggyűjtő munkája után kez-dődik csak - ezen a területen is — a társadalom-tudomány, amelyhez mindenekelőtt tudományos módszerre van szükség. A módszert ő Durkheimtől veszi át; a könyv első 16 oldalán definiálni próbálja a parasztság fogalmát és pedig nagycm exaktnak látszó kizárásos módszerrel. Kimutatja, miért nem azonos a paraszt a földművelővel, falusival, munkás-sal, néppel, mennyiben több és kevesebb ezeknél. Maga állapítja meg, hogy az így kapott definíció: „.. a parasztság általában földművelő és falusi, s bizonyos értelemben munkás társadalmi csoport, amely sajátságos népi-paraszti kultúrát éltet, s egészben véve mint alsó rend illeszkedik a társada-lom szerkeztébe" széteső, nem ad egységes értelmet a fogalomnak. Ennek oka elsősorban Erdei — illetve Durkheim — módszerében keresendő. Fogalmai me-revek, statikusak, mindenütt és mindenkor érvényes abszolút meghatározásokra törekszik, holott nyilván-való, hogy a szociológia — még legempirikusabb, leg-inkább elmélet-ellenes változatában is — csak tör-
ténelmi   kategóriákkal   dolgozhat.   Ilyen   történelmi kategória    a    parasztság    is,    kettős    értelemben. Nemcsak azért, amiért minden társadalmi kategória az, mert tudniillik keletkezése, kialakulása s válto-zásai nélkül üres absztrakció, hanem azért is, mert amit parasztság alatt szokás érteni,  a fejlett ipari társadalmakban  csak  maradvány, egy  előző  társa- dalomforma bomlásterméke, a széthulló jobbágyság elemeiből egymásmellé  dobált réteg, amely a rész- ben közös    életformák, a  kapitalizmusnak a mező-gazdaságban   kétségtelenül    lassabb, számos    törté- nelmi-társadalmi    körülménytől     akadályozott    ki-fejlődése, s végül, de nem utolsó sorban az így létre- jövő, túlnyomórészt ideológikus Tudatformák követ- keztében helyedként hosszú  időn  át  megőrizte ön-maga és a többi osztályok felé a -külön réteg, sőt külön  osztály  látszatát.  Anélkül,  hogy  a  mezőgaz-daság  kapitalizálódásának érdekes  és bonyolult fo-lyamatát itt érintenők, annyit   meg   kell    állapíta-nunk, hogy a tőke behatolása    a    mezőgazdaságba osztályokra bontja a parasztságot, s hogy e folya-mat az indusztrializált agrártermelésű országokban lezárult (USA, Kanada, Ausztrália, Dánia, Szovjet-unió), a fasiszta országokban is közel van befejezé-séhez és ma már nincs kapitalista ország a világon, ahol az osztályokra szakadás ne jutna kifejezésre a paraszti életformák és  tudatformák  feltartóztatha-tatlan bomlásában is.
Így azután, mint a „középosztálynak", a paraszt-. ságnak sincsenek egységes osztályérdekei. Egységes magatartásról meg éppenséggel nem lehet szó, mert a „parasztság" gyűjtőnévvel jelölt osztályok ellen-tétes érdekein túl az egyes osztályok belső rétegző-dése is igen bonyolult. A mezőgazdaságban is érvé-nyesülő tőkekoncentráció, mely az első világháború óta olyan rohamosan folyik, mintha az ipari kon-centrációval szemben vitathatatlanul fennálló tör-ténelmi késedelmet ugrásszerűen akarná behozni, a
fasizmust megelőző nagy válság és a fasiszta uralom alatt tovább gyorsult. A makacs életű tulajdon- és jogi fonnák persze gyakran elfedik a gazdasági szerkezetben lejátszódott változásokat és megnehezí-tik a valóságos társadalmi szerep kimutatását. -Fo-ltozza e nehézséget, hogy a politikai erőként fellépő úgynevezett parasztproblémák megvilágításában, sőt feltevésében (a földéhség, földreform, földosztás kér-déseire gondolunk) elfogulatlan álláspont úgyszól-ván nincs. Azt értjük ezalatt, hogy az álláspontok a magátólértetődő osztályhoz-kötöttségen túl is elfo-gultak és sokszor statisztikai adatokkal és gazdasági törvényszerűségekkel tudatosan szélhámoskodva ren-delik alá a már felismert igazságokat napi politikai követelményeknek. A sokkal fejlettebb, kapitalizál-tabb német mezőgazdaságban egyébként a földkér-dés abban a formájában, mint Magyarországon, nem is létezik. Olasz földkérdés — különösen az elmara-dottabb Dél-Olaszországban — van ugyan, de .éles-sége csökkent a. legutóbbi évtizedek alatt s ma sok-kal inkább a nyilvánvalóan bérmunkás-jellegű ré-szes (többnyire feles) földmívelők foglalkoztatott-ságában, a technizált nagybirtokok csökkenő munka- ' erőszükségletében csúcsosodik ki, mint a magyar-országihoz hasonló földéhségben. Kellő óvatossággal és fenntartással a német agrárproblémák alakulásá-ból az itthoni mezőgazdaság fejlődésének irányára is következtetni lehet legalább általánosságban.
Említettük a tulajdonformák változatlanságá-nak, illetve lassú változásának félrevezető voltát. Amilyen nyilvánvaló például ma már, hogy a föld-munkások, akár nagybirtokon alkalmazott cselédek, akár kubikosok, akár „birtoktalan parasztok", a pro-letariátushoz tartoznak, hogy a nagybirtokosok és bérlők tőkések, s a középparasztság felső rétegei, különösen azok, akiknél a birtoknagyság nem fedi az üzemnagyságot (szőlőbirtokosok, ipari növényeket termesztők, kertgazdálkodók, intenzív állat- és ba-
romfitenyészetek) szintén az uralkodó osztályhoz so-rolhatók, olyan vitatott a közbenső rétegek, a törpe-és kisbirtokosok osztályhelyzete. Az „egységes pa-rasztság", külön paraszti élet, paraszti öntudat szó-vivői többnyire ezekre hivatkoznak. Holott valósá-gos társadalmi helyzetük és szerepük egészen egy-értelmű. „Földbirtokukból" maguk és családjuk megfeszített munkája, olykor átlagon felüli kizsák-mányolása révén legfeljebb az átlagos munkabér-nek megfelelő jövedelemhez jutnak; a többit lenyírja az agrárolló, a monopoltőke. Válságban a tőkeerős, tartalékokkal rendelkező mezőgazdasági nagyüzem elég ellenállóképes — a kisbirtokos alól egy-két rossz év kihúzhatja a földet és még szerencsés, ha bank-kölcsönt kaphat, amelynek kamata.és törlesztése azután a föllendülés éveiben is elviszi a földjáradé-kot, az értéktöbbletet, de sőt- a munkabér egy részét is. Nagyon gyakori eset, hogy a kisbirtokok igazi birtokosa a bank, s a boldog tulajdonos valójában már régen bérmunkás.      
Emellett a rétegeződés az egyes osztályokon bélül is igen bonyolult. A helyi különbségek elapróz-zák a legkisebb s már szinte felbonthatatlannak látszó csoportokat is. A parasztság nagy területen szétszórva él s, ez nemcsak azt eredményezi, hogy alig szervezhető olyan értelemben, mint a polgárság és a proletariátus, s hogy a munkásosztály közösségi tudatformáival szemben a parasztságnak ugyancsak élményektől kialakult tudatformái egyéniek. Az is következik belőle, hogy a közvetlenül tapasztalt bo-nyolult társadalomszerkezet átalakító hatása helyett a természeti viszonyok (amelyek hatásukban persze éppen olyan társadalmiak falun vagy akár tanyán, mint városban) látszólag közvetlenül, mintegy ter-mészeti mivoltukban alakítják a paraszti tudatfor-mákat. S mert az esetleges társadalmi szembenállás is egyéni a „parasztságnál", az osztályellentét meg-személyesül: sem a vele egy sorban lévők, sem az
ellene felsorákozók nem osztályként, nem társadalmi kategóriaként jelentkeznek, hanem gyakran min-denki harca gyanánt mindenki ellen. A mellette állókkal nem közösségbe, hanem ellentétbe kerül, a legkisebb különbség is gyakran ellentétbe csap. Az osztályellentétek pedig a parasztság számára sokkal kevésbbé elvontak és általánosak, sokkal személye-sebbek és egyénibbek, mint pl. az ipari proletariátus számára. Csaknem minden nagyüzemi munkás tudja, hogy nem egy bizonyos művezetővel, mérnökkel vagy igazgatóval kell megküzdenie, hanem  egy egész rendszerrel. A paraszt egy bizonyos földbirtokossal, jegyzővel, intézővel vagy kereskedővel áll szemben, az ellentét csaknem mindig személyhez kötött, ezért csak kivételes helyzetekben válik hatékony társa-dalmi erővé. A paraszti tudatnak ezen — az adott élményvilágból következő — tulajdonságai előnyö-sek is, hátrányosak is. Előny az ellentét éles, sze-mélyes, konkrét volta, a tudatos egyéni szembeállás kikényszerítése. Hátrány, hogy a nagyobb és mé-lyebb összefüggések rejtve maradnak s a kiállás ál-vagy részproblémák felé fordítható. (A paraszti anti-szemitizmus, amely _a keleteurópai
agrárorságokból származik, jórészt azzal magyarázható, hogy az egyes paraszt a többnyire zsidó kereskedőben látta a kapitalizmus jellegzetes képviselőjét, aki az övé-hez hasonló munka végzése nélkül gazdagodik, ol-csón veszi meg a terjményeit és drágán adja el ugyan-azokat, ha a paraszt télre megszorul. Nagy társa-dalmí összefüggésekről nincs tapasztalata, a kapita-lizmusból csak a kereskedőt, a kereskedőben a zsidót látja. Részben hasonló például a német kispolgári antiszemitizmus természete is; a zsidókérdésről lásd egyébként Szabó Ervin máig is utólérhetetlen kis tanulmányát a „Huszadik Század" 1917. évi 1—2. kü-lönszámában: nagyrészt aktuális és érvényes ma is.) A német parasztság a német ellenforradalomtól kapott valami földet s így reakciós-klerikális lett —
szemben a francia paraszttal', akit a „földosztó" nagy-polgári forradalom hangulatilag a demokratikus-szabadgondolkodó polgársághoz kapcsolt, vagy az orosszal, akinek számára a földfoglalás a munkás-osztály forradalmának eredménye —, de azt már nem tapasztalta, hogy ugyanez a társadalmi rend-szer veszi el tőle. Legfeljebb a városra haragudott, amelynek kereskedői kiforgatják és becsapják s amely az adószedőket és végrehajtókat küldi rá. A német kapitalizmus évszázados fejlődése e vi-szonyt részben feloldotta, a német kisvárosokban is igen fejlett iparvállalatok keletkeztek s ezek a kör-nyező falvak helyzetét is megváltoztatták ugyan, de e változás időben egybeesett, ha okozatilag nem is függött össze a kisbirtokos parasztság kezdődő elsze-gényedésével és ezért csak élesítette a „város és falu" ellentétét. Olaszországban ilyen közvetlen egy-másrahatás nem volt: az ipar az első évtizedekben jóformán kizárólag Északon alakult ki, az elnyomo-rodó paraszttömegek elsősorban Délen halmozódtak fel. Itt viszont tíz teljes éven át (1880—1890) a Fran-ciaország elleni vámháború váltott ki hasonló ered-ményt: az aránylag fiatal, de igen mohó olasz ipar-nak magas védővámokat sikerült kiharcolnia, Fran-ciaország válaszul tiltóvámokkal zárta ki az olasz mezőgazdasági cikkeket. A monopolkapitalizmussal szemben a parasztságnak (ami alatt az agrárprole-tariátust és a modern, ikapitalizált mezőgazdasági nagyüzemek birtokosait kizárva, a következőkben az egykori paraszti élet- és tudatformákat legtovább őrző kis- és törpebirtokos réteget értjük), nagyjából ugyanolyan egységes rétegérdekei voltak, mint a „középosztálynak". A monopoltőke a mezőgazdasági termékek — s ezen keresztül a mezőgazdasági munkaerő — árát lenyomta, többek közt azért, mert az élelmiszerek áresése a termelési költségek leg-fontosabbikának, a munkabérnek csökkenését jelen-tette, a banktőke kisajátító szerepéről általánosság-
ban már beszéltünk; a magas szerves tőkeösszetételű ipar s az alacsony tőkeösszetételű mezőgazdaság áru-cseréjében a mezőgazdaság az átlagprofitráta törvé-nye következtében a belső gyarmat szerepét tölti be. De az általános érdeket a parasztságban is kereszte-zik részleges érdekek. Az agrárproletariátus környe-zetében közvetlenül leginkább kis- és középbirtoko-sokkal érintkezik, a társadalmi értékelés (saját ér-tékítélete is) ezek alá rendeli. A mechanizálódó nagy-birtok munkaerőszükséglete csökken; a kis- és kö-zépbirtokos viszont, hogy a nagybirtokkal szemben versenyképes maradjon, a béreket letöri, sokszor, különösen mezőgazdasági válság idején, a biológiai létminimum alá szorítva azokat. Éppen a technizá-lás, a mezőgazdasági tőkeösszetétel emelkedése kö-vetkeztében növekvő agrár-munkanélküliség az, amely a proletariátus egyes rétegeiben tovább élteti a gazdaságilag egyébként már elavult földosztás-ideológiát Nem a birtoklás vágya, hanem az állandó munka biztosítására való törekvés miatt áhitozza a földtelen parasztság egy része a földet. A kisbirto-kos-parasztság, mint említettük, a legkisebb ellen-állás irányában, a munkabérek felé próbálja csök-kenteni a válságban elviselhetetlenné váló terheit. Minthogy a német és főleg az olasz földmunkásság jelentős része szocialista -szervezetekbe tömörült, amelyek aránylag magas béreket és bizonyos szociál-politikai vívmányokat küzdöttek ki maguknak, e parasztréteget aránylag könnyű volt a szocializmus-sal szembeállítani, annál inkább, mert ideológiája amúgy is ellenforradalmi volt. A monopoltőkével való ellentéte a várossal szembeni ellentétté lesz, részben reális okok (drága iparcikkek, magas adók, alacsony mezőgazdasági árak, katonáskodás stb.), részben ideológikus mozzanatok (mizoneizmus, az ide-gen, könnyebbnek vélt munkafeltételek és életfor-mák gyűlölete) miatt. De a megszemélyesítő hajlam következtében a reális motívumok  is  ideologikussá
torzulnak. Az antikapitalista hangulat a kereskede-lemre koncentrálódik, esetleg a kölcsönt nyujtó, ár- veréssel fenyegető bankokra, amelyek a válságban, alacsony mezőgazdasági árak mellett az eredetileg kikötött kamat és törlesztés sokszorosát (munka-értékben számítva) rabolják el Így válik a kis-parasztság különösen fogékonnyá a „schaffendes Kapital — raffendes Kapital" megkülönböztetésére, „schaffendes Kapital" alatt a maga, tőkeként már egyáltalán nem funkcionáló kis tulajdonát, „raffen-des Kapital" alatt a munka (az övéhez hasonló munka) nélkül gazdagodó kereskedelmet értve. Már említettük, milyen hasznos és kellemes e megkülön- böztetés a monopoltőke számára. Ha politikai érdek-lődése van — s a fasizmus ez irányban hat —, a vál-ságért a rendszert, a hanyatló demokráciát okolja s természetesen a reformista-szocialista mozgalmat is felelőssé teszi. Minthogy helyzetét tűrhetetlennek érzi, semmi érzéke nincs a „kisebbik rossz" jelszava iránt. Meg kell még említenünk, hogy éppen a vál-ság éveiben a törpebirtokos gyakran bérmunkát is kénytelen vállalni, ami a nagybirtokkal szemben függőségbe juttatja s egyben szembeállítja a szerve-zett földmunkásokkal. A nagybirtoknak — különö- sen a monopolkapitalizmus kezdeti szakaszában — van ugyan reális ellentéte az ipari tőkével s ez rész-ben tudatos is. Az árucserére, az átlagprofitráta tör-vénye szerint, a nagybirtok is ráfizet. Ez az elvont gazdasági fogalom a mezőgazdasági árproblémában, az agrárollóban ölt konkrét formát. A monopoltőke számára a nagy mennyiségben nagybirtokokon ter-melt mezőgazdasági áru-, gabona- és egyéb élelmi-szernyersanyagként és munkabért meghatározó tényezőiként szerepel; mindkét esetben evidens és korán felismert érdek az árak leszorítása. Minthogy azonban a mezőgazdasági tőke szerves összetétele a nagybirtokon emelkedik a leggyorsab-ban,   olyannyira, hogy  a  világ   legfejlettebb  nagy-
üzemeiben (Egyesült Államok, Kanada, Oroszország) megközelíti az ipari tőke átlagos összetételét, a nagy-ipar és nagybirtok árucseréjében utóbbi külön ki-zsákmányolása fokozatosan csökken. Ennek gazda-ságpolitikai megfelelője, hogy a monopoltőke csak addig ellenzi a mezőgazdasági árak emelkedését, amíg azok a munkabérek, tehát a termelési költsé-gek emelkedésében jutnak kifejezésre. Ha a létfenn-tartási költségek emelkedése a reálbérek letörése ré-vén áthárítható a munkásosztályra, a monopoltőké-nek nincs ellene többé kifogása. A másik problémá-nak, a vámvédelemnek alakulása ezzel párhuzamos-Amíg az ipari és agrártőke harca tart, az előbbi az ipari vámvédelem követelése mellett a mezőgazda-sági védővámokat lebontja vagy ellenzi. Mezőgaz-dasági feleslegekkel rendelkező országokban azért, mert az esetleg olcsóbb külföldi, főleg tengerentúli agrártermékek versenye a mezőgazdasági árakat a kívánt alacsony színvonalon tartja; mezőgazdasági-lag behozatalra szoruló országban ezenkívül még azért is, mert a világpiacért folyó nemzetközi har-cokban vagy tárgyalásokban az ipari kivitel biztosí-tásának érdekében készséggel feláldozza a „saját" mezőgazdaság érdekeit, megnyitva a vámhatárokat a behozatal számára, hogy cserébe iparcikkeket ex-portálhasson. A monopolkapitalizmus további fejlő-dése azonban változtat a helyzeten: a nemzetközi verseny élesedése és számos más, itt részletesen nem tárgyalható körülmény autarkiára kényszeríti. Az ipari országok „reagrarizálása" épp olyan általános jelensége az 1920—1930. közötti évtizednek, mint a mezőgazdasági termelés iparosodása. A két folyamat csak részben ellentétes, bizonyos szempontból ki is-egészíti egymást. A mezőgazdaság technikai fejlő-dése a nehéziparnak nagy belső piaclehetőségeket biztosít: s másfelől a válságban a magasabb terme-lési költségekkel dolgozó hazai mezőgazdaság árai is csökkennek. Emellett a kapitalizálódó nagybirto-
kok politikailag és gazdaságilag is egyre szorosabb szövetségbe kerülnek az ipari nagytőkével — az el-nyomott osztályokkal szemben. A mezőgazdaság technizálódását a csökkenő bérű agrárproletáriátus, az immár vámmal védett mezőgazdasági cikkek emelkedő árát az ipari proletariátus fizeti meg.
A különleges paraszti tudat egyre ideológikusabbá válik. Ennek okai részben hasonlók azokhoz a körül-ményekhez, amelyeket a középosztály-ideológiával kapcsolatban vázoltunk. Itt is, mint ott, a társadalmi másodrangúság felismerése, a felbomlás tudatosítása volna előfeltétele a valóságos érdekekért küzdő tár-sadalmi magatartásnak. Minthogy a tudatosított jövő a megsemmisülést (a parasztságnak, mint ilyen-nek teljes felbomlását) tartalmazza, a parasztság is visszafelé néz, mint a középosztály, a múlt felé, amelyben szerepe sokkal jelentősebb, helyzete pedig sokkal biztosabb volt. A technizált nagybirtokok tulajdonosai egyfelől, az agrárproletár tömegek más-felől mind jobban kiszakadnak a paraszti élet- és tudatközösségből. Számukra — legalább elvben — adva van a hatékony társadalmi cselekvés lehető-sége, a kapitalista nagybirtoknak a monopoltőkével, az agrárproletariátusnak az ipari munkásosztállyal való szövetségben, tudatuk tehát sokkal kevésbé „hamis tudat", mint a tulajdonképpeni parasztságé, a kis- és középbirtokosoké. Ez utóbbiak azonban, főleg az imént említett restaurációs hajlandóságuk miatt készek harcba menni, látszólag a „raffendes Kapital" és a rendszer ellen, valóságban a monopol-tőke diktatúrájáért. Tetszik nekik a fasiszta „rendi-ség-szellem", melyet a hatalmas ideológia-nagyüzem elsősorban az ő számukra produkál; igazolják ezt az agrárországok fasiszta mozgalmai. Így a „paraszt-ság" számára a harcba induló fasizmus általában rokonszenves. Az agrárproletariátusnak a tehetetlen és fékező reformista mozgalmakkal  szemben   forra-
dalmi változást, azonnali (nemzeti) szocializmust, a kis- és középparasztságnak a föld háborítatlan bir-toklását, örökké változatlan rendi alkotmányt ígér. Tudnunk kell azonban, hogy a parasztság megnye-rése a fasizmus számára nem nélkülözhetetlenül fon-tos, e rétegek szerepe még sokkal mellékesebb, mint a városi középrétegeké. Választásokon szavazatokat, párthadserege számára zsoldosokat és önkénteseket belőlük is toborozott ugyan, egyébként azonban a hatalom megszerzéséhez az átindusztrializált Német-országban (ahol 1928-ban a dolgozóknak már csak mintegy 29%-a volt a mezőgazdaságban foglalkoz-tatva s ez az arány azóta jelentősen csökkent), de Olaszországban is a paraszti rétegeknek nem aktív támogatására tartott igényt, inkább csak mintegy jóindulatú semlegességére. Ezt pedig aránylag köny-nyű volt biztosítani. A rétegekre bomló parasztság régi paraszti öntudata már szétesőben volt s mint láttuk, maradványait a fasiszta mozgalom kitűnően felhasználhatta a valóságos érdekek elfedésére. Az . alakuló fiatal agrárproletariátusnak viszont még nem volt egységes és világos osztályöntudata, első-sorban éppen a paraszti ideológia- maradványok kés-leltető hatása következtében. Ezenfelül a parasztság . egyes rétegeit és a rétegeken belül sokszor kis cso-portjait is valóságos vagy vélt részérdekeik elsősor-ban egymással állították szembe, egységes és aktív ellenállásról tehát szó sem lehetett. Cselekvő maga-tartásról már azért sem, mert a parasztságot már amúgyis igen nehéz kimozdítani passzivitásából. Említettük, hogy ennek oka a területi szétszórtságon, a szervezés vagy szervezkedés technikai nehézségein kívül elsősorban az individualizált tudatformákban keresendő. Ez egyben a magyarázat arra, hogy miért nem válik a parasztság döntő politikai erővé még ott sem, ahol a népesség többségét alkotja (az átindusztrializált   Németországban, vagy  körülbelül
fele-fele arányban ipari és agrárjellegű Olaszország-  ban ilyesmiről eleve  nem lehetett szó) s még mint szövetséges — a proletariátus vagy a burzsoázia szö- vetségese — is miért jut csak kivételesen,  átmeneti időre jelentős szerephez. Nem véletlen, hogy az agrár-országok    parasztmozgalmainak   virágkora    (Sztam-bulinszki, Radics, Maniu, Hodzsa, Nagyatádi paraszt-pártjainak nagy  előretörése)   éppen  az  első   világ-háború végét követő évekre  esett.  A háború nagy- üzemében   a   paraszti   tömegek   tudata   nagyjából ugyanolyan fejlődésen ment át, mint az ipari prole-tariátusé  a nagyüzemekben.  Az egymásrautaltság, egyformaság,   tömegerő,   szolidaritás    élménye    új, közösségi tudatformákat alakított ki bennük, élesen szembeállította a „másik osztállyal" (legénység-tisz-tek ellentéte) és így technikailag  és tudatilag szer- vezhetőkké tette őket.  Ilyen előzmények  nélkül  az orosz forradalom is alig építhetett volna a munkás- ság és parasztság  szövetségére.  Viszont  azokban az országokban, ahol a forradalmi periódus döntő társa- dalmi átalakulást nem hozott, a paraszttömegek nagy-jából régi életkörülményeik közé estek vissza és moz-galmaik csakhamar elültek.  Valóságos   erőt   csak a társadalomban tényleg döntő szerepet játszó osztá-lyok jelentettek: egyfelől a nagytőkések, másfelől a proletariátus. A parasztság maradványai legfeljebb segédcsapatokként vonulhattak volna fel, egyik vagy másik  fronton. De, mint  láttuk,  a   fasizmus hata-lomrajutását megelőző harcokban nem a tőkéstársa-dalom e két főosztálya állt szemben egymással, hanem különböző kapitalista érdekeltségek,  aminek  követ-keztében   az   ipari   munkásosztály   mintegy   eleve . lemondott arról, hogy a parasztságot vagy legalább  a   vele   azonos   osztályérdekű     agrárproletariátust vezesse — a kapitalizmus ellen, a szocializmusért. A burzsoáziának viszont   tökéletesen   megfelelt   a   pa-rasztság passzivitása.              
A német fasiszta mozgalom kezdetén sokan, közöttük szocialisták is, a parasztságban látták a fő-veszélyt, Hilferding például 1928-ban a fasizmust „agrárözönvíznek" (agrarische Sintflut) nevezte. E véleményt elsősorban az olasz fasizmus tanulságaira alapította, figyelmen kívül hagyta azonban, hogy a paraszti tömegeket is megmozgató olasz fasiszta moz-galom kezdetei éppen a parasztság aktív korszakára estek, amikor a háborúból visszatérő paraszttömegek még képesek voltak egységes magatartásra és cselek-vésre. Az olasz parasztság szerepe igen hasonló a „középrétegekéhez". Németországban a monopoltőke nyomása mindenesetre ellenségesre hangolta a pa-rasztságot a „rendszerrel" s az azt támogató szociál-demokráciával szemben, de döntően fontos társa-dalmi tényezővé nem tette, a német termelés szerke-zete s a parasztság gyors bomlása következtében nem is tehette. Egyes keleteurópai agrárországokban, ahol a parasztság a lakosság többségét alkotta és a termelés legfontosabb tényezője volt, átmenetileg nagy politikai jelentőségre tehetett szert. Így a ma-gyar ellenforradalom kezdeti szakasza társadalmilag kétségtelenül paraszti tömeg-ellenforradalom volt és mint ilyen, számos vonatkozásban a fasizmushoz hasonló. A nagy agrárválság idején ezekben az orszá- gokban az agrártőke vonultatta fel a paraszttömege-ket, a maga külön követeléseinek kiharcolására, az ipari tőkével szemben. Ez történt 1930 és 1934 között Ausztriában, Magyarországon, bizonyos mértékig Csehszlovákiában is és az agrárfrontnak mindezen országokban voltak (részben szerkezeti okok, részben külső hatások következtében) fasiszta mozzanatai és jelszavai. Olyan fejlett kapitalista országban azon-ban, ahol az ipari tőkéé a vezető szerep, a parasztság époly kevéssé lehet a fasizmus, mint a szocializmus fő hajtóerejévé.
És a parasztság bomlása, likvidálása a fasizmus
uralma alatt tovább tart: a mezőgazdasági kon-centráció folytatódik. A folyamat iránya polarizáló: az egykori parasztságból tőkés nagybirtokosok és birtoktalan mezőgazdasági proletárok lesznek. A kis-birtokos parasztság proletarizálódását a látszólagos mezőgazdasági konjunktúra sem állítja meg. Több okból: elsősorban azért, mert a kisbirtokos a termelt javak jelentős részét elfogyasztja s csak kis töredé-két viszi áruként piacra, a mezőgazdasági árak emelkedéséből tehát sokkal kisebb hasznot húz, mint a  csaknem kizárólag árutermelő nagybirtok. Emellett a magasabb terményárak az állattenyésztő kisbirtok üzemi költségeit is drágitják. A legfon-tosabb momentum az, hogy a kisbirtokba fektetett üzemi tőke szerves összetétele jóformán nem emel-hető. Gépek alkalmazása a területi elaprózottság és tőkehiány miatt, egyéb modern technikai berendez-kedés az utóbbi körülmény miatt alig jöhet szóba. Így a kapitalista árucsere-folyamatban az elmarad-tabb, túlnyomóan kézimunkával dolgozó kisbirtokot a monopoltőke az átlagprofitráta kialakulása révén szükségképpen mindig kizsákmányolja, míg a techni-zálódó mezőgazdasági nagyüzem tőkeösszetételének emelkedése folytán sokkal előuyösebb helyzetbe ke-rül. A parasztság felbontásának folyamata ezért a fasizmus alatt befejezéséhez közeledik. A mítoszok és ideológikus jelszavak — földfoglalás, paraszt-egység, — ereje csökkent. A fasizmus mindent el-követ ugyan, hogy a speciális parasztideológiát mi-nél tovább életbentartsa: de a megváltozott társa-dalmi valóság, amely az eddig oly bonyolult mező-gazdasági rétegeződést az alapvető osztályellentétre, lényegileg nagybirtokosok és mezőgazdasági prole-tárok szembenállásává egyszerűsíti, az előbbieket szükségképpen a monopoltőke szövetségeseivé, az utóbbiakat a munkásosztály részévé teszi.