RÉSZEG HAJÓ - KOMMUNISTA OLDAL

V.

A fasizmus és a birtokososztályok

1. A nagytőkések
 

 A II. fejezetben megkíséreltük annak kimutatását, hogy a fasiszta mozgalom és a fasiszta átalakulás a nagytőke döntően fontos részének, elsősorban a legmagasabb tőkeösszetételű iparokban érdekelt kapitalisták túlnyomó többségének szimpátiáját, gyakran aktív támogatását váltotta ki. Azt a következtetést vontuk le ebből, hogy a fasizmus az össz-kapitalizmus számára a legmegfelelőbb megoldás volt („Vernunftideologie"), melyet a nagytőke technikailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkoncentráltabb, legmagasabb szerves összetételű része rákényszerített a tőke többi frakcióira. Ez azt jelenti, hogy a nagytőkések általános osztályérdekei a fasizmus mellett szóltak, viszont voltak olyan nagytőkések, akiket fontos részérdekek élesen szembeállítottak vele — különben nem lett volna szükség kényszerre. A nagytőkések általános osztályérdekei elsősorban a munkásosztállyal szemben mutatkoztak meg. A II. fejezetben röviden utaltunk a késő kapitalizmus akkumulációs zavaraira, a profitráta csökkenés tőkés szempontból katasztrofális arányaira és említettük, hogy a profitráta csökkenése ellen egyetlen eszköz állott a nagytőke rendelkezésére: a reálbérek azonnali radikális letörése. Elsősorban ez az a feladat, amelynek elvégzését a nagytőke — e tekintetben egyöntetűen — a fasizmustól várja. Polgári részről közgazdasági írók, gazdaságpolitikusok e tényt gyakran kétségbe vonják. Szerintük a fasizmus nem csökkentette lényegesen a munkásosztály bérjövedelmét, különösen, ha tekintetbe vesszük a munkanélküliek gyors felszívását. Sőt, szocialista részről is hallható olyan vélemény, hogy a fasizmus uralomra jutásával kétségtelenül meginduló konjunktúra más okokra vezethető vissza. (Olykor ugyanazok hangoztatják ezt, akik a fasiszta mozgalom győzelme előtt elvileg kizártnak tartották, hogy a termelést a mélypontról kimozdítsa, sőt a megoldhatatlan gazdasági válságtól várták a fasiszta rendszer rövid lejáratú bukását.) A magyarázatok között a fasizmus monetáris intézkedéseire, az állami „Ankurbelung"-ra, a nagyiparnak juttatott hatalmas közületi megrendelésekre hivatkoznak. Nyilvánvaló, hogy mindezek a magyarázatok, amelyek feltételezik, hogy a termelés példátlanul mély válságát a tulajdonképpeni termelési szférán kívüli intézkedésekkel (tőkecirkuláció, pénzforgalom stb.) lehet megoldani, ellentétesek a marxi felfogással, akkor is, ha „ortodox marxisták" szellemi tehetetlenségét akarják leplezni. A marxizmusra ezúttal sem perdöntő érvként hivatkozunk, hanem csupán az elméleti frontok tisztázása érdekében. Ezen túl természetesen elismerjük és vállaljuk a bizonyítás kötelességét arra vonatkozólag, hogy a fasizmus hatalomra jutása a termelés azonnali fellendülését, a profitráta gyors emelkedését és a munkásosztály életszínvonalának azonnali radikális leszorítását eredményezte. Bár jelen tanulmánynak nem célja statisztikák feldolgozása, e ponton néhány jellemző, gondosan megvizsgált, legtöbbnyire hivatalos német és olasz forrásból származó adattal kell érvelnünk. A munkásosztály életszínvonalának alakulásával kapcsolatos adatokat később, a munkásosztályra vonatkozó fejezetben fogjuk felsorolni; itt csak a nagytőkés osztály általános érdekeire és a fasizmus valóságos társadalmi szerepére fényt vető néhány számot közlünk.
 Az általános termelési kapacitás alakulását és az amúgy is túlakkumulált, igen magas átlagos tőkeösszetételű német ipar további szerkezeti változását a következő számok mutatják:
 

Havi termelés 1000 tonnában:
 

Termelés a kapacitás %-ában:

 Itt nem hasonlíthattuk össze a fasizmust közvetlenül megelőző időszakot pl. a fasizmus első évével, részben, mert az átalakulás hatásai az ipari termelésben csak hosszabb idő múlva mutatkoznak, részben, mert ügyelnünk kellett arra, hogy konjunkturális szempontból egyenértékű szakaszokat hasonlítsunk össze. Az 1937. évet, amely a nemzetiszocialista négyéves terv befejezésére következett, és egyben a konjunktúra csúcspontja volt, azért kellett 1929-cel, a megelőző prosperitás tetőfokával szembeállítani. Ha 1937-et pl. 1932-vel hasonlítottuk volna össze, sokkal élesebb ellentétet látnánk. Célunk azonban nem agitáció, hanem lehető objektív vizsgálat.
 Az egyes vállalatok tőkeerejének értékelése mellett a nagytőke szubjektív hangulatát ma is minden vezércikknél, programnál és szónoklatnál világosabban és őszintébben tükrözik a tőzsdei árfolyamok, s hogy e hangulat a fasizmussal szemben éppen nem volt kedvezőtlen, mutatják az alábbi számok:
 

Részvényárfolyam:

 Anélkül, hogy túlértékelnénk a tőzsde gazdasági barométer szerepét, néhány tényt leszögezhetünk. A Schleicher-kísérlet alatt a tőzsde hangulata tartózkodó volt, az árfolyamok inkább lemorzsolódtak. Május elejéig, amikorra az új honfoglalás befejeződött, a tőkések bizalma és önbizalma egyre nőtt, az új rendszer harsány antikapitalista szólamaitól alig befolyásoltan. Az év végéig a vezető nehézipari vállalatok megduplázták árfolyamukat. A tőzsde indokolt optimizmussal tekintett az új aranykor elé. Valamennyire eltér a nehézipari papíroktól az I. G. Farbenindustrie részvényárfolyamának görbéje. Ez a hatalmas konszern bonyolult nemzetközi kapcsolatai, és igen jelentős kivitele miatt autarkiaellenes volt; egy ideig, mint ismeretes, szemben állott a nemzetiszocializmussal, sőt állítólag erőteljesen támogatta Schleicher tábornok kormányát. Ami persze nem akadályozta abban, hogy az aranyesőből szintén részt kérjen.   A tőkésosztály általános érdekei egyértelműek. S hogy várakozásai  nagyrészt teljesültek, a következő adatokból is láthatjuk:

A berlini tőzsdén jegyzett értékpapírok árfolyamai és osztalékai:

 A német tőkésosztály egy másik csoportja, a nagybirtokosoké sem lehetett különösen elégedetlen. A földbirtokok kimutatott jövedelme, amely pedig adóalapul szolgálván, bizonyára nem nagyobb a valóságosnál, 1932-től 1935-ig 1480 millió márkáról 3027 millió márkára emelkedik. A földmunkások száma 1934/35-ben 20%-kal emelkedik, a nekik kifizetett bérek összege 1%-kal csökken. (Wirtschaft und Statistik 1935. XII.) Ami a német összkapitalizmust illeti, Woytinski számításai szerint a teljes német tőkenyereség 1933-ban 11.1 milliárd márka, 1936-ban 18.8 milliárd márka volt. Ebből bizonyára kiteltek a felduzzadt államapparátus és pártbürokrácia megnövekedett költségei, s megtérültek a nemzetiszocialista mozgalomba   előzőleg   befektetett összegek is.
 Amint említettük, a munkásosztály reálbéreinek, életszínvonalának alakulására vonatkozó adatokat más helyen csoportosítjuk. Arra a kérdésre: honnan került ki e hatalmas többletprofit, ideiglenesen egy idézettel jelezzük a választ: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal   fenntartására.   Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (Göbbels propagandaminiszter 1934. április 13-i rádióbeszédéből.)
 Az állammal szemben a nagytőkés osztály érdekei már nem voltak ugyanolyan egyértelműek, mint a munkásosztály ellen. Erre utaltunk az I. G. Farben példájánál is. De azért itt is sok mozzanat mutat egy irányba. A termelés közvetlen és döntően fontos tényezőjévé való államapparátus felett a nagytőkének sokkal közvetlenebb, sokkal hatékonyabb ellenőrzést kell gyakorolnia, mint amilyet a liberális-demokratikus politikai formák lehetővé tettek, már azért is, mert a nagytőkét közvetlenül kiszolgáló államapparátus végezheti el a számára legfontosabb és legsürgősebb teendőt: a munkásosztály életszínvonalának letörését, szervezeteinek szétzúzását (még a polgári társadalom szempontjából ártalmatlan reformista szervezetekét is, ha azok osztályjellegűek voltak, tehát a lefojtott osztályerők politizálásának elvi lehetőségét tartalmazták.) Ezt a gazdasági, társadalmi és politikai megkötözést az aránylag igen szervezett német munkásosztállyal szemben nem lehetett olyan privát erőszakszervezetekre bízni, amilyenek az Egyesült Államokban például elég jól beváltak egy-két évtizeddel ezelőtt. Csak a páratlanul megerősödött államszervezet volt képes reá. Sőt, amint még majd részletesebben kifejtjük, a régi szervezetek széttörése nem is volt elég. Részben pótolni kellett őket, vagy legalább is kanalizáló szerepüket. A munkásosztályt nem lehetett „egyedül hagyni". Új szervezeteket kellett alkotni — ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mellett, — amelyek az általános osztályérdekkel szemben partikuláris üzemi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások „közös érdekeit". S ha esetleg a „közös" érdekek állandóan hangsúlyozott, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegekbe kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályérdekellentét, döntőbíróként, sőt voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az „ideális összkapitalistával" azonos, mint ma. A korporációkról, a német nemzetiszocialista üzemi szervezetekről, a munkafrontról ebben a vonatkozásban még beszélünk. Látni fogjuk, hogy nem utolsó feladatuk — s a nagytőkések állama e feladatot is példásan oldja meg — a munkásosztályt mintegy állandó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a „közös nemzeti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól és így lefogni az öntudatlan osztályérdekek meghatározta hangulatokat.
 Más általános igényeket is támasztott a nagytőke a fasiszta állammal szemben. Az óriási válságban 60%-ig megbénuló hatalmas termelési apparátus újra megindításához a jövőbeli profit reményén kívül más közvetlen „Ankurbelung"-ra is szükség volt. Ezt a feladatot is a már erősen „ökonomizált" hatalmas tőkék felett rendelkező állam vállalta magára, óriási megrendeléseivel, amelyek jó része persze a nehéziparnak jutott. 1935-ben az egész német ipari termelés értéke 28 milliárd márka (átlagosan 26%-os profitráta mellett). Ebből 57%, 16 milliárd esik a katonai és egyéb állami megrendelésekre. Együtt járt ezzel a bankjegyforgalom gyors szaporodása: 1933-ban 5570 millió Rm. 1938-ban 8153 millió, amihez 782 millió Rm. külön emisszió járul, a még Brünning idejében kezdeményezett adóelőleg jegyek (Steuer-scheine) beváltására. Figyelembe kell venni azt is, hogy a válság idejében igen lassú pénzforgalom a konjunktúrával párhuzamosan gyorsul, hogy továbbá a birodalmi államadósság, amely 1932-ben 8478 millió Rm. volt, 1933 decemberéig, tehát a fasizmus első éve alatt 40%-kal 11.329 millióra, 1935 végéig körülbelül 32 milliárdra emelkedett, amihez az országok és községek körülbelül 15 milliárd összegű adóssága járult. Mindez békeidőben. De a fenti adatok jelentősége nem abban van, hogy a fasiszta állam adósságterhei „elviselhetetlenül megnőttek", mint ezt jámbor liberálisok és reformista szocialisták remélték, hanem elsősorban abban, hogy a válság technikai megoldása is állami feladattá vált: a túlakkumulált német nehézipar tőketöbbletszükségletét, elsősorban mobil és forgótőkeszükségletét az államnak kellett ellátnia. Ez azonban, akárcsak a majdnem inflációs tünetek, már nem találkozott a nagytőkések osztatlan helyeslésével. A pénzhigítás reálbért tovább csökkentő hatása ugyan általános rokonszenvet váltott ki, de az adós-hitelező viszonylat befolyásolása már megzavarta az összhangot és — bizonyos mértékig — hozzájárult az ipari tőke és banktőke ellentéteinek kialakításához. (Érdemes megjegyezni, hogy a Roosevelt-féle hitelinfláció és a dollárleértékelés hasonló hatásokat idézett elő az Egyesült Államokban, ahol az ipari tőke, a ménkű nagy „munkásvédelem" ellenére általában Roosevelt mellé, a banktőke ellene állt ki.) Összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy a nagytőkés osztályt általános érdekei egyértelműen a fasizmus mellé állították. A hatalmasan felduzzadó profittömegből könnyedén lehetett fedezni az államapparátus szintén nem csekély mértékben növekvő költségeit, de még a fasiszta párthadsereg és párt-bürokrácia fenntartása is „belekalkulálható volt a rezsibe".
 Ami az egyes nagytőkés rétegek partikuláris érdekeit illeti, ezek részben háttérbe szorultak a fent említett általános osztályérdekek mellett, — ha másképpen nem, a fasiszta állam erőszakkal gondoskodott erről — részben pedig megoszlottak, egyes rétegeket inkább az új rend mellett, másokat inkább ellene hangoltak. A nagybirtok az addigi vámvédelem helyett a belső piac monopóliumát (s mellesleg az  Osthilfe-botrány  eltussolását)  kapta  hozományként.  Ez  sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint  [Richard Walther] Darré dörgő, de nem  túlságosan konkrét  ígéretei  „a paraszti rend megerősítéséről", „a nagybirtok által bitorolt rög visszavételéről".   Már a   középparasztság érdekei — ezekről külön fejezetben beszélünk   — nem voltak ilyen egységesek. Itt csak megemlítjük, hogy a gabonaárak emelkedése a takarmányfélék drágulásával, tehát az állattenyésztéssel is foglalkozó   középbirtokok üzemi költségeinek jelentős emelkedésével járt. A nehéziparnak a reálbérek letörésén, a mobiltőkék rendelkezésre bocsátásán kívül a külföldi adósságok és kamatok fizetésének beszüntetése jutott. A következő szakaszban pedig a hatalmas állami  megrendelések,  előbb  a   hadiiparok megteremtése, azután    kapacitásuk végső  határáig való kihasználása biztosította az ipari tőke a legmagasabb szerves összetételű, legracionalizáltabb és legfejlettebb, technikailag és gazdaságilag vezető részének  feltétlen támogatását, — ha ugyan támogatásnak nevezhető még a nagytőkés osztály és a fasiszta magas bürokrácia fokozódó összeszövődése.   Igaz ugyan, hogy az állami megrendelések növekvő   tömege más  hatással is  volt:   míg a   fasizmus  hatalomra jutása   előtt   s   közvetlenül   utána   inkább a fasiszta szervezet függött a nagytőkétől, a fegyverkezési konjunktúra e viszonyt lassan megfordította. A nehézipar elsősorban megrendelését, de azonkívül nyersanyagellátás, tőkemozgás, új beruházások   tekintetében is mind nagyobb mértékben az  államra volt  utalva.   De  a  legnagyobb  kapitalisták   és  az államapparátus  azonosodása következtében ez csak kivételes esetekben vált feltűnővé, amikor egyes kapitalisták, vagy nagyvállalatok bármely okból szembekerültek az össztőke érdekeivel. És éppen, mert az államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított  állam érdekei nem  tűrtek ellenmondást, ily    összeütközésekben    a    leghatalmasabb    különérdekek is    szinte    kártyavárként    omlottak  össze. (Gualino 1928, Hugenberg 1933, Thyssen 1940, stb.)
 A tőkeirányítás államosítása óriási méreteket öltött. A bankjegyforgalom növekedése és gyorsulása, a hatalmas állami kibocsátások csak kisebb részét teszik ki; a társadalombiztosító intézetek, majd a magánbiztosító vállalatok milliárdos tartalékai után a Németországban oly jelentős községi takarékpénztárak tőkéire, azután a bankok betétállományára is sor került. Mind e milliárdok a nehézipar felé ömlöttek, először az „Ankurbelung", később a hatalmas új hadiüzemek létrehozása, majd a fegyverkezés részbeni finanszírozása céljából. Mindez a nehéziparok hallatlan felduzzadásához vezetett. A nehézipar és a könnyűiparok, majd a nehézipari tőke és a banktőke között így bizonyos rétegellentétek keletkeztek. Az exportra dolgozó vegyi ipar autarkiaellenes érdekeiről már beszéltünk. Párhuzamosak voltak a német fasizmus által halálra ítélt kisebb exportiparok és a hajózási vállalatok érdekei. (Az exportiparok óriási koncentrációs folyamaton mentek át, a nehézipari exportvállalatok 1933 után, a német gazdasági terjeszkedés szakaszában bőséges kárpótlásban részesültek.) A nyersanyag-elosztás, a vámpolitika, a tarifális intézkedések egész sora, a devizagazdálkodás mind-mind a nehéziparokat támogatta. (Az ágyú fontosabb, mint a vaj.) Hogy mi történt, ha valamelyik nehézipari monopólium érdekei összeütköztek nem-monopolisztikus tőkecsoportokéval, arra egyetlen példát hozunk fel. A német szénbányászat a legkoncentráltabb iparok egyike. A hatalmas bányaszindikátusok már régen nem érték be a termelés szabályozásával és központi elosztószervek létesítésével. Mohóságukban a szénkereskedelem profitját is ki akarták sajátítani, oly módon, hogy a nagy szénvásárlók kiszolgálását maguknak tartották fenn és külön kereskedelmi társaságokat alapítottak. A szénkereskedők —   köztük régi, nagy tőkeerejű vállalatok is — állandóan küzdöttek e nekik támasztott verseny ellen, persze eredménytelenül. A nemzetiszocializmus hatalomra jutása után azzal a szépen hangzó indokolással, hogy régi nemzetiszocialisták és szövetségük vezetői a Führer „régi gárdájá"-hoz tartoznak, a kérdés szerződéses szabályozását követelték. S minthogy a Führer valóban a szénkereskedők szavazataival, de egyben a bányaszindikátusok pénzén került uralomra, követelésük teljesült. A szerződés főbb pontjai: csak a szénkereskedők egyesületének tagjai adhatnak el szenet. Tagfelvételről az egyesület vezetősége dönt. Viszont olyan fogyasztókat, akik egyszerre legalább 15 tonnát vásárolnak, a szindikátus tagjai továbbra is közvetlenül szolgálhatnak ki. A szindikátusi eladószervek akkor is eladhatnak, ha nem tagjai a kereskedők egyesületének. Aki legalább 1500 tonnás kötést mutat fel, azt fel kell venni a tagok sorába. Nyilvánvaló, hogy kizárólag a bánya szindikátustól függ, kivel létesít ilyen kötést. Mielőtt valamelyik céget törölnék a tagok sorából, előbb meg kell állapítani, nem tartozik-e az egyik szindikátus érdekkörébe. Ha igen, nem törölhető. Új tagok felvételéhez a szénkereskedő egyesület többségének hozzájárulása szükséges. De egyetlen szindikátusi tag tiltakozása esetén a cég nem vehető fel. Indokolás: meg kellett védeni a bányaszindikátus piacérdekeit. Ezt a szerződést a „szabad" szénkereskedők egyesülete kénytelen volt elfogadni, mert különben az illetékes minisztérium rendeletileg léptette volna életbe.
 Ez az egy példa jellemzően mutatja a monopolisztikus ipari tőkeérdekeltségek s a nem-monopolisztikus, — mert természetszerűleg nehezebben, közvetlen állami beavatkozás nélkül alig monopolizálható — kereskedelmi érdekeltségek áthidalhatatlan érdekellentétét. Már jórészt a „középosztály" problémáihoz kapcsolódik a monopoltőkének az a törekvése, hogy a termelési költségeket leszállítsa, a közvetítők nagy seregét — nagy- és kiskereskedőket, alkalmi eladókat, ügynököket — lehetőleg kikapcsolja, s a modern ipari organizáció elveit, amennyire lehetséges, az értékesítés, a piac területén is alkalmazza. Az a mohóság azonban, amellyel a kereskedelmi profit kisajátítására tör, a helyenként igen erős kereskedelmi tőkével állítja szembe. A profitráta-csökkenés idején a harc kíméletlen lesz, nemcsak az ipari és kereskedelmi tőkeérdekeltségek, hanem a monopolizált nehéziparok és a kevésbé koncentrált egyéb iparágak között is. Az a körülmény, hogy a nehézipar monopol árai a legnagyobb válságban is lassabban csökkennek, mint az átlagos árszínvonal, a vétel-eladás relációt, az árproblémát élet-halál harccá élezi ki.

 De szembekerül a monopoltőke (amelyben az állam érdekeltsége egyre nő) a banktőkével is. A válság idején a kamatterhek "nem csökkenthető költségtétele" elviszi az egész alacsony profitot, vagy olykor annál többet is. Viszont a mobiltőke szükséglet éppen a válság idején a legnagyobb. A tőkeirányítás államosítása kielégítette a monopoltőke igényeit, de annál jobban sértette a banktőke érdekeit, amelyek országos és nemzetközi viszonylatban általában szabad tőkeáramlást követeltek volna meg. A kereskedelmi érdekeltségek fizették az autarkiatörekvések jelentős költségeinek jó részét is. A banktőke és ipari tőke viszonylata emellett nem kis részben hitelező-adós reláció. A mérsékelt pénzhigítás is szembeállította a még önálló, állami függőségbe nem került banktőkét a monopoltőke államával, s a már a fasizmus győzelme előtt a devalvációval kacérkodó nemzetiszocialista mozgalommal. Ennek a másik oldalon a „schaffendes Kapital" és a „raffendes Kapital" (alkotó- és rablótőke) mesterségesen kiélezett ellentéte felelt meg — „alkotó" tőke alatt az összes többi rétegeket kifosztó, a termelőerők további fejlődését akadályozó monopoltőkét kell érteni, „rablótőke" alatt pedig a renitens kereskedelmi és banktőkét — és e jelszónak az a páratlan előnye is volt, hogy megnyugtatta és biztosította a forradalmi szólamok miatt netán idegeskedő nagytőkéseket, viszont ugyanakkor kielégítette a fasiszta tömegek antikapitalista érzelmi beállítottságát. Klasszikus példa a fasiszta ideológiának az előzőkben már említett kettősségre. A monopoltőkének és államának kialakulása, láthatjuk, nem olyan harmonikus szerveződés, szövetkezés útján jött létre, mint ahogyan a folyamatot a század elején kellő elméleti felkészültséggel elsőnek tanulmányozó marxista, Rudolf Hilferding elgondolta. Ő „finánctőkének" nevezte a nagybankok és nagyipari szövetségek összeolvadásából keletkező tőkésszervezetek összességét, és felismerte a monopolkapitalizmus fejlődésének az államkapitalizmus „ideálja" (száz százalékig persze valószínűleg elérhetetlen ideálja) felé mutató irányát. Műve, melyben e folyamat egyes mozzanatait is szellemesen és előrelátóan írja le, kétségtelenül nagy hatással volt Leninre, imperializmus elméletének és általános stratégiájának kialakulásában egyaránt. A leglényegesebb ponton azonban tévedett Hilferding: a monopol-államkapitalizmus kialakulása hatalmas megrázkódtatásokon, óriási harcokon keresztül történt, előbb egy-egy ország határain belül, azután nemzetközi méretekben is. Harmonikus fejlődés, „GENERALKARTELL" létrejötte helyett a technikailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkoncentráltabb, legmagasabb szerves összetételű tőke legázolja a szemben álló tőkés érdekeltségeket, bármilyen erősek. Az államtőke győzelmét nemcsak hatalmas túlsúlya teszi érthetővé, hanem elsősorban az, hogy a tőkések általános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli. Ez a fasizmus kialakulásának legjelentősebb mozzanata — az uralkodó osztály szempontjából.
 Hilferding nagyszabású műve a finánctőke kialakulásának ideológiai kísérőjelenségeire és következményeire oly élesen és világosan mutat rá, hogy az — 1909-ből — szinte jóslásszerűen hat. (Magyarban nincs azonos értékű szó a „Voraussage"-ra, amely a metafizikus mellékízű „jóslás"-sal szemben szigorúan tudományos tartalmú: adott tapasztalatokból jövő eseményekre következtetést jelent.) Még az úgynevezett fajelmélet szerepét is előre látja és kimutatja e szerep rejtett okait:
„Ez az ideológia" (az imperializmusé) teljesen ellentétes a liberalizmussal; a finánctőke nem szabadságot, hanem egyeduralmat akar. Nincs érzéke az egyes kapitalista önállósága iránt, ellenkezőleg, meg akarja kötni. Irtózik a verseny anarchiájától és szervezettséget követel, persze csak azért, hogy felvehesse a versenyt magasabb fokon. Hogy mindezt elérje, hogy fennhatóságát megtartsa és növelje, az államra van szüksége... olyan államra, amely a világon mindenütt be tud avatkozni, az egész világot a finánctőke befektetési területévé tudja tenni... tud terjeszkedni és gyarmatokat hódítani. A liberalizmus ellenezte az állami hatalmi politikát, uralmát úgy akarva biztosítani az arisztokrácia és bürokrácia régebbi erőivel szemben, hogy az állam hatalmi eszközeit a lehető legszűkebb térre szorította. A finánctőke követelése ezzel szemben: korlátlan hatalmi politika; s akkor is az volna, ha a hadseregre és flottára szánt kiadások nem biztosítanának éppen a leghatalmasabb kapitalista rétegek számára jelentős piacokat, többnyire monopol-profittal. A terjeszkedés követelése azonban forradalmasítja a burzsoázia egész világnézetét is. Megszűnik békés és humanista lenni... Nem hisz a kapitalista érdekek összeegyeztethető voltában, tudja, hogy a verseny mindinkább politikai-hatalmi küzdelemmé válik. A békeideál elhalványul, az emberiség  eszméjének  helyébe az állam   nagyságának és hatalmának eszménye lép... A nemzeti gondolat... amely eredetileg elismerte minden nemzetnek önálló államiságra való jogát, most átalakul a saját nemzetnek az összes többi fölé való emelésévé. Az ideál most: a „saját nemzet" számára biztosítani a világ fölötti uralmat, s ez a törekvés éppoly határtalan, mint a profit utáni hajsza, amelyből származik. A tőke a világ meghódítójává válik, s minden újabb elfoglalt ország egyben új határ is, amelyen át kell lépnie. E törekvés gazdasági szükségszerűséggé válik, mert minden megtorpanás csökkenti a finánctőke profitját, megtépázza versenyképességét... E gazdasági tendencia ideológiai igazolását a nemzeti gondolatnak abban a furcsa átalakulásában találja meg, amely már nem ismeri el minden nemzet jogát a politikai önrendelkezésre és függetlenségre és nem fogadja el a nemzeti határokon belül élő összes emberek egyenlőségének demokratikus elvét sem. A monopólium előjogai abban a kivételes helyzetben tükröződnek, amely ez ideológia szerint a „saját nemzet"-et megilleti. Ez a kiválasztott nemzet valamennyi közt. Minthogy az idegen nemzetek leigázása erőszakkal, tehát nagyon is természetes eszközökkel történik, úgy tetszik, mintha az uralkodó nemzet uralmát különleges természeti sajátságainak, tehát faji tulajdonságainak köszönhetné. A fajelmélet így a finánctőke hatalmi törekvéseinek természettudományosán álcázott indokolása; bebizonyítja, hogy a finánctőke politikája természetes és szükségszerű... míg azonban a külpolitika területén ez az ideál (az oligarchikus uralomé) látszólag az egész nemzetet magában foglalja, belpolitikailag a munkásosztállyal szemben a hatalmon lévők uralmát indokolja. A munkásság növekvő jelentősége ugyanakkor fokozza a tőkének azt a törekvését, hogy az államhatalmai a proletár-követelésekkel szemben még jobban megerősítse... Az imperializmus ideológiája megsemmisíti a régi liberális ideálokat. Nevet naivságukon... de miközben az illúziókat felbontja, újakat és nagyobbakat alkot helyettük. Józanul mérlegeli a kapitalista érdekcsoportok reális ellentéteit és az egész politikát egymással harcoló, de egyben szövetkező tőkés szindikátusok ügyének tekinti. De magával ragadó és mámorító lesz, amikor saját ideáljáról van szó. Az imperialista semmit sem akar magának; viszont nem is álmodozó és illúziókban élő... tiszta és éles szemmel nézi a népek küzdelmét, s fölöttük ott látja saját nemzetét... Az egyéni érdeknek magasabb érdek alá rendelése, ami előfeltétele minden társadalmilag életképes ideológiának, így megvalósul... a néptől idegen állam és a nemzet egybeolvad, a nemzeti gondolat a politika szolgálatába állt. Az osztályellentétek eltűntek, feloldódtak a közösség szolgálatában..." (Rudolf Hilferding, Das Finanz kapital, 426—429. o.)
 Nem azért idéztük ilyen kimerítően Hilferdinget, mintha művét elméleti szempontból teljes értékűnek tartanók. Éppen a leglényegesebb pontokon: az akkumuláció zavarainak és a fejlődés harmonikus voltának kérdésében nyilvánvalóan tévedett. De jellemzőnek tartjuk, hogy a fasizmust, amelyet a régi munkáspártok általában, s különösen a reformista szocialisták egészen újszerű, váratlan jelenségnek, derült égből lecsapó villámnak vagy — az olasz fasizmus győzelme után hosszú évekig — a fejlődés irányával ellentétes epizódnak tekintettek, évtizedekkel előre lehetett látni, még politikai-ideológiai kísérőjelenségeiben is, a modern kapitalizmus általános törvényszerűségeiből le lehetett vezetni, még a harmonista, végső fokon reformista Hilferdingnek is. Kétszeresen bizonyító erejű ez: mutatja, hogy a fasizmus a nagytőke általános fejlődéstendenciáiból logikusan következett — de azt is, hogy a kapitalizmus előző szakaszából visszamaradt, önmagukat túlélt régi mozgalmak épp olyan képtelenek voltak ez általános tendenciák elméleti felfogására, mint a fasizmus elleni reális küzdelemre.
 

2. A „középrétegek"

 A monopolkapitalizmus korában vitathatatlanul a nagytőkéé a kizárólagos gazdasági és politikai vezetés. Mellette az uralkodó osztályokhoz tartozó — vagy azokról leszakadó — többi rétegek szerepe és jelentősége egyre csökken. Válságos helyzetekben, a társadalmi egyensúly felborulásának pillanataiban persze igen sok függhet magatartásuktól, egyébként azonban másodlagos. És minél alárendeltebb helyzetbe kerülnek a monopoltőkével szemben, annál ideologikusabbá (a szó eredeti, Marx használta értelmében: ideológia = hamis tudat, a valóságos viszonyoknak megfelelő teória ellentéte) válik társadalmi magatartásuk. Ez a legélesebben azoknál a mozgalmaknál tűnik ki, amelyek az „öntudatos középosztályt" akarják politikai szerephez juttatni. Vagy nem veszik komolyan e jelszót és tudatosan a vezető társadalmi réteg uszályába akarják fogni az „öntudatos középosztályt", vagy ha komolyan veszik, vezetőik is áldozatai az ideológiának, ők maguk is a társadalmi valósággal ellentétes gondolatvilágban mozognak. Vagy félrevezetők, vagy félrevezetettek, harmadik eset nincs. Nem is lehet: mert a társadalmi valóság teljes — vagy akár hatásos cselekvésre elég alapot adó részleges — megismerésére csak olyan osztályok vagy rétegek képesek, amelyek ténylegesen fontos szerepet játszhatnak a társadalmi küzdelmekben. Ilyen szempontból másodrendű, statiszta-szerepet betöltő rétegeknek csak ideológiájuk lehet. Reális elmélet kialakításának előfeltétele ugyanis saját jelentéktelenségük — a középosztály esetében a szükségszerű hanyatlás — tudomásul vétele volna. Ezért kellett részletesebben foglalkoznunk a monopolkapitalizmus vezető, tulajdonképpen egyedül „uralkodó" osztályának, a nagytőkéseknek gazdasági-társadalmi érdekeivel (ez az osztály ismeri, tudatosan képviseli, és tervszerűen érvényesíti érdekeit, vagy legalább elvileg képes erre) és belső érdekellentéteivel. A birtokos osztályok többi rétegeinél inkább ideologikus magatartásról lehet szó és gyakran ez ideológiák szétbontása után juthatunk csak el valóságos társadalmi szerepük megvizsgálásához.
 Az elmondottak nyilván ellentmondást fognak kiváltani, hiszen a középrétegeknek, különösen a fasiszta mozgalmak megnövekedése és hatalomra jutása óta „jó sajtójuk" van; az újabb politikai irodalomban is sok szó esik róluk, anélkül azonban, hogy a fogalom közelebbi meghatározását kapnók. Inkább negatívumokkal szokták e rétegeket a többi társadalmi osztálytól elhatárolni: eszerint a középrétegekhez azok tartoznának, akik a társadalmi rangsor közepén helyezkednek el, sem nem tőkések (vagy legalább is nem ,,komoly" tőkések), sem nem bérmunkások (vagy legfeljebb most lettek azzá és a változást még nem vették tudomásul). Láthatólag heterogén gyűjtőfogalom: az ilyen felületesen fogalmazott „középosztályba" kerülnek az úgynevezett szabadfoglalkozásúak, közép- és kistisztviselők, kisiparosok, kiskereskedők, a monopoltőke egész segédszemélyzete, az állami bürokrácia középső és alsó rétegei, kisbirtokos parasztság, stb., stb. Közös érdekről, általános osztályérdekről, egyöntetű magatartásról alig lehet beszélni. Fokozza a zavart, hogy a középosztály-problémát sokkal inkább napi politikai követelmények érdekében, mint elfogulatlan vizsgálódás céljából tartják napirenden. Hosszú időn át a marxizmust azzal „cáfolták", sőt „döntötték meg", hogy a koncentrációs folyamat megállt, várt következményei elmaradtak, s ha  a   válságok meg is ritkítják az önálló kisiparosok és kiskereskedők  sorait   (a mezőgazdasági  koncentráció s a parasztság problémáival külön foglalkozunk), e számbeli csökkenést nemcsak kiegyenlíti, de sokszorosan meghaladja a  tisztviselők, adminisztratív  funkciót betöltők hatalmas   szaporulata.  Főleg a „középrétegek" társadalmi-politikai   jelentőségének   növekedésére szoktak azonban hivatkozni. Rokon felfogás az, amely — polgári és szocialista oldalon egyaránt — a fasizmus győzelmét elsősorban a középrétegek művének  tünteti  fel.  Sokak  szerint azért  tódultak a „középrétegek" a fasizmus táborába, mert a szocialista mozgalom képtelen volt megszerezni, magához vonzani őket. Különösen kifogásolják e részről, hogy a   munkásmozgalmak   nem   vették    figyelembe   a középrétegek nemzeti érzését. A kifogás már   pusztán ténybelileg sem helytálló, mert a német szociáldemokrácia   hazafiasságát   igazán   nem   lehet   elvitatni, a  kommunisták  pedig  sokszor  a  nemzetiszocialistákkal   keltek   versenyre   nacionalista   jelszavakban. („Gegen Versailles", „für nationale und soziale Befreiung" stb.) Igaz persze, hogy e nemzeti beállítottság okai elsősorban nem német társadalmi viszonyokban, hanem a nemzetközi helyzetben és a világpolitikában  keresendők.  Érdekes  megemlíteni, hogy az  első  Népfront-kísérletek,  amelyek főleg a „fasizmus tanulságaira" hivatkoznak,   azonos   eredményekhez vezettek. Itt is, mint a német  fasizmus hatalomra jutása előtt („Eiserne Front" stb.), vagy az  olasz fasizmus győzelme után (Aventino) a polgári pártokkal  szövetkeznek   a  munkáspártok,   mindkét   esetben a sajátos osztályérdekek, a külön  munkás-álláspont időleges feladása  árán.   A   cél:  a közép-rétegek    megszerzése,    „mozgósításuk a    fasizmus ellen",   ami   természetesen   csak   egy ízben   és   egy pillanatra   sikerült,   1936-ban   Franciaországban  — ahol akkor valóságos fasiszta veszély nem volt. Ha  már most  a „középrétegek" osztályérdekét, valóságos társadalmi szerepét keressük, külön kell beszélnünk az egyes rétegekről, de legalább is el kell választanunk egymástól a „régi" és az „új" középosztályt. (Lásd: Friedriech Mark tanulmányát: . „Die neue Mittelklasse", Sozialistische Tribüne, Brünn, 1936 április.) Már Hilferding is beszél könyvében „azokról a rétegekről, amelyeket rossz szokásból új középosztálynak neveznek mostanában". Ami a régi középosztályt illeti, a koncentrációs folyamattól érintett önálló kisiparosok és kiskereskedők rétegét, ezek kisajátítása a kapitalizmus kezdete óta tart. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyipari kapitalizmus kialakulásának előfeltétele volt a munkaerőknek a munkaeszközöktől való elválasztása, az önálló kézművesek tömeges proletarizálása. A fiatal, állandóan terjeszkedő kapitalizmus korszakában persze az új iparágak keletkezése, új területek kapitalizálása, s főleg az értékesítő folyamatban alkalmazott, jogilag, formailag még önálló egzisztenciák ideiglenes szaporodása elfedte e folyamatot. Ezért használhatták a liberális burzsoázia közgazdászai és gazdaságpolitikusai a középosztály problémáját faltörő kosnak a marxizmus ellen — ami mellesleg hízelgett is „az olyannyira fontos szerepet betöltő" középrétegek mind ideologikusabbá váló öntudatának. Így sikerült az önálló egzisztenciákat tömegesen elnyelő nagytőkének a középrétegek megsemmisítésének ódiumát a marxi szocializmusra hárítani, amely csupán felfedte e folyamatot. A sűrűsödő és élesedő válságok sem változtattak lényegesen e helyzeten: a .„középosztály" — még gazdaságilag proletarizálódó része is — az uralkodó osztály nagyjában megbízható támasza maradt. Csak részben magyarázza ezt az a közismert tény, hogy az ideológiák általában lassabban változnak, mint a valóságos helyzet: hogy tehát a proletár sorba lesüllyedő kistőkések egyéni és rétegöntudata továbbra is polgári, sőt nagypolgári maradt, idegenkedő, gyakran ellenséges a munkásosztállyal szemben. Az ideológia szívósságát magyarázza az a körülmény, hogy a társadalmilag másodrendű osztályok öntudata mindig ideologikus, a munkásosztállyal szemben ellenséges beállítottságot — szintén csak részben — az az elképzelés, hogy a szocializmus „meg akarja semmisíteni" a középosztályt. A további magyarázatot már ott kell keresnünk, hogy e rétegek fejlődése a koncentráció folyamán igen egyenetlen, a belső ellentétek egyre nőnek és — éppen a mind ideologikusabbá váló tudatformákon át tükröződve — a részérdekek gyakran elfedik a tudatossá nem is váló általános érdekeket.
 A monopolkapitalizmus kezdetén a nagytőke a kis egzisztenciák  összességével  áll  szemben.  A  legmagasabb  tőkeösszetételű iparágaik magasabb  profitja az alacsonyabb tőkeösszetétellel dolgozók profitjából kerül ki. A külön kartellhasznot részben a nem szövetkezett tőkések fizetik. Az általános  érdek tehát a monopoltőke ellen fordítaná a „középosztályt". De ez érdekeket más érdekek keresztezik. Így a munkásosztály követeléseivel szemben   közös az ellenállás, sőt, minthogy a kisebb tőkések számára a szociális terhek   sokkal súlyosabbak,   gyakran elviselhetetlenek, szocialista ellenes magatartásuk rendkívül  harcias. S mert az addig ideologikus munkásellenességhez — a  proletár követelések  és  a szociálpolitikai vívmányok kialakulásával — reális ellentét is járul, a proletarizálódó „régi középosztályból" kerülnek ki a nagytőke   első rohamosztagai — a szónak   mind  közvetlen, mind átvitt értelmében.  Megint  érdekes rámutatni   a   fejlődéstendenciák   azonosságára   „fasiszta" és „antifasiszta" országokban. A francia népfront   azzal a bevallott céllal alakult meg,   hogy a középosztály és a munkásosztály antifasiszta szövetségét megteremtse. Csakhogy a szövetségben döntő súllyal fellépő munkásosztály reformista szociálpolitikai követelésekkel   állt elő,   amelyeket teljesíteni kellett. E látszólag élesen antikapitalista követeléseket a nagytőke aránylag könnyen engedte magára kényszeríteni, — a kisiparosok és kiskereskedők számára azonban az újabb terhek valóban elviselhetetlenek voltak. A nagytőke így kárpótlást nyert a kis konkurensek tömeges elhullásában, piacai bővülésében, monopolhelyzete megszilárdulásában, s egyik része fokozatosan kisajátította magának a Népfront politikai homlokzatát — míg a munkásosztály és középosztály tervezett szövetségét felrobbantotta az a tény, hogy a munkáskövetelések súlyát a nagytőke a középosztályra hárította át. Ugyanígy közös a kartellek érdeke a nem szövetkezett kistőkésekével a vámvédelem, majd a belső piacmonopólium, az „autarkia" követelésében, — amely autarkia természetesen sohasem vonatkozik például az illető iparok fontos külföldi nyersanyagaira. Ezenkívül mind több kistőkés jut közvetett vagy közvetlen függőségbe a nagytőkétől. Azok az egykor önálló kereskedők például, akik a valóságban már csak ügynökei, eladási fiókjai a szeszkartellnek, utóbbi konjunktúrájából morzsákat kapnak, válságának viszont első áldozatai. Ugyanez történik a nagyáruház s az általa foglalkoztatott kisiparosok (bedolgozók) viszonyának esetében; s a példák tetszés szerint szaporíthatók. Az ipari kisüzemek egész sora a nagyüzemek számára dolgozik, még az oly magas szerves összetételű és koncentrált nehéziparban is: ilyenek a javító-üzemek, a műszerészek, a mintakészítő műhelyek stb. stb. Az elektromosságra való áttérés még némi technikai decentralizációt is lehetővé tesz, bár az adott termelőviszonyok ezt igen szűk térre szorítják.
 Politikailag azt jelenti ez, hogy míg a kapitalizmus kezdetén a kismesterek általános érdekeiknek megfelelő, bár reakciós-utópista magatartást tanúsítottak,   s a legélesebben szemben álltak a nagytőkésekkel,   addig   a   késő   kapitalizmus   „középrétegei" kötve vannak   a monopoltőkéhez,   munkásellenes és ideologikus tudatformáikon keresztül   atomizálódott elemeik   a monopoltőke   legmegbízhatóbb   támaszai, követeléseinek  valóban  önzetlen támogatói  lesznek. Önálló  gazdasági követeléseik   nincsenek,  vagy  ha vannak, utópikusak, s ezért önálló politikára is képtelenek.     Így   készséges    kiszolgálóivá    lesznek    a monopoltőke mozgalmának, a fasizmusnak, hiszen az uralkodó érzelmi elem bennük a munkásellenesség. Már Hilferding is  látta e tendenciát:  „A munkásosztály gazdasági ellenfeléből politikai ellenség lesz, a politikai szabadságot, melyet ő már nem tud kihasználni; kulisszának  tekinti a munkásosztály növekvő  gazdasági  és politikai  jelentősége  számára. Reakcióssá  lesz,  és  minél kisebb háza van, annál korlátlanabb   úr   akar   lenni   abban. „Erős   kezet" követel,  és   hajlandó   minden   erőszakot   támogatni, amely a munkásság ellen irányul. Így lesz a diktatúra hívévé, rajong a fegyverkezésért, s a bürokrácia mindenhatóságáért... az imperialista osztályok legértékesebb   szövetségesévé  lesz."   Nagy   vonalakban itt is helyesen látta előre Hilferding a fejlődést, csak abban tévedett, hogy folyamatosnak, nagyobb zökkenők és megrázkódtatások nélkülinek gondolta.
 A fasizmust ugyanis a koncentrációs folyamat hallatlan méretű kiszélesülése és gyorsulása előzte meg. Eddig védett és viszonylag biztonságban lévő kis- és középpolgári rétegek alatt máról holnapra megnyílt a föld. A kispolgár dühe és elkeseredése a „rendszer" ellen fordul, forradalmárrá lesz. De mert a rendszerből csak politikai kulisszákat lát, a kizsákmányolásból csak az uzsorát, a bankkamatot, a növekvő adót, a drága társadalombiztosítást, s mindenekfölött a magas munkabért veszi észre, forradalma ellenforradalom. Az ideológia mind „ideologikusabb", mind valóság ellenesebb lesz. Így válik alkalmassá a „régi középosztály" túlnyomó többsége a nagytőke által kiosztott szerep betöltésére, hogy a további koncentrációt, a gazdasági és politikai monopóliumot e koncentráció áldozatainak tömegmozgalma harcolja ki és teljesítse be.
 Némileg más a helyzet az „új középosztály" körül. Hilferding alattuk az ipari és kereskedelmi nagyüzemek alkalmazottainak tömegét értette, akiknek bonyolult hierarchiája a proletariátustól a tulajdonképpeni vezetők alsó határáig terjed. Szerinte ezek száma gyorsabban nő, mint a munkásosztályé, mert a tőkeösszetétel emelkedése a munkáslétszám viszonylagos, sőt, néha abszolút csökkenését idézi elő, míg az alkalmazottak száma az üzem — tehát az állandó tőke — növekedésével párhuzamosan, ha nem is arányosan, emelkedik. Polgári Marx kritikusok is e jelenségre szoktak hivatkozni, amikor a középosztály növekvő számát és fontosságát hangsúlyozzák. Ma már nyilvánvaló, hogy az adminisztratív személyzet növekedése csak átmeneti jelenség, csak a monopolkapitalizmus első periódusában mutatkozik. A kisebb tisztviselő ma már minden előképzettség nélkül végezheti munkáját, alig különbözik a betanított munkástól. A racionalizálás az irodákba is bevonult s a tisztviselői munka gépesítésének még igen nagy további lehetőségei vannak. Éppen a legfejlettebb tőkés országokban — ahol tehát az alkalmazottak arányának leginkább kellene növekednie — a tőkeösszetétel emelkedését a munkáslétszám alakulása szempontjából az új szférák kapitalizálása kiegyenlítette, s Európa három legfejlettebb országában az ipari proletariátus ma — de már vagy tizenöt év óta — a népesség abszolút többségét teszi (Németországban, Angliában és Belgiumban).                                                .
 Az alkalmazottak — magán- és állami alkalmazottak — tudatát az a tény határozza meg, hogy e területen a feljebb jutás lehetősége, legalább is két-három évtizeddel   ezelőtt,   látszólag   mindenki   számára adva volt, a verseny az egyes alkalmazottakat egymással szembeállította, egységes rétegöntudat kialakulását lehetetlenné tette, vagy legalább  is nagyon megnehezítette, emellett a versenykapitalizmus korából   visszamaradt   társadalmi   értékelés   (mely abból az időből származott, mikor a tulajdonos, vállalkozó és „vezető" szerepe még nem vált el egymástól) éles határvonalat vont az alkalmazotti réteg és a   munkásosztály   között.   A   szembeállítás   persze annál  ideologikusabb   lett, minél   nagyobb   lett   a munkaerő túlkínálat az úgynevezett szellemi pályákon, de ez csak élesítette az egyéni versenyt és éppen nem hatott az egységes rétegöntudat kialakulásának irányában. Ehhez különben is ugyanolyan pszichológiai öngyilkosság kellett volna, mint a „régi középosztálynál":  a karrier  illuzórikus  voltának  felismerése, önkéntes egyéni lemondás a vélt előjogokról, a különleges életformák feladása. Már pedig éppen a letűnő, társadalmi   jelentéktelenségre   ítélt   rétegek könnyebben követnek el — valóságtól idegen tudatformáik következtében  —  politikai   öngyilkosságot, mint pszichológiait. Ez új középosztály rövid virágkorára következő pauperizálódása   ennélfogva  nem növekvő öntudatosodást  eredményezett,   hanem épp ellenkezőjét.  Azok,   akik a társadalmi  valóság   felismeréséig el tudtak jutni, kiszakadtak a rétegből, és egyénileg csatlakoztak a munkásosztály mozgalmaihoz — néha már szinte gyanúsan tagadva még azt a nevelési különbséget is, amely a proletariátustól elválasztotta őket, máskor viszont a munkásmozgalomban keresve terepet arra az érvényesülésre, amelyet a monopoltőke lehetetlenné tett a társadalomban. A réteg túlnyomó többsége azonban annál nosztalgikusabban  vágyódott  a  „régi szép idők"  után,  minél távolabb   került   tőlük; annál   vastagabb   ideológia falat épített maga köré, minél  keményebben  verte az illúzióromboló valóság. Általában képzettebb, mint a „régi középosztály", de csak annyira, hogy hajlamosabb a felületes általánosításra, még könnyebb prédája az imperialista-monopolkapitalista jelszavaknak, érdekeltnek tartja magát nemcsak vállalata, de az „össztársadalom", a „nemzet" sorsában, a proletár szocializmus elméletét idegennek, gyakorlatát pedig személyes fenyegetésnek érzi. És mert társadalmilag gyenge, azzal az elképzeléssel kárpótolja magát, hogy szerepét döntőnek képzeli, akárcsak a monopoltőkének kiszolgáltatott vásárló, aki úgy hiszi, hogy tőle függ az ipari és kereskedelmi nagyüzemek sorsa, hogy ő diktálja az ízlést, a divatot — amivel szemben a monopoltőke szerényen megelégszik a valóságos gazdasági és társadalmi hatalommal.
 Van azonban az „új középosztálynak" még egy rétege, amellyel foglalkoznunk kell. Pontosabban nem is az „új középosztályról" van szó, hanem a .„régi középrétegek" egy részének átalakulásáról. Azt hihetnék, hogy a fasizmus hatalomra jutását megelőző és követő hatalmas koncentrációs hullámok a „régi középrétegek" jó részét elnyelték, s akkor jogosult volna az ellenvetés: hogyan játszhatott a hatalomért vívott harcban ilyen nagy szerepet a számban és gazdasági-társadalmi jelentőségben rohamosan hanyatló „középosztály"? A választ a monopolkapitalizmus egyik igen érdekes, eddig figyelemre alig méltatott sajátosságában kell keresnünk: a tőke szerepének kettősségében. Arra a kettősségre gondolunk itt, amely a tőketulajdon növekvő decentralizálódásában és a tőkeirányítás, tőkeellenőrzés növekvő központosodásában mutatkozik meg. E folyamat még jobban megzavarja a középrétegek öntudatát. Míg a valóságos gazdasági és társadalmi hatalom mindig vékonyabb monopolisztikus réteg kezében összpontosul — a monopol-államkapitalizmus tényleges irányítóiéba — a tőketulajdon (vagy annak fikciója) elaprózódik: részvények, betétek, biztosítások alakjában a proletarizálódó középrétegek számára is hozzáférhető lesz vagy marad. Ez a tisztán formális, sem ellenőrzéssel, sem irányítással, sőt még komoly profit-részesedéssel sem járó „tulajdon" azonban a monopol profit morzsáin kívül elsősorban azt a tudatot adja a boldog „tulajdonosnak", hogy a birtokos osztályhoz tartozik. Éppen ezért még erősebben kötve van a monopoltőkéhez, mint az előbb felsorolt rétegek tagjai. Szerepe persze nem kevésbé ideologikus: a kis részvényes „tulajdonjoga", amely a közgyűlésen való részvételig terjed, éppen olyan hatással van a monopolkapitalizmus gazdasági vezetésére, mint az alkalmilag még mindig rendezett népszavazásokon nagy komolyan leadott „Ja" szavazata a fasiszta állam politikai irányítására. És a hasonlóság nemcsak felületi: mint a nagy részvénytársaságok valóságos és állandó irányítói a részvényesek közgyűlésétől, úgy függetlenítették magukat a valóságban mindig is döntő állami végrehajtó hatalom tényleges birtokosai már a fasizmus győzelme előtti évtizedekben a törvényhozó „hatalomtól".
 És még egyet: említettük, hogy a „középosztály" társadalmi jelentéktelenségét, politikai súlytalanságát „döntő szerepének" ideológiai hangsúlyozásával kompenzálja („hivatástudat", „nemzetfenntartó elem" stb., stb.). A fasiszta mozgalom ideológia nagyüzeme e tekintetben is számolt a „fogyasztók" ízlésével. A középrétegek ez ideológia formáló (a szó szoros értelmében formáló, mert csak a formát befolyásoló) szerepét legjobban azok a nemzeti különbségek illusztrálják, amelyek az olasz, francia, belga stb., stb. fasizmusok ideológiájában a persze döntően fontos hasonlóságok mellett mutatkoznak. A hasonlóságok a monopol-államkapitalizmus általános fejlődés tendenciáját tükrözik. A különbségek viszont a középrétegek „nemzeti sajátosságainak"   felelnek meg. Mert a „középosztály" az egyetlen a társadalmi osztályok között, amely — az előbbiek alapján érthetően — ideológiájában  szívósan őrzi az előző  korok maradványait, és országonként lényeges eltéréseket mutat. Ez az osztály a nemzeti sajátságok hordozója — mert a többi osztályok élet- és tudatformái nagyrészt uniformizálódtak; akár  az  arisztokrácia és a nagyburzsoázia, akár a munkásosztály nagyjából egyformán   él   és   gondolkodik   minden   kapitalizálódott országban;   nemzeti   különbségeket   csak   a   „középosztálynál"   és  a sok  tekintetben hasonló szerepet betöltő kisbirtokos parasztságnál állapíthatunk meg. És ez a tény — hogy az úgynevezett nemzeti sajátságok hordozója — még alkalmasabbá teszi a monopoltőke  nacionalista-imperialista   törekvéseinek  kiszolgálására.                                                        
 És mert a német és olasz (és nemcsak e két országbeli) munkásmozgalom jelentős része azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sőt, éppen a változás éveiben a „kisebbik rossz" elgondolása alapján a status quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jelszavakat abban a helyzetben, amikor a változás nyilvánvalóan elkerülhetetlenné vált, az eddig csak statiszta-szerepet játszó reakciós-fasiszta pártok és titkos társaságok előtt megnyílt a nagy történelmi lehetőség — tömegpárttá válhattak. A kispolgári — és nem csekély részben proletár tömegek szemében azonnali radikális változást hozó mozgalom egyedül a fasizmus volt; s mint tömegpárt, a monopoltőke számára értékes, tudatos tervei megvalósításához nélkülözhetetlenül szükséges szövetségessé, illetve eszközzé vált. Korunk antifasiszta mozgalmainak — a legyőzötteknek éppúgy, mint az állítólag eredményeseknek — közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályozását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak, hogy nem sikerült a kispolgárság ízléséhez való alkalmazkodással, a proletár szocialista követelések feladásával, a „nemzeti" (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sőt ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoztatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzetiszocializmus lépett helyébe. Ez pedig a tömegek elviselhetetlen, tűrhetetlen helyzetének azonnali radikális, sőt forradalmi megváltoztatásán túl lényegileg a válságmentes társadalmat ígérte, amelyben tehát az összes osztályok visszakapják a biztonságot, a megszokott és visszakövetelt, de a valóságban darabokra hulló életformákat. A munkásosztálynak a borzalmas munkanélküliség megszüntetését és (nemzeti) szocializmust — a krónikus munkanélküliséggel s a szociáldemokrata segédlet vagy passzivitás mellett burzsoá-katonai diktatúrává átalakuló polgári társadalommal szemben —, a kispolgárságnak gazdasági fellendülést, társadalmi vezetést, nemzeti nagyságot, nemzeti szocializmust ígért — a zsidósággá és idegen plutokráciává elnevezett monopoltőke nyomásával, a feltartóztathatatlan társadalmi süllyedéssel, a nemzeti megalázottsággal szemben. A monopoltőke szerényen lemondott a neki szóló ígéretekről. Megelégedett azzal a nagyon is kézzelfogható ténnyel, hogy minél ideologikusabb a kispolgárság mozgalma, annál biztosabban valósítja meg a kispolgárság álmaival homlokegyenest ellenkező célkitűzést: a koncentráció végsőkig   fokozását, a monopoltőke korlátlan gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi diktatúráját.                                                          
 Ezért az irracionális elemek tömege a fasiszta ideológiában. Kezdetben ez is az ideológia fogyasztó tömegeinek kiszolgálását célozta: egyetlen más osztály   sem olyan  hajlamos  vallásos-misztikus tudatformákban való gondolkodásra, mint a kispolgárság, amely a megsemmisítésére törő társadalmi valóságtól legtávolabb eső, vele legellentétesebb, de egyben tőle legfüggetlenebb, mintegy öntörvényű zárt világot jelentő ideológiába menekül. Ám a kispolgárság és a befolyása alatt álló munkásréteg szerepe nem ér véget azzal, hogy a hatalmat   meghódították   a monopoltőke számára. A fasiszta diktatúrának nem csak kiharcolásához, fenntartásához is szüksége van széles tömegbázisra. A totális állam bonyolult, minden   társadalmi-emberi     viszonylatba    beavatkozó, mindent ellenőrző és irányító apparátusához széles és    tökéletesen megbízható    segédszemélyzet kell. Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni ennek számára, békében és háborúban, a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a monopoltőke diktatúráját   ne    csak   tűrje,  de személyes-nemzeti ügyeként    cselekvően és lelkesen vállalja.
 Már a munkásosztály sokkal  kevésbé  ideologikus tudatformái számára  a  propaganda  reálisabb, tapasztalatibb mozzanatokat dolgoz fel, persze eláltalánosítva, s mintegy ellenkező előjellel. Például    az   osztályharcot, a munkásosztály ez alapvető általános élményét népek   osztályharcává,  proletár nemzetek   és plutokráciák ellentétévé változtatva alkalmazza.
 E bonyolult társadalmi-ideológiai folyamatok transzmissziós szerkezetén át éri el a monopoltőke a marxi jóslatot ellentétesen kiegészítő eredményt; egyfelől tulajdon sírásóit termeli ki a kapitalizmus, másfelől halálos áldozataival készítteti el azok számára a gillotint és a tömegsírt.

3. A parasztság
 

 Ha az előző fejtegetések során a „középrétegek" gyűjtőnevet mindenütt idézőjelek között használtuk, most magyarázattal kell kezdenünk, miért foglalkozunk a birtokos osztályok sorában külön a parasztsággal. A parasztság ugyanis nem osztály. Ezért definiálása szinte még nagyobb nehézségekbe ütközik, mint az ugyancsak gyűjtőfogalomként használt középrétegeké. Jellemző példa erre Erdei Ferenc röviddel ezelőtt megjelent, egyébként komoly felkészültséggel, sok munkával írt műve („A magyar paraszttársadalom" 1941.). Erdei tudatában van annak, hogy sem érzelmi szimpátiák, sem színes zsurnalisztika, sem önéletrajz-líra nem pótolja a tudományos igényű szociológiát, sőt azzal is, hogy. a nyers empirizmus anyaggyűjtő munkája után kezdődik csak  — ezen a területen is — a társadalomtudomány, amelyhez mindenek előtt tudományos módszerre van szükség. A módszert ő Durkheimtől veszi át; a könyv első 16 oldalán definiálni próbálja a parasztság fogalmát, és pedig nagyom egzaktnak látszó kizárásos módszerrel. Kimutatja, miért nem azonos a paraszt a földművelővel, falusival, munkással, néppel, mennyiben több és kevesebb ezeknél. Maga állapítja meg, hogy az így kapott definíció: „... a parasztság általában földművelő és falusi, s bizonyos értelemben munkás társadalmi csoport, amely sajátságos népi-paraszti kultúrát éltet, s egészben véve mint alsó rend illeszkedik a társadalom szerkezetébe" széteső, nem ad egységes értelmet a fogalomnak. Ennek oka elsősorban Erdei — illetve Durkheim — módszerében keresendő. Fogalmai merevek, statikusak, mindenütt és mindenkor érvényes abszolút meghatározásokra törekszik, holott nyilvánvaló, hogy a szociológia — még legempirikusabb, leginkább elmélet ellenes változatában is — csak történelmi   kategóriákkal   dolgozhat.   Ilyen   történelmi kategória    a    parasztság    is,    kettős    értelemben. Nemcsak azért, amiért minden társadalmi kategória az, mert tudniillik keletkezése, kialakulása s változásai nélkül üres absztrakció, hanem azért is, mert amit parasztság alatt szokás érteni,  a fejlett ipari társadalmakban  csak  maradvány, egy  előző  társadalom forma bomlásterméke, a széthulló jobbágyság elemeiből egymás mellé  dobált réteg, amely a részben közös életformák, a  kapitalizmusnak a mezőgazdaságban   kétségtelenül    lassabb, számos    történelmi-társadalmi körülménytől akadályozott kifejlődése, s végül, de nem utolsó sorban az így létrejövő, túlnyomórészt ideologikus tudatformák következtében helyenként hosszú  időn  át  megőrizte önmaga és a többi osztályok felé a külön réteg, sőt külön osztály  látszatát.  Anélkül,  hogy  a  mezőgazdaság  kapitalizálódásának érdekes  és bonyolult folyamatát itt érintenők, annyit meg kell állapítanunk, hogy a tőke behatolása a mezőgazdaságba osztályokra bontja a parasztságot, s hogy e folyamat az indusztrializált agrártermelésű országokban lezárult (USA, Kanada, Ausztrália, Dánia, Szovjetunió), a fasiszta országokban is közel van befejezéséhez, és ma már nincs kapitalista ország a világon, ahol az osztályokra szakadás ne jutna kifejezésre a paraszti életformák és  tudatformák  feltartóztathatatlan bomlásában is.
 Így azután, mint a „középosztálynak", a parasztságnak sincsenek egységes osztályérdekei. Egységes magatartásról meg éppenséggel nem lehet szó, mert a „parasztság" gyűjtőnévvel jelölt osztályok ellentétes érdekein túl az egyes osztályok belső rétegződése is igen bonyolult. A mezőgazdaságban is érvényesülő tőkekoncentráció, mely az első világháború óta olyan rohamosan folyik, mintha az ipari koncentrációval szemben vitathatatlanul fennálló történelmi késedelmet ugrásszerűen akarná behozni, a fasizmust megelőző nagy válság, és a fasiszta uralom alatt tovább gyorsult. A makacs életű tulajdon- és jogi fonnák persze gyakran elfedik a gazdasági szerkezetben lejátszódott változásokat és megnehezítik a valóságos társadalmi szerep kimutatását. Fokozza e nehézséget, hogy a politikai erőként fellépő úgynevezett parasztproblémák megvilágításában, sőt feltevésében (a földéhség, földreform, földosztás kérdéseire gondolunk) elfogulatlan álláspont úgyszólván nincs. Azt értjük ezalatt, hogy az álláspontok a magától értetődő osztályhoz kötöttségen túl is elfogultak, és sokszor statisztikai adatokkal és gazdasági törvényszerűségekkel tudatosan szélhámoskodva rendelik alá a már felismert igazságokat napi politikai követelményeknek. A sokkal fejlettebb, kapitalizáltabb német mezőgazdaságban egyébként a földkérdés abban a formájában, mint Magyarországon, nem is létezik. Olasz földkérdés — különösen az elmaradottabb Dél-Olaszországban — van ugyan, de élessége csökkent a legutóbbi évtizedek alatt, s ma sokkal inkább a nyilvánvalóan bérmunkás jellegű részes (többnyire feles) földmívelők foglalkoztatottságában, a technizált nagybirtokok csökkenő munkaerő szükségletében csúcsosodik ki, mint a magyarországihoz hasonló földéhségben. Kellő óvatossággal és fenntartással a német agrárproblémák alakulásából az itthoni mezőgazdaság fejlődésének irányára is következtetni lehet, legalább általánosságban.
 Említettük a tulajdonformák változatlanságának, illetve lassú változásának félrevezető voltát. Amilyen nyilvánvaló például ma már, hogy a földmunkások, akár nagybirtokon alkalmazott cselédek, akár kubikosok, akár „birtoktalan parasztok", a proletariátushoz tartoznak, hogy a nagybirtokosok és bérlők tőkések, s a középparasztság felső rétegei, különösen azok, akiknél a birtoknagyság nem fedi az üzemnagyságot (szőlőbirtokosok, ipari növényeket termesztők, kertgazdálkodók, intenzív állat- és baromfitenyészetek) szintén az uralkodó osztályhoz sorolhatók, olyan vitatott a közbenső rétegek, a törpe- és kisbirtokosok osztályhelyzete. Az „egységes parasztság", külön paraszti élet, paraszti öntudat szóvivői többnyire ezekre hivatkoznak. Holott valóságos társadalmi helyzetük és szerepük egészen egyértelmű. „Földbirtokukból" maguk és családjuk megfeszített munkája, olykor átlagon felüli kizsákmányolása révén legfeljebb az átlagos munkabérnek megfelelő jövedelemhez jutnak; a többit lenyírja az agrárolló, a monopoltőke. Válságban a tőkeerős, tartalékokkal rendelkező mezőgazdasági nagyüzem elég ellenállóképes — a kisbirtokos alól egy-két rossz év kihúzhatja a földet, és még szerencsés, ha bankkölcsönt kaphat, amelynek kamata és törlesztése azután a föllendülés éveiben is elviszi a földjáradékot, az értéktöbbletet, sőt, a munkabér egy részét is. Nagyon gyakori eset, hogy a kisbirtokok igazi birtokosa a bank, s a boldog tulajdonos valójában már régen bérmunkás.      
 Emellett a rétegeződés az egyes osztályokon belül is igen bonyolult. A helyi különbségek elaprózzák a legkisebb, s már szinte felbonthatatlannak látszó csoportokat is. A parasztság nagy területen szétszórva él, s ez nemcsak azt eredményezi, hogy alig szervezhető olyan értelemben, mint a polgárság és a proletariátus, s hogy a munkásosztály közösségi tudatformáival szemben a parasztságnak ugyancsak élményektől kialakult tudatformái egyéniek. Az is következik belőle, hogy a közvetlenül tapasztalt bonyolult társadalomszerkezet átalakító hatása helyett a természeti viszonyok (amelyek hatásukban persze éppen olyan társadalmiak falun vagy akár tanyán, mint városban) látszólag közvetlenül, mintegy természeti mivoltukban alakítják a paraszti tudatformákat. S mert az esetleges társadalmi szembenállás is egyéni a „parasztságnál", az osztályellentét megszemélyesül: sem a vele egy sorban lévők, sem az ellene felsorakozók nem osztályként, nem társadalmi kategóriaként jelentkeznek, hanem gyakran mindenki harca gyanánt mindenki ellen. A mellette állókkal nem közösségbe, hanem ellentétbe kerül, a legkisebb különbség is gyakran ellentétbe csap. Az osztályellentétek pedig a parasztság számára sokkal kevésbé elvontak és általánosak, sokkal személyesebbek és egyénibbek, mint pl. az ipari proletariátus számára. Csaknem minden nagyüzemi munkás tudja, hogy nem egy bizonyos művezetővel, mérnökkel vagy igazgatóval kell megküzdenie, hanem  egy egész rendszerrel. A paraszt egy bizonyos földbirtokossal, jegyzővel, intézővel vagy kereskedővel áll szemben, az ellentét csaknem mindig személyhez kötött, ezért csak kivételes helyzetekben válik hatékony társadalmi erővé. A paraszti tudatnak ezen — az adott élményvilágból következő — tulajdonságai előnyösek is, hátrányosak is. Előny az ellentét éles, személyes, konkrét volta, a tudatos egyéni szembeállás kikényszerítése. Hátrány, hogy a nagyobb és mélyebb összefüggések rejtve maradnak, s a kiállás ál- vagy részproblémák felé fordítható. (A paraszti antiszemitizmus, amely a kelet európai agrárországokból származik, jórészt azzal magyarázható, hogy az egyes paraszt a többnyire zsidó kereskedőben látta a kapitalizmus jellegzetes képviselőjét, aki az övéhez hasonló munka végzése nélkül gazdagodik, olcsón veszi meg a terményeit, és drágán adja el ugyanazokat, ha a paraszt télre megszorul. Nagy társadalmi összefüggésekről nincs tapasztalata, a kapitalizmusból csak a kereskedőt, a kereskedőben a zsidót látja. Részben hasonló például a német kispolgári antiszemitizmus természete is; a zsidókérdésről lásd egyébként Szabó Ervin máig is utolérhetetlen kis tanulmányát a „Huszadik Század" 1917. évi 1—2. különszámában: nagyrészt aktuális és érvényes ma is.) A német parasztság a német ellenforradalomtól kapott valami földet, s így reakciós-klerikális lett — szemben a francia paraszttal, akit a „földosztó" nagypolgári forradalom hangulatilag a demokratikus-szabadgondolkodó polgársághoz kapcsolt, vagy az orosszal, akinek számára a földfoglalás a munkásosztály forradalmának eredménye —, de azt már nem tapasztalta, hogy ugyanez a társadalmi rendszer veszi el tőle. Legfeljebb a városra haragudott, amelynek kereskedői kiforgatják és becsapják, s amely az adószedőket és végrehajtókat küldi rá. A német kapitalizmus évszázados fejlődése e viszonyt részben feloldotta, a német kisvárosokban is igen fejlett iparvállalatok keletkeztek, s ezek a környező falvak helyzetét is megváltoztatták ugyan, de e változás időben egybeesett, ha okozatilag nem is függött össze a kisbirtokos parasztság kezdődő elszegényedésével, és ezért csak élesítette a „város és falu" ellentétét. Olaszországban ilyen közvetlen egymásra hatás nem volt: az ipar az első évtizedekben jóformán kizárólag Északon alakult ki, az elnyomorodó paraszttömegek elsősorban Délen halmozódtak fel. Itt viszont tíz teljes éven át (1880—1890) a Franciaország elleni vámháború váltott ki hasonló eredményt: az aránylag fiatal, de igen mohó olasz iparnak magas védővámokat sikerült kiharcolnia, Franciaország válaszul tiltóvámokkal zárta ki az olasz mezőgazdasági cikkeket. A monopolkapitalizmussal szemben a parasztságnak (ami alatt az agrárproletariátust és a modern, kapitalizált mezőgazdasági nagyüzemek birtokosait kizárva, a következőkben az egykori paraszti élet- és tudatformákat legtovább őrző kis- és törpebirtokos réteget értjük) nagyjából ugyanolyan egységes rétegérdekei voltak, mint a „középosztálynak". A monopoltőke a mezőgazdasági termékek — s ezen keresztül a mezőgazdasági munkaerő — árát lenyomta, többek közt azért, mert az élelmiszerek áresése a termelési költségek legfontosabbikának, a munkabérnek csökkenését jelentette, a banktőke kisajátító szerepéről általánosságban már beszéltünk; a magas szerves tőkeösszetételű ipar, s az alacsony tőkeösszetételű mezőgazdaság árucseréjében a mezőgazdaság az átlagprofitráta törvénye következtében a belső gyarmat szerepét tölti be. De az általános érdeket a parasztságban is keresztezik részleges érdekek. Az agrárproletariátus környezetében közvetlenül leginkább kis- és középbirtokosokkal érintkezik, a társadalmi értékelés (saját értékítélete is) ezek alá rendeli. A mechanizálódó nagybirtok munkaerő szükséglete csökken; a kis- és középbirtokos viszont, hogy a nagybirtokkal szemben versenyképes maradjon, a béreket letöri, sokszor, különösen mezőgazdasági válság idején, a biológiai létminimum alá szorítva azokat. Éppen a technizálás, a mezőgazdasági tőkeösszetétel emelkedése következtében növekvő agrármunkanélküliség az, amely a proletariátus egyes rétegeiben tovább élteti a gazdaságilag egyébként már elavult földosztás ideológiát Nem a birtoklás vágya, hanem az állandó munka biztosítására való törekvés miatt áhítozza a földtelen parasztság egy része a földet. A kisbirtokos parasztság, mint említettük, a legkisebb ellenállás irányában, a munkabérek felé próbálja csökkenteni a válságban elviselhetetlenné váló terheit. Minthogy a német, és főleg az olasz földmunkásság jelentős része szocialista szervezetekbe tömörült, amelyek aránylag magas béreket, és bizonyos szociálpolitikai vívmányokat küzdöttek ki maguknak, e parasztréteget aránylag könnyű volt a szocializmussal szembeállítani, annál inkább, mert ideológiája amúgy is ellenforradalmi volt. A monopoltőkével való ellentéte a várossal szembeni ellentétté lesz, részben reális okok (drága iparcikkek, magas adók, alacsony mezőgazdasági árak, katonáskodás stb.), részben ideologikus mozzanatok (mizoneizmus, az idegen, könnyebbnek vélt munkafeltételek és életformák gyűlölete) miatt. De a megszemélyesítő hajlam következtében a reális motívumok  is  ideologikussá torzulnak. Az antikapitalista hangulat a kereskedelemre koncentrálódik, esetleg a kölcsönt nyújtó, árveréssel fenyegető bankokra, amelyek a válságban, alacsony mezőgazdasági árak mellett az eredetileg kikötött kamat és törlesztés sokszorosát (munkaértékben számítva) rabolják el. Így válik a kisparasztság különösen fogékonnyá a „schaffendes Kapital — raffendes Kapital" megkülönböztetésére, „schaffendes Kapital" alatt a maga, tőkeként már egyáltalán nem funkcionáló kis tulajdonát, „raffendes Kapital" alatt a munka (az övéhez hasonló munka) nélkül gazdagodó kereskedelmet értve. Már említettük, milyen hasznos és kellemes e megkülönböztetés a monopoltőke számára. Ha politikai érdeklődése van — s a fasizmus ez irányban hat —, a válságért a rendszert, a hanyatló demokráciát okolja, s természetesen a reformista-szocialista mozgalmat is felelőssé teszi. Minthogy helyzetét tűrhetetlennek érzi, semmi érzéke nincs a „kisebbik rossz" jelszava iránt. Meg kell még említenünk, hogy éppen a válság éveiben a törpebirtokos gyakran bérmunkát is kénytelen vállalni, ami a nagybirtokkal szemben függőségbe juttatja s egyben szembeállítja a szervezett földmunkásokkal. A nagybirtoknak — különösen a monopolkapitalizmus kezdeti szakaszában — van ugyan reális ellentéte az ipari tőkével, s ez részben tudatos is. Az árucserére, az átlagprofitráta törvénye szerint, a nagybirtok is ráfizet. Ez az elvont gazdasági fogalom a mezőgazdasági árproblémában, az agrárollóban ölt konkrét formát. A monopoltőke számára a nagy mennyiségben nagybirtokokon termelt mezőgazdasági áru-, gabona- és egyéb élelmi-szernyersanyagként és munkabért meghatározó tényezőiként szerepel; mindkét esetben evidens és korán felismert érdek az árak leszorítása. Minthogy azonban a mezőgazdasági tőke szerves összetétele a nagybirtokon emelkedik a leggyorsabban,   olyannyira, hogy  a  világ   legfejlettebb  nagyüzemeiben (Egyesült Államok, Kanada, Oroszország) megközelíti az ipari tőke átlagos összetételét, a nagyipar és nagybirtok árucseréjében utóbbi külön kizsákmányolása fokozatosan csökken. Ennek gazdaságpolitikai megfelelője, hogy a monopoltőke csak addig ellenzi a mezőgazdasági árak emelkedését, amíg azok a munkabérek, tehát a termelési költségek emelkedésében jutnak kifejezésre. Ha a létfenntartási költségek emelkedése a reálbérek letörése révén áthárítható a munkásosztályra, a monopoltőkének nincs ellene többé kifogása. A másik problémának, a vámvédelemnek alakulása ezzel párhuzamos. Amíg az ipari és agrártőke harca tart, az előbbi az ipari vámvédelem követelése mellett a mezőgazdasági védővámokat lebontja vagy ellenzi. Mezőgazdasági feleslegekkel rendelkező országokban azért, mert az esetleg olcsóbb külföldi, főleg tengerentúli agrártermékek versenye a mezőgazdasági árakat a kívánt alacsony színvonalon tartja; mezőgazdaságilag behozatalra szoruló országban ezenkívül még azért is, mert a világpiacért folyó nemzetközi harcokban vagy tárgyalásokban az ipari kivitel biztosításának érdekében készséggel feláldozza a „saját" mezőgazdaság érdekeit, megnyitva a vámhatárokat a behozatal számára, hogy cserébe iparcikkeket exportálhasson. A monopolkapitalizmus további fejlődése azonban változtat a helyzeten: a nemzetközi verseny élesedése, és számos más, itt részletesen nem tárgyalható körülmény autarkiára kényszeríti. Az ipari országok „reagrarizálása" épp olyan általános jelensége az 1920—1930. közötti évtizednek, mint a mezőgazdasági termelés iparosodása. A két folyamat csak részben ellentétes, bizonyos szempontból ki is egészíti egymást. A mezőgazdaság technikai fejlődése a nehéziparnak nagy belső piaclehetőségeket biztosít; s másfelől a válságban a magasabb termelési költségekkel dolgozó hazai mezőgazdaság árai is csökkennek. Emellett a kapitalizálódó nagybirtokok politikailag és gazdaságilag is egyre szorosabb szövetségbe kerülnek az ipari nagytőkével — az elnyomott osztályokkal szemben. A mezőgazdaság technizálódását a csökkenő bérű agrárproletáriátus, az immár vámmal védett mezőgazdasági cikkek emelkedő árát az ipari proletariátus fizeti meg.
  A különleges paraszti tudat egyre ideologikusabbá válik. Ennek okai részben hasonlók azokhoz a körülményekhez, amelyeket a középosztály ideológiával kapcsolatban vázoltunk. Itt is, mint ott, a társadalmi másodrangúság felismerése, a felbomlás tudatosítása volna előfeltétele a valóságos érdekekért küzdő társadalmi magatartásnak. Minthogy a tudatosított jövő a megsemmisülést (a parasztságnak, mint ilyennek teljes felbomlását) tartalmazza, a parasztság is visszafelé néz, mint a középosztály, a múlt felé, amelyben szerepe sokkal jelentősebb, helyzete pedig sokkal biztosabb volt. A technizált nagybirtokok tulajdonosai egyfelől, az agrárproletár tömegek másfelől mind jobban kiszakadnak a paraszti élet- és tudatközösségből. Számukra — legalább elvben — adva van a hatékony társadalmi cselekvés lehetősége, a kapitalista nagybirtoknak a monopoltőkével, az agrárproletariátusnak az ipari munkásosztállyal való szövetségben, tudatuk tehát sokkal kevésbé „hamis tudat", mint a tulajdonképpeni parasztságé, a kis- és középbirtokosoké. Ez utóbbiak azonban, főleg az imént említett restaurációs hajlandóságuk miatt készek harcba menni, látszólag a „raffendes Kapital" és a rendszer ellen, valóságban a monopoltőke diktatúrájáért. Tetszik nekik a fasiszta „rendiség-szellem", melyet a hatalmas ideológia nagyüzem elsősorban az ő számukra produkál; igazolják ezt az agrárországok fasiszta mozgalmai. Így a „parasztság" számára a harcba induló fasizmus általában rokonszenves. Az agrárproletariátusnak a tehetetlen és fékező reformista mozgalmakkal  szemben   forradalmi változást, azonnali (nemzeti) szocializmust, a kis- és középparasztságnak a föld háborítatlan birtoklását, örökké változatlan rendi alkotmányt ígér. Tudnunk kell azonban, hogy a parasztság megnyerése a fasizmus számára nem nélkülözhetetlenül fontos, e rétegek szerepe még sokkal mellékesebb, mint a városi középrétegeké. Választásokon szavazatokat, párthadserege számára zsoldosokat és önkénteseket belőlük is toborozott ugyan, egyébként azonban a hatalom megszerzéséhez az átindusztrializált Németországban (ahol 1928-ban a dolgozóknak már csak mintegy 29%-a volt a mezőgazdaságban foglalkoztatva, s ez az arány azóta jelentősen csökkent), de Olaszországban is a paraszti rétegeknek nem aktív támogatására tartott igényt, inkább csak mintegy jóindulatú semlegességére. Ezt pedig aránylag könnyű volt biztosítani. A rétegekre bomló parasztság régi paraszti öntudata már szétesőben volt, s mint láttuk, maradványait a fasiszta mozgalom kitűnően felhasználhatta a valóságos érdekek elfedésére. Az alakuló fiatal agrárproletariátusnak viszont még nem volt egységes és világos osztályöntudata, elsősorban éppen a paraszti ideológia maradványok késleltető hatása következtében. Ezenfelül a parasztság egyes rétegeit és a rétegeken belül sokszor kis csoportjait is valóságos vagy vélt részérdekeik elsősorban egymással állították szembe, egységes és aktív ellenállásról tehát szó sem lehetett. Cselekvő magatartásról már azért sem, mert a parasztságot már amúgy is igen nehéz kimozdítani passzivitásából. Említettük, hogy ennek oka a területi szétszórtságon, a szervezés vagy szervezkedés technikai nehézségein kívül elsősorban az individualizált tudatformákban keresendő. Ez egyben a magyarázat arra, hogy miért nem válik a parasztság döntő politikai erővé még ott sem, ahol a népesség többségét alkotja (az átindusztrializált   Németországban, vagy  körülbelül fele-fele arányban ipari és agrár jellegű Olaszországban ilyesmiről eleve  nem lehetett szó), s még mint szövetséges — a proletariátus vagy a burzsoázia szövetségese — is miért jut csak kivételesen,  átmeneti időre jelentős szerephez. Nem véletlen, hogy az agrárországok    parasztmozgalmainak   virágkora    (Sztambulinszki, Radics, Maniu, Hodzsa, Nagyatádi parasztpártjainak nagy  előretörése)   éppen  az  első   világháború végét követő évekre  esett.  A háború nagyüzemében   a   paraszti   tömegek   tudata   nagyjából ugyanolyan fejlődésen ment át, mint az ipari proletariátusé  a nagyüzemekben.  Az egymásra utaltság, egyformaság,   tömegerő,   szolidaritás    élménye    új, közösségi tudatformákat alakított ki bennük, élesen szembeállította a „másik osztállyal" (legénység-tisztek ellentéte) és így technikailag  és tudatilag szervezhetőkké tette őket.  Ilyen előzmények  nélkül  az orosz forradalom is alig építhetett volna a munkásság és parasztság  szövetségére.  Viszont  azokban az országokban, ahol a forradalmi periódus döntő társadalmi átalakulást nem hozott, a paraszttömegek nagyjából régi életkörülményeik közé estek vissza és mozgalmaik csakhamar elültek.  Valóságos   erőt   csak a társadalomban tényleg döntő szerepet játszó osztályok jelentettek: egyfelől a nagytőkések, másfelől a proletariátus. A parasztság maradványai legfeljebb segédcsapatokként vonulhattak volna fel, egyik vagy másik  fronton. De mint  láttuk,  a   fasizmus hatalomra jutását megelőző harcokban nem a tőkés társadalom e két főosztálya állt szemben egymással, hanem különböző kapitalista érdekeltségek,  aminek  következtében   az   ipari   munkásosztály   mintegy   eleve lemondott arról, hogy a parasztságot, vagy legalább  a   vele   azonos   osztályérdekű     agrárproletariátust vezesse — a kapitalizmus ellen, a szocializmusért. A burzsoáziának viszont   tökéletesen   megfelelt   a   parasztság passzivitása.              
 A német fasiszta mozgalom kezdetén sokan, közöttük szocialisták is, a parasztságban látták a fő veszélyt, Hilferding például 1928-ban a fasizmust „agrárözönvíznek" (agrarische Sintflut) nevezte. E véleményt elsősorban az olasz fasizmus tanulságaira alapította, figyelmen kívül hagyta azonban, hogy a paraszti tömegeket is megmozgató olasz fasiszta mozgalom kezdetei éppen a parasztság aktív korszakára estek, amikor a háborúból visszatérő paraszttömegek még képesek voltak egységes magatartásra és cselekvésre. Az olasz parasztság szerepe igen hasonló a „középrétegekéhez". Németországban a monopoltőke nyomása mindenesetre ellenségesre hangolta a parasztságot a „rendszerrel", s az azt támogató szociáldemokráciával szemben, de döntően fontos társadalmi tényezővé nem tette, a német termelés szerkezete, s a parasztság gyors bomlása következtében nem is tehette. Egyes kelet-európai agrárországokban, ahol a parasztság a lakosság többségét alkotta és a termelés legfontosabb tényezője volt, átmenetileg nagy politikai jelentőségre tehetett szert. Így a magyar ellenforradalom kezdeti szakasza társadalmilag kétségtelenül paraszti tömegellenforradalom volt, és mint ilyen, számos vonatkozásban a fasizmushoz hasonló. A nagy agrárválság idején ezekben az országokban az agrártőke vonultatta fel a paraszttömegeket, a maga külön követeléseinek kiharcolására, az ipari tőkével szemben. Ez történt 1930 és 1934 között Ausztriában, Magyarországon, bizonyos mértékig Csehszlovákiában is, és az agrárfrontnak mindezen országokban voltak (részben szerkezeti okok, részben külső hatások következtében) fasiszta mozzanatai és jelszavai. Olyan fejlett kapitalista országban azonban, ahol az ipari tőkéé a vezető szerep, a parasztság éppoly kevéssé lehet a fasizmus, mint a szocializmus fő hajtóerejévé.
 És a parasztság bomlása, likvidálása a fasizmus uralma alatt tovább tart: a mezőgazdasági koncentráció folytatódik. A folyamat iránya polarizáló: az egykori parasztságból tőkés nagybirtokosok és birtoktalan mezőgazdasági proletárok lesznek. A kisbirtokos parasztság proletarizálódását a látszólagos mezőgazdasági konjunktúra sem állítja meg. Több okból: elsősorban azért, mert a kisbirtokos a termelt javak jelentős részét elfogyasztja, s csak kis töredékét viszi áruként piacra, a mezőgazdasági árak emelkedéséből tehát sokkal kisebb hasznot húz, mint a  csaknem kizárólag árutermelő nagybirtok. Emellett a magasabb terményárak az állattenyésztő kisbirtok üzemi költségeit is drágítják. A legfontosabb momentum az, hogy a kisbirtokba fektetett üzemi tőke szerves összetétele jóformán nem emelhető. Gépek alkalmazása a területi elaprózottság és tőkehiány miatt, egyéb modern technikai berendezkedés az utóbbi körülmény miatt alig jöhet szóba. Így a kapitalista árucsere-folyamatban az elmaradtabb, túlnyomóan kézimunkával dolgozó kisbirtokot a monopoltőke az átlagprofitráta kialakulása révén szükségképpen mindig kizsákmányolja, míg a technizálódó mezőgazdasági nagyüzem tőkeösszetételének emelkedése folytán sokkal előnyösebb helyzetbe kerül. A parasztság felbontásának folyamata ezért a fasizmus alatt befejezéséhez közeledik. A mítoszok és ideologikus jelszavak — földfoglalás, paraszt-egység, — ereje csökkent. A fasizmus mindent elkövet ugyan, hogy a speciális parasztideológiát minél tovább életben tartsa; de a megváltozott társadalmi valóság, amely az eddig oly bonyolult mezőgazdasági rétegeződést az alapvető osztályellentétre, lényegileg nagybirtokosok és mezőgazdasági proletárok szembenállásává egyszerűsíti, az előbbieket szükségképpen a monopoltőke szövetségeseivé, az utóbbiakat a munkásosztály részévé teszi.

Folytatás: harmadik rész ►