11. Fejezet: Hová tart a Szovjetunió?

Bonapartizmus:
Bonaparte Napóleonról elnevezett kormányzati rendszer. Napóleon a XVII. sz. végén, a francia polgári forradalom hanyatlása idején az egymással szemben álló osztályok és pártok között egyensúlyozva, a tőlük látszólag független hadseregre támaszkodva építette ki a nagyburzsoázia érdekeit szolgáló császári hatalmát. Unokaöccse, Louis Bonaparte az 1848-as forradalmat követően megismételte ezt a manővert. A bonapartizmus tehát az aktuális pol. problémák "megoldása" a hadseregre támaszkodó, rendszerint egyszemélyi diktatúra segítségével.
polgári politikai rendszer, amely abban áll, hogy a katonaság erejére támaszkodó államhatalom látszólag közvetít az ellenséges osztályok és erők között, miközben a valóságban a kizsákmányoló
osztályok érdekeit védi.

A bürokrácia harca az "osztályellenséggel"

A bürokrácia ellensúlyaként a szovjet rendszer kezdeteitől a párt szolgált. Miközben a bürokrácia a bürokrácia kormányozta az államot, a párt ellenőrizte a bürokráciát. Éles szemmel figyelve arra, hogy az egyenlőtlenség ne menjen túl a feltétlen szükséges szinten, a párt mindig hol nyílt, hol leplezett harcban állt a bürokráciával. Sztálin frakciójának történelmi szerepe abban van, hogy felszámolta ezt a megkettőződött állapotot, és a pártot alávetette saját apparátusának, és összeolvasztotta a pártapparátust az állami apparátussal. Így hozta létre a mai totális rendszert. Sztálin győzelmét éppen a bürokráciának ezzel a nem lényegtelen szolgálatával alapozta meg.
Az első tíz évben a baloldali ellenzék harca nem ment túl a párt elvi meghódításán, és nem ment át a hatalomnak a párttal szembeni meghódításába. Jelszava: reform és nem forradalom. De a bürokrácia már akkor kész volt bármilyen fordulatra, hogy megelőzze a demokratikus reformokat. 1927-ben, amikor a harc különösen éles fázisába jutott, Sztálin a Központi Bizottság ülésén, az ellenzékhez fordulva, kijelentette: "Ezeket a kádereket csak polgárháborúval lehet leváltani". Ami Sztálin szavaiban akkor fenyegetés volt, az európai proletariátus sorozatos vereségei következtében történelmi ténnyé vált. A reform útja átváltozott a forradalom útjává.
A pártban és a szovjetekben végrehajtott folyamatos tisztogatások célja az, hogy megakadályozzák a tömegek elégedetlenségének politikai vélemény nyilvánításban való artikulálását. A repressziók azonban nem tudják elnyomni a gondolatot, csupán a föld alá kényszerítik. A párt tagjainak széles rétegei, hasonlóan a pártonkívüliekhez, két véleménnyel fognak rendelkezni: egy hivatalossal és egy titkossal. Kihallgatás és feljelentés teljesen szétmarják a társadalmi kapcsolatokat. A bürokrácia ellenfeleit változhatatlanul a szocializmus ellenségeinek nyilvánítja. Hamis perek útján, melyek szabállyá válnak, ellenfeleit saját ízlése szerint vádol meg akármilyen bűnökkel. Az agyonlövetés fenyegetésével a gyengékből kizsarolja az általa diktált beismerést, majd ezekre a bizonyítékokra támaszkodva képez vádat a legállhatatosabb ellenségeivel szemben.
"Megbocsájthatatlanul buta és bűnös lenne", tanítja a "Pravda" 1936 június 5.-i számában a " világ legdemokratikusabb alkotmányát" méltató kommentár, feltételezni, hogy az osztályok megszüntetése ellenére is a "szocializmus elleni osztálygyűlölettel eltöltött erők megbékéltek vereségükkel... A harc folytatódik". Kik ezek az osztálygyűlölettel eltöltött erők"? A válasz így hangzik: "Az ellenforradalmi erők maradványai, a legkülönbözőbb fajtájú fehérgárdisták, különösen a trockista-zinovjevista válfaja...A (trockisták és zinovjevisták) "kém és terrorista tevékenységre" való kötelező hivatkozás után Sztálin szerve megígéri, hogy "továbbra is kemény kézzel fogjuk ütni és megsemmisíteni a nép ellenségeit, a trockista dögöket és fúriákat, akármilyen ügyesen is álcázzák magukat". Az ilyen fenyegetések mindennaposak a szovjet sajtóban, és a GPU munkájának közönséges kísérő jelenségét képezik.
Egy bizonyos Petrov, a pártnak 1918-tól tagja, részt vett a polgárháborúban, később szovjet agronómus és a jobboldali ellenzék tagja, 1936-ban száműzetésből külföldre menekült. Az illető a liberális emigráns újságban a következőképpen jellemzi a trockistákat: "Balosok?..Pszichológiailag az utolsó forradalmárok. Igaziak, forrók. Semmi szürke praktikusság, semmilyen kompromisszumok. Kiváló emberek. De az ötleteik őrültek... Világméretű tűzvész és hasonló hülyeségek...". Hagyjuk figyelmen kívül az "ötleteket" illető kérdést. A baloldaliak erkölcsi-politikai megítélése egy jobboldali ellenségük részéről magáért beszél. A GPU éppen ezeket "az utolsó igazi és forró forradalmárokat" üldözi az... imperialisták érdekében végzett ellenforradalmi tevékenységért
A bolsevik ellenzékkel szembeni bürokratikus gyűlölködés hisztériája különlegesen világos értelmet nyer a burzsoá származásúakkal kapcsolatos korlátozások egyidejű megszüntetésével. A a szolgálattal, munkával, tanulással kapcsolatos békülékeny dekrétumok a megfontolásból indul ki, hogy a korában uralkodó osztályok ellenállása az új rend stabilizálódásának mértékében elhal. "Már nincs szükség ezekre a korlátozásokra", világosít fel Molotov 1936 januárjában a Központi Választási Bizottság (CIK) ülésén. És ugyanakkor kiderül, hogy a leggonoszabb osztályellenségek azok soraiból kerülnek ki, akik egész életükben a szocializmusért harcoltak, kezdve Lenin közvetlen harcostársaival, Zinovjevvel és Kamenyevvel. A burzsoáziától eltérően, a "trockisták" - a "Pravda" szavai szerint - annál inkább esnek kétségbe, minél "fényesebben rajzolódik ki az osztály nélküli szocialista társadalom". Ezen filozófia örült jellege, amely az új jelenségeket a régi formulákkal igyekszik lefedni, persze nem tudja elrejteni a társadalmi ellentmondások valós változásait. Egy részről, az "arisztokrácia" létrehozása széles karrier lehetőségeket nyit a burzsoázia leginkább nagyra törő leszármazottai számára: nincs abban semmi veszély, hogy egyenjogúak lesznek. Másrészt, persze, ugyanezek a jelenségek a tömegek, különösen a munkás ifjúság, éles és nagyon veszélyes elégedetlenségét váltják ki: itt található a "fúriák és dögök" kiirtására irányuló hadjárat oka.
A diktatúra pallosa, amely korábban azokra csapott le, akik a burzsoá kiváltságokat akarták helyreállítani, most azok ellen irányul, akik szembeszállnak a bürokrácia kiváltságaival. A csapások nem a proletariátus osztályellenségeire hullanak, hanem a proletár élcsapatra. A politikai rendőrség, amelynek tagjait valamikor a legodaadóbb és önfeláldozó bolsevikok közül toborozták, saját feladatának gyökeres megváltozásával összhangban ma a bürokrácia leginkább demoralizált részét képezi.
A forradalmárok üldözésében a thermidoristák beleadják azok iránti minden gyűlöletüket, akik a múltra emlékeztetnek, és rákényszerítenek a jövőtől való félelemre. Börtönök, Szibéria és Közép Ázsia isten háta mögötti helyei , a sokasodó koncentrációs táborok, itt találhatók a bolsevik párt színe-virága, a legállhatatosabbak, a leghűségesebbek. Az ellenzékieket még a börtöncellákban és Szibériában is tovább zaklatják házkutatásokkal, postai blokáddal és éheztetéssel. A feleségeket a száműzetésben erőszakkal elszakítják férjeiktől, és ennek egyetlen célja van: megtörni az illető gerincét és bűnbánást kicsikarni. De a bűnbánat sem ment meg: a legkisebb gyanú vagy feljelentés esetén megkettőzött büntetésnek teszik ki őket. A száműzöttek segítését, még rokonaik részéről is, mint törvényszegést üldözik. Az egymást segítést összeesküvésként büntetik.
Ilyen körülmények között az önvédelem egyetlen eszköze az éhségsztrájk. A GPU válasza az éhségsztrájkra vagy a kényszer táplálás, vagy egyszerűen hagyják meghalni az illetőt. Ellenzékiek százait, oroszok és külföldiek, lőtték agyon, haltak meg éhségsztrájk során, vagy lettek öngyilkosok ezen évek során. Az elmúlt 12 évben a hatalom tucatszor tájékoztatta a világot az ellenzék végleges felszámolásáról. Mégis az 1935 végén és 1936 első felében a párt tagjainak százezreit zárták ki, többek között a "trockisták" tízezreit. A legaktívabbakat azon nyomban letartóztatták és börtönökbe, koncentrációs táborokba vitték őket. A hátramaradottak viszonylatában Sztálin nyíltan azt írta elő a helyi hatóságoknak a "Pravdán" keresztül, hogy ne adjanak nekik munkát. Egy olyan országban, ahol az egyetlen munkaadó az állam, ez az intézkedés lassú éhhalált jelent. A régi elvet, amely szerint, aki nem dolgozik, az ne is egyék, újjal helyettesítették, aki nem engedelmeskedik, az ne is egyék. Hogy hány bolsevikot zártak ki a pártból, tartóztattak le, pusztítottak el a bonapartista éra kezdete, 1923 óta, azt csak akkor fogjuk megtudni, amikor Sztálin politikai rendőrségének archívumait lehetséges lesz áttanulmányozni. Hogy hányan élnek a föld alatt, akkor fog kiderülni, amikor elkezdődik a bürokrácia összeomlása.
Milyen jelentősége lehet egy kétmilliós pártban 20-30 ezer ellenzékinek. A számok puszta összehasonlítása ilyen kérdésben nem mond semmit. Egy tucat forradalmár egy ezredben elegendő lehet arra, hogy felhevült politikai légkörben a nép oldalára állítsa a legénységet. A parancsnokságok nem hiába félnek halálosan a kis létszámú politikai köröktől, sőt egyénektől is.
Ez a reakciós vezérkari félelem teljesen átitatta a sztálini bürokráciát, és megvilágítja az üldözés és a mérgezett rágalmak veszett jellegét
Victor Serge, aki végig csinálta a Szovjetunióban a represszió összes fokozatát, Nyugat-Európába azokról hozott megrázó hírt , akiket megkínoznak a forradalomhoz való hűségük, és a forradalom sírásóinak gyűlölete miatt. "Semmit sem túlozok - írja - minden szót megfontolok, és alá tudok támasztani tragikus bizonyítékokkal és nevekkel. Az áldozatok és tiltakozók között, többségük hangtalan, egy hősies kisebbség áll hozzám legközelebb, értékes energiájukkal, mélyenszántó gondolkodásukkal, higgadtságukkal, a dicső korszak bolsevizmusához való odaadásukkal. A kezdetek kommunista ezrei, Lenin és Trockij elvtársai, a szovjet köztársaság építői, amikor léteztek szovjetek, szembeszegezték a szocializmus elveit a rendszer belső bomlásának, védelmezik a munkásosztály jogát, ahogy tudják (és hogy csinálják, ez azt jelenti, hogy minden áldozatot vállalnak)...Hírt hozok azokról, akik ott be vannak börtönözve. Addig fogják tartani magukat , amíg az szükséges, a végsőkig ha kell, még akkor is ha ők már nem fogják látni a forradalmak új hajnalát... A Nyugat forradalmárjai számíthatnak rájuk: a lángot megőrzik, ha csak a börtönökben is. Ők számítanak magukra is. Maguknak, nekünk meg kell őket védenünk, hogy megvédelmezzük a világban a munkás demokráciát, feltámasszuk a proletár diktatúra felszabadító jellegét, visszaadjuk a Szovjetuniónak egykor volt erkölcsi nagyságát és a munkások bizalmát...".
------
Viktor Lvovics Kibalcsics (В.Л. Кибальчич) (1890 December 30 - 1947 November 17) ismertebb nevén Victor Serge, orosz forradalmár és franciául publikáló író volt. Kezdetben anarchista, de 1919-ben csatlakozott a bolsevikokhoz, később a Kominternben dolgozott újságíróként, szerkesztőként és fordítóként. Nyíltan kritizálta a sztálinista rendszert, de haláláig hű maradt a szocializmus ideáljához.

Bonapartizmus, mint a rendszer válsága

Az a kérdés, amelyet az olvasók nevében teszünk fel, hogy t.i. a kormányzó csoport, amely számolatlanul sok hibát követett el, hogyan volt képes saját kezében korlátlan hatalmat koncentrálni ? Vagy másképpen, hogyan lehetséges a thermidoristák ideológiai szegénysége és gyakorlati hatalma közötti ellentmondást feloldani? Erre a kérdésre ma már nagyon konkrét és kategorikus választ adhatunk. A szovjet társadalom nem harmonikus. Az ami az egyik osztálynak vagy rétegnek csapás, az a másiknak áldás lehet. Amikor a társadalom szocialista formája számára a bürokrácia politikája ellentmondásaival és következetlenségeivel elképeszt, ugyanakkor ez a politika az új vezető réteg hatalmának megszilárdítását illetően nagyon is következetes.
A kulákok állami támogatása (1923-28) a szocialista jövő számára halálos veszedelmet jelentett. Ellenben a bürokráciának sikerült a kispolgárság segítségével megkötözni a proletár élcsapat kezét-lábát, és a bolsevik ellenzéket elnyomni. Ami szocializmus szempontjából "hiba", az a bürokrácia részére kész nyereség volt. Amikor a kulák már közvetlenül a bürokráciát fenyegette, akkor a bürokrácia fegyverét a kulák ellen fordította. Azonban a kulákokkal való pánikszerű leszámolásnak a középparasztokra való kiterjesztése nem került kevesebbe, mint az idegen invázió. De a bürokrácia állásait megvédelmezte. Még alig fejezte be a korábbi szövetséges szétzúzását, amikor teljes erőből elkezdte kitenyészteni az új arisztokráciát. A szocializmus aláásása? Igen! De a parancsnoki kaszt erősítése is. A szovjet bürokrácia abban a vonatkozásban hasonlatos a többi uralkodó osztályhoz, hogy kész behunyni a szemét vezéreinek az általános politikát illető legdurvább hibái előtt , ha ezért cserébe feltétlen hűséget mutatnak privilégiumaik védelme ügyében. Minél nagyobb a helyzet új urainak a szorongása, annál magasabbra értékelik a szerzett jogaik elleni legkisebb fenyegetés elleni kérlelhetetlenséget. Ebből a szemszögéből választja ki az újak kasztja a vezetőit. Ebben van Sztálin sikerének az oka.
A bürokrácia hatalmának növekedése és függetlensége azonban nem határtalan. Bizonyos történelmi tényezők erősebbek a marsalloknál, sőt a főtitkároknál is. A gazdaság racionális megszervezése elgondolhatatlan pontos számvitel nélkül. A pontos számvitel nem tűri a bürokrácia önkényét. A stabil, azaz a "vezérektől" független rubelről való gondoskodást az a körülmény kényszeríti a bürokráciára, hogy az önkény egyre inkább ellentmondásba kerül a termelőerők fejlődésével, hasonlóan mint annak idején az abszolút monarchia volt összeegyeztethetetlen a burzsoá piac fejlődésével. A pénzbeli elszámolás azonban egyre nyíltabb jelleget ad a különböző rétegek között a nemzeti jövedelem számára előnyös felosztásáért folytatott harcának. A jegyrendszer idejében az áruk árának majdnem jelentéktelen kérdései a munkások számára döntő kérdéssé válnak, és vele együtt a szakszervezetek kérdése. A tisztviselő szakemberek fentről történő kinevezése egyre nagyobb visszautasításra kell hogy találjon. És ez még nem minden: darabbér esetén a dolgozó az üzem gazdaságának helyes irányításában közvetlenül érdekelt. A sztahanovisták egyre hangosabban panaszkodnak a termelés szervezésének hibáira. Az igazgatók, mérnökök, stb. kinevezésével kapcsolatos bürokratikus despotizmus egyre inkább tűrhetetlenné válik. A szövetkezeti és állami kereskedelem a korábbinál sokkal nagyobb mértékben fognak függni a fogyasztóktól. A kolhozok és a kolhoz tagok megtanulják az állammal kapcsolatos elszámolásukat a számok nyelvére lefordítani. Nem fogják majd békésen tűrni a felülről kinevezett vezetőket, akiknek sokszor csak a helyi bürokratikus klikkhez való kapcsolata az egyetlen előnye. És végül, a rubel lehetővé teszi, hogy fény vetüljön a legelrejtettebb területre: a bürokrácia törvényes és törvényen kívüli jövedelmére. Így a politikailag lefojtott országban a pénzforgalom fontos ösztönzője lesz a ellenzéki politikai erőknek, és előre vetíti a "felvilágosult" abszolutizmus napnyugtát.
Az ipari termelés növekedése, a földművelésnek az állami tervgazdaság hatáskörébe kerülése rendkívüli módon megnehezíti a a vezetés dolgát, annak a minőségét az első helyre teszi, azonban a bürokratizmus megöli az alkotó kezdeményezést és a felelősség érzését, amelyek nélkül minőségi haladás nem lehetséges. A bürokratizmus kelevénye a nagy ipari vállalatoknál lehet kevésbé nyilvánvaló, de a szövetkezéssel kapcsolatosan szétmarja a könnyű- és élelmiszeripart, a kolhozokat, a kisipart, azaz pontosan a lakossághoz legközelebb álló ágazatokat.
A szovjet bürokrácia haladó szerepe a kapitalista technika Szovjetunióban való meghonosításával kapcsolatos. A forradalom által lefektetett alapokon a kölcsönzés, másolás , átvétel, beoltás piszkos munkája történik. A technika és tudomány vagy a művészet területén valamilyen új szó kimondásáról még szó sem lehetett. Gigantikus gyárakat építeni kész nyugati tervek alapján lehet bürokratikus utasítások alapján is, igaz, túl drágán. De ahogyan egyre tovább haladunk, a gazdaság egyre inkább a minőség problémájába ütközik, amely probléma a bürokrácia elől árnyékként siklik el. A szovjet termelés az érdektelenség szürke pecsétjét hordja magán. A nacionalizált gazdaság körülményei között a minőség feltételezi a termelői és fogyasztói demokráciát, a kritika és kezdeményezés szabadságát, azaz nem összeegyeztethető a félelem, hazugság és hízelgés totális rezsimjével.
A minőség kérdése mögött olyan sokkal grandiózusabb feladatok állnak, amelyeket az önálló technikai és kulturális alkotás fogalmával lehet összefogni. Mint azt az ókori filozófus mondta, minden dolgok atyja a vita. Ahol a gondolatok szabad ütköztetése nem lehetséges, ott új értékeket nem is lehet alkotni. Igaz, a forradalmi diktatúra természetét tekintve a szabadság kemény korlátozását jelenti. Éppen ezért a forradalmi korszakok közvetlenül sohasem voltak kedvezők a kulturális alkotások számára: csak megtisztították a talajt a későbbi alkotások számára. A proletariátus diktatúrája annál nagyobb teret nyit az emberi géniusz számára, minél kevésbé lesz diktatúra. A szocialista kultúra az állam elhalásának mértékében fog felvirágozni. A történelem ezen egyszerű és változtathatatlan törvényében van lefektetve a Szovjetunió jelenlegi politikai rendszerének halálos ítélete. A szovjet demokrácia követelménye nem elvont politikai vagy még kevésbé erkölcsi követelmény: ez élet és halál kérdése az ország számára.
Ha az új államnak nem lennének a társadalométól eltérő más érdekei, akkor a kényszerítő funkciók elhalása fokozatos és fájdalommentes jelleget kapna. De az állam nem test nélküli. A specifikus feladatokra specifikus szervek születtek. A bürokrácia, egészében véve, nem annyira a saját funkciójáról gondoskodik, mint arról az előnyökről, amit ez a funkció neki ad. A kormányzó kaszt a kényszerítés szervezeteit igyekszik megerősíteni, és örökké valóvá tenni. A saját hatalmának és előnyeinek megalapozásakor nem kímél semmit és senkit. Minél inkább a fejlődés menete ellene fordul, annál inkább válik kíméletlenné a nép leghaladóbb elemeivel szemben. A katolikus egyház is, a tévedhetetlenség dogmáját a visszaesése korszakában találta ki, és olyan fontosságot adott neki, amiről a római pápa még csak nem is álmodhatott.
Sztálinnak egyre bosszantóbb istenítése - minden karikatúrára emlékeztető volta ellenére is - a rezsim szükséges eleme. A bürokráciának szüksége van egy érinthetetlen szuper-döntnökre, első konzulra, ha nem császárra, és azt emeli a vállára, aki hatalmi igényeinek legjobban megfelel. A vezér "erős jelleme", amit úgy csodálnak a nyugati irodalmi dilettánsok, az a valóságban a kaszt kollektív céltudatosságának eredménye, amely kaszt mindenre képes saját maga megvédésére. Mindegyikük a saját posztján úgy gondolja: "az állam én vagyok". Sztálinban mindegyikük könnyedén megtalálja saját magát. És Sztálin is mindegyikükben felfedezi saját lelkének egy részecskéjét. Sztálin a bürokrácia megszemélyesedése: ebben áll az politikai személyisége.
A cezárizmus, vagy burzsoá alakja, a bonapartizmus, azokban a pillanatokban lép a történelem színpadára, amikor két tábor éles harca körülményei az államhatalmat a nemzet főlé emeli, és látszólag az osztályoktól való teljes függetlenséget biztosít neki. A valóságban csak a privilégiumok birtokosai érdekei védelmének szabadságát biztosítja neki. Az a politikailag atomizált társadalom fölé emelkedő sztálini rezsim, amely a rendőri és tiszti testületre támaszkodik, és saját maga felett semmiféle ellenőrzést nem enged meg, nyilvánvalóan a bonapartizmus egy új, eddig a történelemben nem látott változatát testesíti meg. A cezarizmus a belső harcoktól széttagolt rabszolgatartó társadalom körülményei között jelent meg. A bonapartizmus a kapitalista rezsimek egyik politikai fegyvere létezésüknek kritikus szakaszaiban. A sztálini rezsim ennek a rendszernek, a felfegyverzett és szervezett szovjet arisztokrácia és a fegyvertelen munkástömegek közötti ellentmondásoktól szaggatott munkásállam alapjain kifejlődött fajtája.
A történelem azt tanúsítja, hogy a bonapartizmus kiválóan megfér az általános, sőt titkos választási joggal. A bonapartizmus demokratikus rituáléja a népszavazás. Időről időre a polgároknak feladják a kérdést: a vezérrel vagy ellene? Miközben a szavazó a halántékára pisztolyt szegeznek. III. Napóleon ideje óta, aki ma csak vidéki dilettánsnak menne el, ez a technika rendkívüli fejlődésen ment át. Az új szovjet alkotmány a bonapartizmust a népszavazás által megerősített alapra helyezi, és ez a rendszer igazi szentesítése.
Végső soron a szovjet bonapartizmus keletkezését a világforradalom elmaradásának köszönheti. A kapitalista államokban ugyanez okozta a fasizmus megszületését. Az első pillanatban váratlan , de megkerülhetetlen eredményt kapunk: mind a szovjet demokrácia mindenható bürokrácia általi elnyomásának, mind a burzsoá demokrácia fasizmus általi szétzúzásának közös oka van: a világ proletariátusának a történelem által elé állított feladat megoldásában való késlekedése. A sztálinizmus és a fasizmus, a szociális alapjuk közötti lényeges különbségek ellenére, szimmetrikus jelenségek. Sok tulajdonságukban halálosan hasonlítanak egymásra. Egy győzedelmes európai forradalmi mozgalom nem csak a fasizmust söpörné el, de a szovjet bonapartizmust is. Amikor a sztálini bürokrácia hátat fordít a nemzetközi forradalomnak, a maga módján igaza van, az önfenntartás ösztönének engedelmeskedik.

Az új forradalom szükségessége

Az állam elhalásával foglalkozva Lenin a kollégiumban a szabályok betartásának szokását hozta fel példának, ami képes eltávolítani a kényszerítés minden szükségességét, "ha nincs semmi zavaró, tiltakozást és ellenállást kiváltó, amelyek azután megteremthetnék az elnyomás szükségletét". Ebben van a lényeg. A Szovjetunió jelenlegi rendszere minden lépésével annál is égetőbb, mivel elnyomott tiltakozást vált ki. A bürokrácia nem csak a kényszerítés apparátusa, hanem a provokáció állandó forrása is. A kapzsi, álnok és cinikus uralkodó kasztnak már maga a létezése is rejtett felháborodást vált ki. A munkások anyagi helyzetének javulása nemhogy nem békíti ki őket a hatalommal, hanem ellenkezőleg - megnövelve méltóságukat és felszabadítva a gondolataikat a politika általános kérdései iránt -, felkészíti őket a bürokráciával szembeni nyílt konfliktusra.

Az eltávolíthatatlan vezetők szeretnek a "tanulás", a "technika elsajátítása" és a "kulturális önképzés" és egyéb jó dolgok szükségességéről elmélkedni. De maga a kormányzó réteg tudatlan és kulturálatlan, semmit komolyan nem tanulmányoz, nem lojális, és érintkezéseiben durva. Annál türelmetlenebbül igényli a gyámkodás lehetőségét a társadalmi élet összes területe felett, és nemcsak a szövetkezeti kereskedelmet, de a zenei kompozíciót illetően is parancsolgasson. Így a szovjet lakosság, ha nem tud megszabadulni a bitorlók kasztjának való lealacsonyító alávetettségétől, nem emelkedhet fel a kultúra magasabb fokára,.
Vagy a csinovnyikok falják fel a munkásállamot, vagy a munkásosztály birkózik meg a csinovnyikokkal? Ez most az kérdés, amelynek megoldásától a Szovjetunió sorsa függ. A szovjet munkások nagy része már most is ellenséges a bürokráciával szemben, a paraszti tömegek pedig egészséges plebejus gyűlölettel gyűlölik azt. Ha a parasztokkal ellentétben, a munkások csaknem teljesen elkerülték a nyílt harcot a bürokráciával, s ezzel a tiltakozó falút a tévelygésre és erőtlenségre kárhoztatták, akkor ezt nemcsak a megtorlások miatt tették: a munkások attól féltek, hogy megdöntve a bürokráciát, a kapitalista restaurációnak tisztítják meg az utat. Az állam és osztály közötti kölcsönös kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint azt a vulgáris "demokraták" képzelik. A tervgazdálkodás felszámolása a Szovjetuniót évtizedekkel vetné vissza. Ebben az értelemben a bürokrácia szükséges funkciót lát el. De ezt úgy teszi, hogy ezzel az egész rendszer felrobbanását készíti elő, ami azután a forradalom minden eredményét elsöpörheti. A munkások realisták. Egyáltalán nem csapják be magukat a kormányzó kasztot illetően, a hozzájuk közelebb álló alsóbb szintekben legalább is, saját vívmányaik egy részének őreit látják. Azonban azon nyomban el fogják zavarni a becstelen, arcátlan és megbízhatatlan őröket, amikor erre lehetőséget látnak: ehhez az kell, hogy Nyugaton vagy Keleten megnyíljon a forradalmi megtisztulás folyamata.
A nyílt politikai harc megszűntét a Kreml barátai és ügynökei a rendszer stabilizálódásaként értelmezik. A valóságban csak a bürokrácia időleges stabilizálódásról van szó, amely során a mélybe kényszerítették a nép elégedetlenségét. A fiatal generáció "felvilágosult abszolutizmus" jármát - amelyben jóval több az abszolutizmus, mint a felvilágosultság - különösen nehezen viseli. Egyre baljóslatúbb mind a bürokrácia gyanakvása az élő gondolat minden megnyilatkozásával kapcsolatosan, mind a "vezér" személye általi gondoskodás dicsőítésnek kibírhatatlan feszültsége. Ezek egyként az állam és a társadalom egymástól való távolodását, az állam kereteit feszegető belső ellentmondások súlyosbodását mutatják, s amely ellentmondások elkerülhetetlenül találnak kitörési lehetőséget.
Az országban kialakult helyzet helyes értékeléséhez nagy jelentőségűek a hatalom képviselőivel szembeni nem ritka terrorista akciók. A legnagyobb feltűnést Kirovnak, Leningrád ügyes és szemtelen diktátorának, korporációja tipikus képviselőjének meggyilkolása keltette. Önmagukban a terrorista akciók a legkevésbé sem tudják a bonapartista bürokráciát megdönteni. Míg az egyes bürokrata retteghet a revolvertől, addig a bürokrácia egészében nem is sikertelenül használja a terrort saját erőszakjának igazolására, és mintegy mellékesen saját politikai ellenfeleinek a gyilkosságba való belekeverésére (Zinovjev, Kamenyev és mások ügye). Az egyéni terror - a türelmetlen és elkeseredett magánosok fegyvere, akik a legtöbb esetben magának a bürokráciának a fiatal nemzedékéhez tartoznak. De, ahogyan a cári rendszer idejében is volt, a politikai gyilkosságok a vihar előtti légkör félreismerhetetlen jelei, és nyílt politikai válság bekövetkeztét jelzik előre.
Az új alkotmány bevezetése arra mutat, hogy a bürokrácia veszélyt érez, és megelőző lépéseket tesz. De már nem egyszer megtörtént, hogy amikor a bürokrata diktatúra "liberális" reformokban keresett menedéket, csak magát gyengítette tovább. Az új alkotmány, miközben lemezteleníti a bürokráciát, a vele folytatott harchoz is fél legális fedezéket nyújt. A bürokratikus klikkek választási versengése szélesebb politikai harcnak lehet a kezdete. A "rosszul működő állami szervek" elleni korbács átváltozhat a bonapartizmus elleni korbáccsá. Minden jel arra mutat, hogy a fejlődés további menete szükségszerűen vezet a kultúrában felnőtt nép és a bürokratikus oligarchia közötti összeütközéshez. A válságnak nincs békés megoldása. Még egyetlen ördög sem vágta le önként karmait. A szovjet bürokrácia harc nélkül nem fogja feladni állásait. A fejlődés egyértelműen vezet forradalomhoz.
A népi tömegek erőteljes nyomása esetén, a mai feltételek között, a kormány apparátus széttagolódása elkerülhetetlen, és a hatalmon lévők ellenállása jóval gyengébb lehet, mint azt ma sokan gondolják. De erre vonatkozóan csak feltételezéseink vannak. Minden esetre, a bürokráciát csak forradalmi erőszakkal lehet eltávolítani és, mint mindig, annál kevesebb áldozattal, minél bátrabb és határozottabb lesz a roham. Ezt előkészíteni, és az alkalmas történelmi helyzetben a tömegek élére állni, ebben áll a Negyedik Internacionálé szovjet szekciójának feladata. Ma még gyenge és a föld alá van kényszerítve. De egy párt illegális létezése nem jelent nem létezést: ez csupán a létezés nehéz formája. A történelem színpadáról lelépő osztály elleni represszió, mint azt az 1917-23 közötti forradalmi diktatúra bizonyította, teljesen valóságosak lehetnek. De a forradalmi élcsapat elleni erőszak nem menti meg a magát túlélt kasztot, ha a Szovjetuniónak egyáltalán van további jövője.
Az a forradalom, amelyet a bürokrácia maga ellen vált ki, nem lesz társadalmi forradalom olyan értelemben, mint az Októberi Forradalom 1917-ben volt: most nem lesz szó a társadalom gazdasági alapjainak megváltoztatásáról, az egyik tulajdonlási forma másikkal való helyettesítéséről. A történelem a múltban is ismert a társadalmi forradalmakon kívül ( amilyen pl. felváltotta a feudális rendszert a kapitalistával) politikai forradalmakat, amelyek nem változtatták meg a társadalom gazdasági alapjait, csupán elsöpörték a régi uralkodó réteget (Franciaország: 1830, 1848, Oroszországban az 1917-es februári forradalom, stb.). A bonapartista kaszt megdöntésének - magától értetődően - komoly társadalmi következményei lesznek; de mégis beilleszthető a politikai forradalom keretei közé.
Munkásforradalomból keletkező állam először fordul elő a történelemben. Sehol sem írták le azokat a szakaszokat, amelyeken fejlődése során át kell mennie. Az igaz, hogy a Szovjetunió elméleti emberei és építői abban reménykedtek, hogy a szovjetek rugalmas és teljesen átlátható rendszere lehetővé teszi - az államnak a társadalom gazdasági és kulturális fejlődése állapotának megfelelően - a békés átalakulást, feloldódást és elhalást. Az élet ebben az esetben is a vártnál bonyolultabb volt annál, mint azt az elméletben elképzelték. Egy elmaradott ország proletariátusának kellett végrehajtani az első szocialista forradalmat. Ezen történelmi kiváltságért, minden adat szerint, egy másik, pótlólagos forradalommal kell fizetnie: egy forradalommal a bürokratikus abszolutizmus ellen. Az új forradalom programja sokban függ majd attól, hogy mikor tör ki, hogy milyen szintet ér el az ország, és nagyon nagy mértékben, hogy milyen lesz a nemzetközi helyzet. A program fő elemei azonban már ma is ismertek, és ezen könyv tartalmából levonhatók, a szovjet rendszer ellentmondásainak analízise alapján adódó objektív kiútként.
Nem arról van szó, hogy az egyik kormányzó klikket egy másikra cseréljünk, hanem arról, hogy megváltoztassuk magukat a gazdasági irányítás és kulturális vezetés módszereit. A bürokratikus önkénynek a helyét a szovjet demokráciának kell elfoglalnia. A kritika szabadságának visszaállítása és a ténylegesen szabad választások az ország további fejlődésének szükséges feltételei. Ez feltételezi a szovjet pártok - kezdve a bolsevik párttal - szabadságának visszaállítását, és a szakszervezetek újjászületését. A gazdaságra kiterjesztett demokrácia a terveknek a munkásság érdekében való radikális felülvizsgálatát jelenti. A gazdálkodás problémáinak szabad megvitatása csökkenti a bürokratikus hibák és cikcakkok pótlólagos költségeit. A drága játékok - szovjetek palotái, új színházak, magamutogató metrók - össze kell húzzák magukat a munkáslakások javára.
"Az elosztás kapitalista normái" számára bevezetik a szigorú szükségesség korlátait, azért, hogy a társadalmi gazdagodás növekedés mértékében átadják helyüket a szocialista egyenlőségnek. A rangokat azon nyomban megszüntetik, a kitüntetés bizsuk az olvasztó tégelybe mennek. Az ifjúság lehetőséget kap arra, hogy szabadon lélegezzen, kritizáljon, tévedjen és felnőjön. A tudomány és művészet megszabadul bilincseitől. És végül a külpolitika a forradalmi internacionalizmus hagyományához tér vissza.
Ma az Októberi Forradalom sorsa - sokkal inkább, mint bármikor azelőtt - Európa és az egész világ sorsától függ. A Pireneusi félszigeten, Franciaországban, Belgiumban oldódik meg a Szovjetunió problémája. Amikor ez a könyv meg fog jelenni, a helyzet feltehetőleg sokkal világosabb lesz mint most, amikor a polgárháború Madrid falainál dúl. Ha a szovjet bürokráciának sikerül a hitszegő "népfrontos" politikája által a reakció győzelmét megalapoznia Spanyolországban és Franciaországban - és a Komintern mindent megtesz ebben az irányban - , akkor a Szovjetunió a pusztulás szélére sodródik, és a napirenden inkább a burzsoá ellenforradalom lesz, mintsem a munkásságnak a bürokrácia elleni felkelése. Ha azonban a reformista és "kommunista vezérek egyesített szabotázsa ellenére a nyugat-európai proletariátus utat tőr magának a hatalomhoz, akkor a Szovjetunió történetében is új fejezet kezdődhet. Európa első győztes forradalma fel fogja villanyozni a szovjet tömegeket , felegyenesednek majd, visszatér a független lelkület, feléled 1905 és 1917 tradíciója, aláássa a bonapartista bürokrácia állásait, és a IV. Internacionálé számára olyan jelentőséggel fog bírni, mint amilyennel az Októberi forradalom bírt a III. Internacionálé számára. Csak ezen az úton menthető meg a szocialista jövő számára az első munkásállam.

FÜGGELÉKEK

"Szocializmus egy országban"

Az önellátás reakciós tendenciája a szenilis kapitalizmusnak azon történelmi feladatra adott védekező reflexe, amely a gazdaságnak a magántulajdon és a nemzetállam bilincseitől való felszabadítására és a az egész bolygó felszínén tervszerű átrendezésére irányul.

A Népbiztosok Tanácsa által a rövid életű Alkotmányozó Nemzetgyűlésben előterjesztett lenini „Dolgozók és kizsákmányolt nép jogainak deklarációja", az új rendszer "fő feladatát" így határozta meg: " a társadalom szocialista megszervezésének létrehozása és a szocializmus győzelme valamennyi országban." Az új rendszer fő dokumentumába a forradalom nemzetközi jellegét írta. Senki sem merte volna akkoriban másképpen megfogalmazni a problémát! 1924 áprilisában, három hónappal Lenin halála után, a Sztálin által szerkesztett "A leninizmus alapjai” című brosúrában saját maga írta: "A burzsoázia megdöntése megtörténhet egyetlen ország erőfeszítésével- ezt mutatja forradalmunk története is. A szocializmus végső győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egyetlen ország erőfeszítései, különösen egy olyan paraszti ország, mint a miénk, már nem elég – ehhez már néhány fejlett ország proletárjainak erőfeszítése szükséges. " Ezekhez a sorokhoz nem szükséges kommentár. De a kiadványt, amelyben ez szerepel, kivonták a forgalomból.

Az európai proletariátus súlyos veresége és a Szovjetunió első, még mindig igen szerény gazdasági sikerei, Sztálint arra a gondolatra inspirálták 1924 őszén, hogy a szovjet bürokrácia történelmi küldetése a szocializmust felépítése egy országban. Ebben a kérdésben kialakult vita, amely a felületes elmék számára akadémikusnak vagy skolasztikusnak tűnhet, valójában azonban a harmadik Internacionálé átalakulásának kezdete és a negyedik előkészítése.

Régi ismerősünk, az ex-kommunista, most fehér emigráns Petrov mondja a saját emlékirataiban, hogy adminisztráció fiatalabb nemzedéke mily keményen ellenállt azon tannak, amely szerint a Szovjetunió a nemzetközi forradalomtól függ. "Hogy lehet az, hogy mi sajátmagunk nem tudunk megbirkózni hazánkban egy boldog élet felépítésével?" Ha Marx szerínt ez másként van, akkor "mi nem vagyunk marxisták, mi orosz bolsevikok vagyunk." A 20-as évek középén folyó viták emlékeihez Petrov hozzátette: "Ma azt kell gondolnom: a szocializmus egy országban történő építésének elmélete - nem csupán Sztálin találmánya.” Így van! Ez az elmélet félreérthetetlenül fejezte ki a bürokrácia érzelmeit: egyszóval, a szocializmus győzelme a saját győzelmét jelentette.

A marxista nemzetköziség hagyományával való szakítás indoklásában Sztálin elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy kijelentette, miszerint Marx és Engels még nem ismerte, ... a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése törvényét és azt Lenin tárta fel. Az ideológiai furcsaságok katalógusában ez az állítás az egyik első helyen szerepelhet. Az egyenlőtlen fejlődés átszövi az emberiség egész történelmét és különösen az a a kapitalizmusét. Szolncev, a rendkívül tehetséges és erkölcsös fiatal orosz történész és közgazdász, akit halálra kínoztak a a szovjet bürokrácia börtönében csupán azért, mert a baloldali ellenzékhez tartozott, 1926-ban kiváló elméleti ismertetését adta Marx egyenlőtlen fejlődés törvényének: Ezt természetesen a Szovjetunióban nem lehet kinyomtatni. Tilalom alá került, de ellenkezője okból, Vollmar a már régen halott és feledésbe merült a német szociáldemokrata 1878-ban keletkezett munkája az "elszigetelt szocialista államról", amelyet - nem Oroszország, hanem Németország- számára gondolt ki hivatkozással Leninig ismeretlen egyenlőtlen fejlődés törvényére.

"Szocializmus minden bizonnyal gazdaságilag fejlett kapcsolatokat jelent - írta Georg Vollmar - és ha a dolog csak ebből állana, a szocializmusnak ott kellene a legerősebbnek lennie, ahol a gazdasági fejlődés a legmagasabb szinten van. De semmiképpen nem ez a helyzet. Anglia kétségtelenül a gazdaságilag a lehető legfejlettebb országok közé tartozik, mégis a szocializmus, mint látjuk, nagyon másodlagos szerepet játszik az országban. Míg a gazdaságilag kevésbé fejlett Németországban a szocializmus olyan erő, hogy a régi társadalom nem érzi magát többé szilárdnak ... Utalva az események menetét meghatározó sok történelmi tényezőre, Vollmar így folytatja: "világos, hogy oly sok erő kölcsönhatásakor akármely általános emberi mozgalom fejlődése nem lehetett és nem lehet azonos idő és forma viszonylatában, legalábbis a két ország esetében, nem is beszélve az összes országról... Ugyanezen törvény hatálya alá tartozik a szocializmus is ... A szocializmus egyidejű győzelme minden civilizált országban, teljesen kizárt, És ugyanezen okból, az a feltételezés, hogy a szocialista módon szervezett állam példáját feltétlenül és azonnal követni fogják más civilizált nemzetek , téves... Tehát - következtet Vollmar - elérkezünk az elszigetelt szocialista állam esetéhez, amiről én, mint remélem, bebizonyítottam, hogy bár nem az egyetlen lehetőség, de a legnagyobb valószínűségű". Ebben a munkában, amit akkor írtak, amikor Lenin még csak 8 éves volt, az egyenlőtlen fejlődés törvényét sokkal helyesebben értelmezett, mint az 1924 utáni a szovjet epigonok változata. Meg kell azonban jegyezni, hogy Vollmar, aki másodrendű teoretikus volt, tanulmányának ebben a részében csak megismétli azon Engels gondolatait, akinek a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye – állítólag - "ismeretlen" volt.

"Az elszigetelt szocialista állam" történelmi hipotézisből valósággá vált a, de nem Németországban, hanem Oroszországban. De az elszigeteltség ténye csak a világ kapitalizmus relatív erejének és a szocializmus viszonylagos gyengeségének kifejezése csak. Az elszigetelt "szocialista" államot az államot megszüntető szocialista társadalmat hosszú történelmi út választja el, ami pontosan egybeesik a nemzetközi forradalommal.

Beatrice és Sidney Webb biztosít minket arról, hogy Marx és Engels csak azért nem hittek egy elszigetelt szocialista társadalmat lehetőségében, mert sohasem álmodtak (neither Marx nor Engels had ever dreamt) olyan hatékony fegyver meglétéről, mint a a külkereskedelem monopóliuma. Nem lehet némi zavar nélkül olvasni a szenilis szerzők ezen állításait. A kereskedelmi bankok és vállalatok, a vasút, a kereskedelmi flotta államosítása a szocialista forradalom éppen annyira szükséges intézkedése, mint a termelési eszközök nacionalizálása, beleértve az export-iparágakat. A külkereskedelmi monopóliummal az állam saját kezében koncentrálja az anyagok kivitelét és behozatalát. Ha azt mondjuk, hogy Marx és Engels "soha nem álmodtak" a külkereskedelmi monopóliumról, ezzel azt is mondjuk, hogy soha nem álmodtak, a szocialista forradalomról. A helyzet súlyosbításaként Vollmar az izolált szocialista állam legfontosabb eszközeként, helyesen, a külkereskedelem monopóliumát nevezte meg. Marx és Engels megtudhatta volna ez a titkot Vollmartól, ha nem Vollmar tudta volna meg Marxtól és Engelstől.

Sztálin magát a szocializmus egy országban „elméletét”, egyébként sehol sem fejtette ki, és nem indokolta, azon a meglehetősen sivár és történelmietlen gondolaton kívül, hogy hála az ország gazdagságának, a szocialista társadalom épülhet a Szovjetunió földrajzi határain belül. Ugyanilyen sikerrel érvelhetnénk, hogy a szocializmus győzhetne abban az esetben, ha a világ népessége 12-szer kisebb lenne, mint a jelenlegi. A valóságban azonban az új elmélet konkrét nézetek rendszerét próbálta beépíteni a köztudatba, nevezetesen: a forradalom véglegesen befejeződött, a társadalmi ellentmondások folyamatosan csökkenni fognak; a kulákok észrevétlenül belesimulnak a szocializmusba, a fejlődés általában is, tekintet nélkül a külső világ eseményeire, megőrzik a békés és tervszerű jellegüket. Buharin, aki megpróbálta az új elmélet igazolni, megdönthetetlenül bizonyítottnak deklarálta, "hogy az hazánkban lévő osztálykülönbségek és technológiai elmaradottságunk miatt nem fogunk elpusztulni, hogy építhetjük a szocializmust még ezen a nyomorult technikai alapon is, hogy a szocializmus növekedése sokkal lassabban megy, hogy csigatempóban fogunk haladni, és hogy mindezek után építjük a szocializmust és fel is építjük azt . Jegyezzük meg ezt a képletet: " még nyomorúságos műszaki bázison is a szocializmust építeni”. Ismét emlékeztetni kell a fiatal Marx ragyogó gondolatára, miszerint ,, ...alacsony technológiai bázison csak a szükséget lehet általánosítani és a hiány miatt megindul a szembenállás az alapvető szükségleti tárgyakért és ezáltal minden régi szemét visszatér. "

1926 áprilisában a baloldali ellenzék a Központi Bizottság plénuma elé vitte a „csigatempójú haladás elméletével” szembeni következő módosítását: "Alapvetően hibás lenne azt gondolni, hogy a szocializmus kapitalista környezetben tetszőleges ütemben fejlődhet. Szocializmus felé történő további haladást csak úgy lehet elérni, ha távolság iparunk és a fejlett kapitalista ipar között nyilvánvalóan és érezhetően csökken, nem emelkedik.” Sztálin helyesen "álcázott" támadásnak minősítette a módosítást a szocializmus egy országban elméletével szemben és kategorikusan elutasítja, hogy a belső fejlődés ütemét a nemzetközi fejlődéshez kapcsolja. A plénum jegyzőkönyve szerint ezt mondta: "Aki itt belekeveri a nemzetközi tényezőt az nem érti a kérdést magát, az vagy téved a kérdés meg nem értése miatt , vagy szándékosan próbál zavart kelteni a kérdésben." Az ellenzék módosító javaslatát elvetették.

De a szegényes bázison nyugvó, csigatempóban haladó és erős ellenségektől körülvett szocializmus illúziója nem volt képes sokáig kiállni a kritikát. Ugyanezen év novemberében a XV pártértekezlet, minden sajtó előkészítés nélkül, szükségesnek ismerte el ", hogy viszonylag (?) minimális történelmi időtartam alatt a fel kell zárkózni fejlett kapitalista országok ipar fejlettségi szintjéhez, majd meg kell haladni azt.” A baloldali ellenzéket mindenesetre "túllicitálták". De a „történelmileg rövid hátáridőn belül utolérni és túlszárnyalni az egész világot ” jelszó kiadásával a tegnapi csigatempójú haladás teoretikusai ugyanazon " nemzetközi tényező " fogságba esetek, amelytől a szovjet bürokrácia babonás fél. Így nyolc hónap alatt Sztálin elméletének tiszta változata likvidáltatott.

A szocializmusnak óhatatlanul "utol kell érnie" a kapitalizmus minden területen, írja a baloldali ellenzék 1927 márciusában illegálisan terjesztett a dokumentumában. "De most nem a szocializmus kapitalizmus viszonyáról beszélünk, hanem és a a Szovjetunió gazdasági fejlődésének Németország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államokban fejlődéséhez való viszonyáról. Mit jelent az hogy: " történelmileg rövid idő alatt? " Az elkövetkezendő néhány ötéves terv alatt, még messze nem érjük el a fejlett nyugati országok szintjét. Mi fog történni ezen idő alatt a kapitalista világban? .. Ha feltételezzük a kapitalizmus több évtizedig tartó új felvirágzásnak a lehetőségét, akkor szánalmas közönségesség lesz szocializmusról beszélni elmaradott hazánkban, akkor azt kell mondanunk, hogy tévedtünk az egész korszak, mint a kapitalizmus rothadása korszakának megítélésében, akkor a szovjet köztársaság a Kommün utáni második kísérlet lesz a proletárdiktatúra megvalósítására, átfogóbb és gyümölcsözőbb, de csak kísérlet ... Vannak-e azonban olyan komoly indokok arra vonatkozóan, hogy ilyen határozottan átértékeljük korunkat és abban az október forradalom nemzetközi jelentőségét? "Nincs!" .. Befejezve (a háború utáni) kisebb vagy nagyobb mértékű újjáépítés időszakát ... a kapitalista országokban újra jelentkezni fognak - sőt sokkal nagyobb mértékben, mint a háború előtt - a régi belső és nemzetközi konfliktusok. Ez éppen az alapja a proletárforradalomnak. Hogy a szocializmust építjük, ez tény. De nem kevésbé fontos az európai és a világ forradalom előkészítésének ténye, az egész több, mint a részek összege. A rész csak együtt az egésszel nyerhet .. . Az európai proletariátusnak a hatalom megszerzésére sokkal rövidebb időre van szüksége, mint nekünk arra, hogy technológiailag utolérjük Európát és Amerikát ... Addig is nekünk szisztematikusan csökkenteni kell a termelékenység tekintetében a világtól való elmaradásunkat. Minél jobban haladunk előre, annál kevésbé veszélyes számunkra, az olcsó árakkal való lehetséges beavatkozás és következésképpen a katonai intervenció ... Minél magasabbra emeljük a munkások és parasztok életszínvonalát itthon, ez annál jobban gyorsíthatja a proletár forradalmat Európában, s ez a forradalom annál inkább fogja gazdagítani technológiánkat, és annál helyesebb és teljesebb lesz szocialista építésünk Európa és a világ részeként. " Ez a dokumentum is, mint a többiek, válasz nélkül maradt, hacsak egy nem számítjuk válasznak a pártból való kizárást és letartóztatást.

A csiga lassúságú fejlődés elutasítását követően el kellett vetni a kulákság fokozatos szocializmusba illeszkedését is. Kulákok adminisztratív felszámolása újabb tápot adott a „szocializmus egy országban” elméletnek: ha az osztályok "többsége” már elpusztult, a szocializmus" nagyjából megvalósították (1931). Itt lényegében a szocialista társadalom fogalmát a nyomor alapján fogalmazták át." Akkoriban, emlékszem szerint - egy fontoskodó újságíró kifejtette, hogy a gyermekeknek szánt a tej hiánya a tehenek kis száma miatt van, nem pedig a szocialista rendszer hiányosságai miatt.
A termelékenység problémája azonban nem sokáig engedte meg, hogy hosszú ideig élnjenek az 1931-es boldog formulák szerint, amelyeknek erkölcsi elégtételként kellett volna a teljes kollektivizálás pusztításáért. "Néhányan úgy gondolják, - jelentett be váratlanul Sztálin a Sztahanovista mozgalommal kapcsolatban -, hogy a szocializmust fokozni lehet az emberek bizonyos anyagi egyenlítődése alapján a szegénység szintjén. Ez nem igaz ... ugyanis a szocializmus csak a a kapitalizmusnál magas termelékenység szintjén győzhet. "Így igaz! Azonban ezzel egy időben az Komszomol 1936 áprilisában elfogadott új programjában, a kongresszus, amely éppen most vette el a Komszomol politikai jogainak utolsó maradványait, a Szovjetunió szociális jellegét a kategorikus következő szöveggel határozza meg : "Az egész ország gazdasága szocialista." Senki sem törődik azzal, hogy az ellentmondó állításokat összeegyeztessék. Attól függően hozzák forgalomba,hogy az adott pillanatban mire van szüksége. Kritizálni meg senki sem mer.

A Komszomol új programjának szükségességét az előadó a következő szavakkal indokolta: "A régi programban mélyen téves állítás szerepel, ami szerint Oroszország kerülhet a szocializmushoz csak a proletár világforradalmon keresztül juthat el." Ez a tétel alapvetően hibás: ez trockista nézeteket tükröz " ugyanazon nézeteket, amelyeket Sztálin 1924 áprilisában még védelmezett. Mindenesetre nem világos, hogy egy 1921-ben Buharin által írt program, amelyet a Politikai Bizottság alaposan tesztelt - Lenin részvételével - több mint 15 évvel korábban, hogyan lehet "trockista", és az ellenkező irányba felülvizsgálva! De logikus érvek tehetetlenek ott, ahol az érdekekről van szó. Miután a bürokrácia elnyerte függetlenségét saját országa proletariátusától, nem ismeri el a Szovjetunió függését a világ proletariátusától sem.

Az egyenlőtlen fejlődés törvénye oda vezetett, hogy a technológia és a kapitalista tulajdoni viszonyok közötti feszültség a globális láncnak a leggyengébb láncszemét tépi el. Az elmaradott orosz kapitalizmus elsőnek fizetett meg a világ kapitalizmus alkalmatlanságáért. Az egész történelemben az egyenlőtlen fejlődés törvénye kiegészül a fejlődés törvényével. A burzsoázia oroszországi összeomlása proletárdiktatúrához vezetett, azaz a fejlett országok elé ugrott egy elmaradott ország. Azonban a szocialista tulajdoni formák egy elmaradott országban a technológia és a kultúra alacsony színvonalába ütköztek. Az októberi forradalom ,amely maga a világ magasan fejlett termelőerői és a kapitalista tulajdon közötti ellentmondásból született, létrehozta a szocialista tulajdon és a a termelőerők alacsony szintje közötti ellentmondást magában Oroszországban.

Igaz, a Szovjetunió elszigeteltsége nem vezetett azokra a rettenetes következményekre, amelyektől tartani lehetett volna: a kapitalista világ túlságosan szervezetlen és megbénult volt ahhoz, hogy teljesen felfedezze a magában rejlő hatalmat. "A lélegzetvételi szünet" hosszabb lett, mint arra a kritikus optimizmus esetén számítani lehetett. Mindazonáltal, az elszigeteltség és a világgazdaság erőforrásai használatának – akár tőkés keretek közötti – lehetetlensége (az 1913-as külkereskedelem mérete negyedére-ötödére esett) a katonai kiadások hatalmas mértékével együtt a termelőerők rendkívül kedvezőtlen eloszlásához és a tömegek életszínvonalának lassú növekedéséhez vezetett. De az elszigeteltség és elmaradottság legrosszindulatúbb terméke a bürokrácia polipja.

Egyrészt a forradalom által meghatározott jogi és politikai normák progresszív hatást gyakorolnak az elmaradott gazdaságra, másrészről azonban – ezeken is tapasztalható az elmaradottság visszahúzó hatása. Minél hosszabban marad a Szovjetunió továbbra is a kapitalista környezetben, annál mélyebb lesz a társadalmi szerkezet elfajulásának folyamata. További elszigeteltség nem nemzeti kommunizmusban csúcsosodna ki, hanem elkerülhetetlenül a kapitalizmus restaurációjában.

Ha a burzsoázia nem tud békésen belenőni a szocialista demokráciába, a szocialista állam sem tud békésen belenőni a kapitalista világrendszerbe. A történelem napirendjén nem "egy különálló ország békés szocialista fejlődése van, hanem háborúk és forradalmak hosszú sorának a globális sokkja: A megrázkódtatások a Szovjetunió belső életében is elkerülhetetlenek. Ha a bürokráciának a tervgazdálkodásért kuláktalanítania kellett a kulákot, akkor a munkásosztálynak a szocializmusért debürokratizálni kell a bürokráciát. A bürokrácia sírfelirata ez lesz: "Itt nyugszik a szocializmus egy országban az elmélete".

A Szovjetunió "barátai"

Először történik, hogy egy erős kormány külföldön nem a jobboldali, megbízható sajtót öntözi, hanem a baloldali és a szélsőbaloldalit. A tömegeknek a nagy forradalom iránti szimpátiáját ügyesen szabályozzák és vezetik a szovjet bürokrácia malmainak hajtására. Az "együttérző" nyugati sajtó észrevétlenül elveszti a jogát, hogy bármit is publikáljon, ami a szovjet kormányzó réteget zavarná. A Kremlnek kényelmetlen könyveket rosszindulatúan elhallgatnak. Zengzetes és tehetségtelen apológiák sok nyelven jelennek meg. Mi ezen munkában elkerültük a hivatalos "barátok" konkrét műveiből való idézést, mivel előnyben részesítettük a durva eredetit a stilizált külföldi parafrázissal szemben. Azonban a "barátok" irodalma, együtt a Komintern irodalmával, annak is a leglaposabb, vulgáris részével, köbméterekben benyomást keltő menyiséget tesznek ki, és ezért a politikában nem elhanyagolható szerepet játszanak. Ezért befejezésképpen lehetetlen nem szentelni ennek is néhány oldalt.
Mostanában a gondolat tárházához való nagy hozzájárulásnak nevezik a Webb házaspár "Szovjet kommunizmus" című könyvét. Ahelyett, hogy elmondanák mit ért el a Szovjetunió fejlődésében, és ez a fejlődés milyen irányban megy tovább, a szerzők 1200 oldalon át azt fejtegetik, hogy mit gondoltak ki, jelöltek ki a hivatalokban, vagy mit írtak a törvényekbe. Következtetésük, amikor az elgondoltak, tervek és törvények megvalósulnak, akkor a Szovjetunióban kommunizmus lesz. Ez a tartalma annak az elbutító könyvnek, amely a moszkvai kancelláriák jelentéseit és a moszkvai sajtó jubileumi cikkeit meséli el újra.
A szovjet bürokráciával fenntartott barátság nem a proletár forradalommal való barátság, éppen ellenkezőleg, a forradalom elleni biztosítás. Igaz, a Webb házaspár kész elismerni, hogy a kommunista rendszer egyszer az egész világra ki fog terjedni. "De hogyan, mikor és milyen változásokkal, erőszakos forradalommal-e avagy békés behatolással, vagy egyenesen tudatos másolással, ezekre a kérdésekre ne tudunk válaszolni". ("But how, when, where, with what modifications, and whether through violent revolution or by peaceful penetration, or even by conscious imitation, are questions we cannot answer"). A válasznak ilyen diplomatikus elutasítása, tulajdonképpen egyértelmű válasz, amely a legnagyobb mértékben jellemző a "barátokra", és pontosan meghatározza barátságuk értékét. Ha mindenki 1917 előtt, amikor ezekre a kérdésekre jóval nehezebb volt válaszolni, így válaszolt volna, akkor ma nem létezne a szovjet állam, és a "brit barátoknak" a barátság készletüket valahol máshol kellene hasznosítaniuk.
A Webb házaspár, mint magától értetődőről beszél arról, hogy az európai forradalomra számítani a közel jövőben hiú ábránd, és ebből levonják a megnyugtató következtetést a "szocializmus egy országban elmélet" helyességére vonatkozóan. Azok az emberek, akiknek az Októberi fordulat váratlan, és ráadásul kellemetlen meglepetés volt, azok most tekintélyt sugallva oktatnak ki bennünket arról, hogy a szocializmust a Szovjetunió határain belülre szorítkozva kell építeni, mivel nincsen egyéb perspektíva. Nehéz visszatartani az akaratlan vállvonogatást! A valóságban a Webb házaspárral a vitánknak nem arról kellene szólni, hogy kell-e a Szovjetunióban gyárakat építeni, és a kolhozokban műtrágyát használni, hanem arról, hogy kell-e készülni és hogyan a forradalomra Nagy-Britanniában. Tudós szociológusaink erre csak azt tudják válaszolni: nem tudom. Magát a kérdést is természetesen "tudománytalannak" tartják.
Lenin szenvedélyes utálattal viszonyult azon burzsoá konzervatívok iránt, akik magukat szocialistáknak képzelték, közéjük értve a brit fabiánusokat is. Csak egy kis kereséssel a művei névmutatójában meggyőződhetünk arról, hogy viszonya a Webb házaspárhoz teljes munkássága során változatlanul hevesen ellenségesnek jellemezhető. Először 1907-ben ír a Webbekről, mint akik az angol nyárspolgárság eltompult agyú dicsőítői, akik azzal a gyerekséggel állnak elő, amely a chartizmust az angol munkásmozgalom forradalmi korszakának próbálja beállítani. Egyébként a chartizmus nélkül nem lett volna Párizsi kommün; és mind a kettő nélkül nem lett volna az Októberi forradalom. A Webb házaspár a Szovjetunióban csak adminisztratív mechanizmusokat és bürokratikus terveket talált: sem a chartizmust, sem a kommunákat, sem az Októberi fordulatot nem találták. A forradalom számukra továbbra is idegen, ellenséges dolog marad, hacsak nem "közönséges gyerekesség".
Az opportunizmussal való vitájában Lenin, mint az köztudott, nem korlátozta magát szalonbeli megfontolásokkal. De a durva jelzői ("a burzsoázia lakája", "áruló", "lakáj lelkek", stb.) sok éven át fejezték ki a Webb házaspárnak mint a fabiánizmus - t.i. a létező előtti behódolás és a tradicionális tisztelete - hirdetőinek gondosan kiegyensúlyozott értékelését. A Webb házaspár nézeteiben az utóbbi években valamiféle változásról beszélni sem lehet. Ők ugyanazok az emberek, akik a háború alatt támogatták saját burzsoáziájukat, és később a király kezéből elfogadták a Lord Passfield címet, semmiről sem lemondva, semmiben sem változva a kommunizmushoz csapódtak egyetlen a számukra idegen országban. Sidney Webb gyarmatügyi miniszter, azaz a brit imperializmus legfőbb börtönőre, volt pontosan életének abban az idejében, amikor a szovjet bürokráciához közeledett, és kancelláriáiból anyagot kapott a kétkötetes kompilációjának megírásához
1923-ban még a Webb házaspár nem látott nagy különbséget a bolsevizmus és cárizmus között ( lásd pl.,"The Decay of Capitalist Civilisation", 1923). Ellenben ma teljesen elismerik a sztálini rezsim "demokráciáját". Nem kel itt ellentmondást keresni. A fabiánusok felháborodtak azon, hogy a forradalmi proletariátus elvette a "képzett" társadalomtól a cselekvés szabadságát, de normálisnak találja azt, ha a bürokrácia a proletariátustól veszi el a cselekvés szabadságát. De nem ebben volt-e mindig is labourista munkás bürokrácia szerepe. A Webb házaspár esküdözik, hogy a kritika a Szovjetunióban teljesen szabad. Humorérzékük az biztosan nincs. Teljesen komolyan hivatkoznak a hírhedett "önkritikára", amely a munkaköri kötelesség talaján játszódik le, és amelynek mind irányát, mind terjedelmét nagy biztonsággal előre meg lehet mondani.
Naivitás? Sem Engels, sem Lenin nem tartotta Sidney Webbet naivnak. Inkább respektálás. Ugyanis megszilárdult rezsimről és vendégszerető házigazdákról van szó. A Webb házaspár rendkívül elutasítóan viszonyul a fennálló rend marxista kritikájához. Elhívatottnak érzik magukat arra, hogy az Októberi forradalom hagyományát megvédjék a baloldali ellenzéktől. A teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy az a munkáspárti kormány, amelynek tagja Lord Passfield (Sidney Webb), elutasította a szerző vízumkérelmét Nagy-Britanniába való beutazásra. Így Sidney Webb, aki éppen azokban a napokban a Szovjetunióról szóló művén dolgozott, elméletileg a Szovjet uniót védelmezi a felforgató tevékenységtől, gyakorlatilag azonban Őfelsége birodalmát. Becsületére legyen mondva, mindkét esetben hű önmagához.
Sok kispolgár számára, akik nem uralják sem a tollat, sem az ecsetet, a Szovjetunió irányába hivatalosan regisztrált "barátság" jelenti a magasabb szellemi érdeklődést. Részvétel a szabadkőműves páholyokban vagy a pacifista klubokban nagyon sok közös vonást mutat a Szovjet "baráti" társaságokban való részvételhez, mivel kettős élet folytatásához teremt lehetőséget: egyik a hétköznapi élet a mindennapi élet érdekei körében, a másik az ünnepi, a lelket felemelő. Időnként a "barátok" Moszkvába látogatnak. Feljegyzik emlékezetükben a traktorokat, bölcsődéket, pionírokat, felvonulásokat, ejtőernyősöket, szóval mindent, kivéve az új arisztokráciát. Közülük a jobbak teszik ezt a kapitalista reakcióval szembeni ellenséges érzületből. André Gide nyiltan elismeri: "A Szovjetunió elleni buta és nemtelen támadások vezettek oda, hogy manapság olyan konokan védelmezzük". De az ellenség butasága és nemtelensége nem igazolja a saját vakságunkat. A munkás tömegeknek mindenesetre látó barátokra van szükségük.
A burzsoá radikálisok és a szocialista burzsoák a szovjet kormányzó réteg iránti válogatás nélküli szimpátiájának fontos oka van. A hivatásos politikusok körében , a programjaik minden különbsége ellenére, mindig többségben vannak a már megvalósult vagy könnyen megvalósítható "haladás" barátai. A világban mérhetetlenül több reformátor van, mint forradalmár. Alkalmazkodóból több van, mint kibékíthetetlenből. Csak azokban a ritka történelmi időkben, amikor tömegek megmozdulnak, akkor kerülnek ki a forradalmárok az elszigeteltségből, s a reformátorok a partra vetett halhoz lesznek hasonlatosak.
A mai szovjet bürokrácia soraiban nincs senki, aki 1917 áprilisáig, és még hosszú ideig utána is a proletár diktatúrát Oroszországban ne tartotta volna fantázia szüleményének (akkoriban ezt a "fantazmagóriát" trockizmusnak nevezték). A külföldi "barátok" idősebb nemzedéke évtizedeken keresztül tartotta a liberálisokkal való "népfrontot" támogató orosz mensevikeket reálpolitikusoknak, akik elvetették, mint nyilvánvaló őrültséget vetették el a diktatúrát. Más dolog akkor elismerni a diktatúrát, amikor azt már nemcsak megvalósították, de bürokratikusan összerondították: a "barátoknak" ez éppen erejükhöz mért feladat. Most azonban nem csak a kijáró elismerést adják meg a szovjet államnak, de védelmezik ellenségeivel szemben, igaz nem annyira azon ellenségeivel szemben, akik a múltba húzzák vissza, hanem akik a jövőt készítik elő. Ha a "barátok" ráadásul aktív hazafiak is, mint a francia, belga, angol és egyéb reformisták, akkor számukra kényelmes lehet a burzsoáziával kötött szövetségüket a Szovjetunió védelmével elleplezni. Ha - ellenkezőleg - akaratlanul defetistákká váltak, mint a közelmúlt német és osztrák szociál-patriótái . akkor abban reménykednek, hogy Franciaország és a Szovjetunió szövetsége segítségel meg tudnak birkózni Hitlerrel és Schuschniggal. León Blum, aki a bolsevizmus ellensége volt annak hőskorában, és megnyitotta újságjának a Le Pupulaire-nek oldalait az Októberi Forradalom elleni kútmérgezésnek, ma egyetlen sor nem sok, de annyit sem szentel a szovjet bürokrácia tényleges bűnei hosszú listájának. Ahogy a bibliai Mózesnek, aki Jehovát szemtől szembe szerette volna látni, csak az adatott meg, hogy az isteni anatómia hátsó felét imádja úgy a reformista urak, a kész tények bálványimádói is csupán a posteriori képesek elismerni a forradalmat bürokratikus megjelenési formájában.
A mai kommunista "vezérek" lényegében hasonló típusok. Hosszú majomparádé után hirtelen felfedezték az opportunizmus nagy előnyét, és a tudatlanság frissességével, amely mindig is megkülönböztette őket, kaptak utána. Már a kremli főnökség rabszolga mentalitású, és nem teljesen önzetlen csodálata maga abszolút képtelenné teszi őket a forradalmi kezdeményezésre. A kritikai érvelésre morgással és ugatással válaszolnak; a gazda korbácsár farkcsóválással reagálnak. Ez a nem túlságosan vonzó publikum, amely a veszély pillanatában a négy égtáj felé fog szétszaladni, tart minket hírhedett "ellenforradalmároknak". Mit tegyünk? A történelem minden súlyos természete ellenére sem tudja nélkülözni a komédiát.
A becsületesebb vagy józanabb "barátok" legalább azt elismerik négyszemközt, hogy a szovjet napon foltok vannak, de a dialektikus analízist fatalistával helyettesítve magukat azzal vigasztalják, hogy némely bürokratikus elfajulás a jelen körülmények között történelmi szükségszerűség. Ám legyen! De ezen elfajulással való szembenállás sem az égből hullott alá. A szükségszerűségnek azonban két vége van: a reakciós és a haladó. A történelem azt tanítja, hogy azok a pártok és személyek, amelyek a szükségszerűség ezen különböző végeit húzzák, a barikád különböző oldalára kerülnek végül is.
A "barátok" utolsó érve: a szovjet rezsim kritikájára lecsapnak a reakciósok. Vitathatatlan! Ezt a könyvet megpróbálják majd felhasználni, és propaganda előnyt kovácsolni belőle. Ez mindig így volt. Már a "Kommunista Kiáltvány" is megvetően említette meg, hogy a feudális reakció igyekezett felhasználni a szocialista kritika nyilait a liberalizmus ellen. De ez a forradalmi szocializmust egyáltalán nem zavarta saját útjának követésében. Nem fog minket sem zavarni. A Komintern sajtója egészen odáig megy el, hogy kritikánk... a Szovjetunió elleni intervenciót készíti elő. Ezt láthatólag úgy kell értenünk, hogy a kapitalista kormányok művünkből megtudva a szovjet bürokrácia elfajulásról, azon nyomban büntető expedíciót indítanak Október elveinek lábbal tiprása miatt. A Komintern polémiáját folytatók nem karddal, de kocsirúddal vagy más nem nagyon könnyen forgatható eszközzel vannak felfegyverezve. A valóságban a dolgokat saját nevén nevező marxista kritika a burzsoázia szemében csak megerősítheti a szovjet diplomácia konzervatív hitelességét. Egészen másképpen áll a dolog a munkásosztállyal, és az intelligencia körében található igazi szövetségeseivel. Itt munkánk valóban kétségeket támaszthat - nem a forradalommal - hanem annak bitorlóival szemben. A célunk pedig éppen ez. A haladás motorja az igazság és nem a hazugság.

André Gide (Párizs, 1869. november 22. – Párizs, 1951. február 19.) francia író, esszéista. Apja halála után anyja szigorú vallásos nevelésben részesítette, amely később kiváltotta belőle a konvenciókkal szembemenő írói és emberi magatartását. A fiatal értelmiségiek körében hamar népszerűvé vált, de a vallásos, katolikus szervezetek és értelmiségiek egész életében át az ellenségüknek tekintették. Halála után a Vatikán indexre tette a könyveit. De mindemellett Gide a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb írója volt, aki felbontotta a hagyományos regény szerkezetet, szembefordult a realista ábrázolással és az 1925-ös Pénzhamisítók című művével már a posztmodern irodalomat vetítette előre.

Forrás: http://www.kommunista.net/konyv/trockij-elarult-forradalom-mi-ez-a-szovjetunio-es-merre-tart