9. Fejezet: A Szovjetunió jellege

A Szovjetunió társadalmi viszonyai

Az iparban a termelő eszközök állami tulajdona majdnem teljes. A mezőgazdaságban az állami tulajdon csak a szovhozokban érvényesül, amelyeknek kezében a vetésterület mindössze 10 %-a van. A kolhozokban a szövetkezeti azaz a csoporttulajdon különböző arányokban vegyül az állami és személyi tulajdonnal. A jogilag állami tulajdonú földet "örök" használatra a kolhozoknak adták át, és így nem nagyon különbözik a csoport-tulajdontól. A traktorok és bonyolult gépek állami tulajdonban vannak; a további és kevésbé jelentős felszerelések a kolhoz tulajdonában vannak. Minden kolhoz tagnak van még háztáji gazdasága. És végül, a parasztok 10%-a egyéni gazdálkodást folytat.
Az 1934. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 21,8%-a állami vállalatok és intézmények munkása ill. alkalmazottja. Az ipari és építőipari munkások létszáma (családjuk nélkül) elérte a 7,5 milliót. Kolhozokban vagy ipari szövetkezetekben dolgozott a népszámlálás idején a lakosság 45,9 %-a. Tanulók, katonák, nyugdíjasok és más az államtól függő elemek: 3,4%. Összeségében alakosság 74%-a tartozott a "szocialista szektorba", s ezen 74%-ra jutott az állam alaptőkéjének 95,8%-a. Az egyéni gazdák és kisiparosok a lakosság 22,5%-át tették ki 1934-ben, de a nemzeti tőkének csupám 4%-a jutott rájuk.
1934 után nem volt népszámlálás: a következő 1937-ben lesz esedékes. Kétségtelen azonban, hogy a magánszektor tovább csökkent a "szocialista" javára. A hivatalos közgazdászok szerint az egyéni parasztok és iparosok a lakosság 10%-át teszik ki, azaz 17 millióan vannak. Gazdasági súlyuk létszámuknál mérhetetlenül kisebb. Andrejev KB titkár 1936 áprilisában kijelentette: "A szocialista termelés fajlagos súlya országunkban 1936-ra 98,5%-osnak kell lennie, azaz valami 1,5%-os elhanyagolhatóan kicsi rész jut a nem szocialista szektorra". Ezek az optimista számok, első látásra, megdönthetetlen bizonyítékként szolgálnak a szocializmus "végleges és visszafordíthatatlan" győzelmét illetően. De jaj annak, aki a számok mögött nem látja a társadalmi valóságot!
Magukat a számokat is rugalmasan számították ki: elég az hozzá, hogy a kolhoz parasztok háztáji gazdaságait is a "szocialista szektor" részének tekintették. Azonban a kérdés súlypontja nem ez. Az állami és kolhoz gazdálkodási forma hatalmas, és statisztikailag teljesen vitathatatlan túlsúlya, ha magában is nagyon fontos a jövőt illetően, nem teszi feleslegessé a másik nem kevésbé fontos kérdést magán a "szocialista" szektoron belüli burzsoá tendenciák befolyásáról,, és nem csak a mezőgazdaságban, hanem az iparban is. Az ország anyagi színvonalának elért emelkedése elég jelentős ahhoz, hogy túlzott várakozásokat ébresszen mindenkiben, de teljesen elégtelen ahhoz, hogy ki is elégítse ezeket az elvárásokat. Így magában a gazdasági felemelkedés dinamikájába ilyen módon be van építve a kispolgári étvágy nem csak a parasztok vagy az értelmiségek esetében, de a proletariátus felső rétege esetében is. Az egyéni parasztoknak a kolhozzal, a kisiparosoknak az állami iparral való szembe állítása nem ad semmiféle elképzelést ezen étvágyak feszítőerejéről, amely erő átitatja az ország teljes gazdaságát, és röviden mindenkinek abban a törekvésében fejezhető ki, hogy minél kevesebbet adni a társadalomnak, de annál többet kapni tőle.
A fogyasztói és nyereségvágyból adódó feladatok megoldására nem kevésbé sok energia megy el, mint a szó igaz értelmében vett szocialista építésre: részben itt található a munka szélsőségesen alacsony hatékonysága. Miközben az állam állandóan harcban áll a centrifugális erők bomlasztó hatásával, maga a kormányzó réteg a törvényes és nem is olyan törvényes személyes felhalmozás fő tartálya. Az új jogi normák által elleplezett kispolgári tendenciákat statisztikailag nem könnyen lehet meghatározni. De a gazdasági életünkben való egyenes túlsúlyára bizonyíték maga a "szocialista" bürokrácia, ez a nyilvánvaló contradictio in adjecto,[*3], ez szörnyűséges és egyre terjedő társadalmi torzulás, amely azután forrása lehet a tárdadalom más rosszindulatú kelevényének.
Az új alkotmány, mint azt később látni fogjuk, teljesen a bürokráciának az állammal való azonosítására épül, míg az államnak a néppel, azt mondja: "állami tulajdon, azaz össznépi jószág". Ez az azonosítás a hivatalos doktrína alapvető szofizmusa. Vitathatatlan, hogy a marxisták - maga Marx is - a munkásállam vonatkozásában rokonértelemben használták a nemzeti és a szocialist tulajdon fogalmakat. Történelmi mértékkel az ilyen szóhasználat nem rejtett magában különleges kényelmetlenséget. De ez az első lépéseket tevő még meg nem alapozott új társadalom körülményei között, amely társadalom gazdaságilag elmaradott, nemzetközileg elszigetelt , durva hibákra és egyenes átverésre vezethet.
Hogy a magántulajdon társadalmi tulajdonná váljon ugyanúgy elkerülhetetlenül át kell mennie az állami tulajdon stádiumán, mint a hernyónak át kell menni a báb állapotán ahhoz, hogy pillangó lehessen. De a báb nem pillangó. A bábok milliárdjai pusztulnak el, melyek nem érik el a pillangó állapotot. Az állami tulajdon csak abban a mértékben válik "össznépivé", amilyen mértékben a a társadalmi privilégiumok és különbségek eltűnnek, és tűnik el, következésképpen, az állam szükségessége. Másképpen: az állami tulajdon olyan mértékben válik társadalmivá, amilyen mértékben megszűnik állami lenni. És fordítva: minél inkább a nép fölé emelkedik a szovjet állam, minél vadabb módon szembeállítja magát a tulajdon védelmezőjeként a néppel, mint a vagyon pazarlójával, annál fényesebben tesznek tanúbizonyságot az állami tulajdon szocialista jellegével szemben.
"Mi még messze vagyunk az osztályok teljes felszámolásától", ismeri el a hivatalos sajtó, s eközben hivatkozik a falú és a város, az értelmiségi és fizikai munka között ma is létező különbségekre. Az ilyen tisztán akadémikus beismerésnek meg van az az előnye is, hogy a bürokrácia jövedelmét meg lehet magyarázni az "értelmiségi " munka tiszteletbeli titulusával. A "barátok", akiknek Plátó sokkal fontosabb, mint az igazság, szintén a múlt egyenlőtlenségei maradványának akadémikus beismerésére korlátozzák magukat. Ténylegesen a mindent kibíró "maradványok" teljesen elégtelenek a szovjet valóság megvilágítására. Ha a falú és a város közötti különbség bizonyos viszonylatokban csökkent, akkor más viszonylatokban jelentősen fokozódtak a városok és a városi kultúra rendkívüli gyors fejlődése, azaz a városi kisebbség komfortjának gyors emelkedése miatt. A fizikai és értelmiségi munka közötti társadalmi távolság az utóbbi években nemhogy csökkent volna, de tovább növekedett annak ellenére, hogy a tudományos káderek sorai kiegészültek az alsóbb néprétegekből. A minden ember életét minden oldalról meghatározó ezeréves kasztok közötti akadályok - a művelt városi és a faragatlan muzsik, a tudomány varázslója és a szakképzetlen munkás között - nemcsak többé-kevésbé enyhe formában maradtak meg, hanem jelentős formában újraéledtek és kihívóbb alakot öltöttek.
A hírhedett jelszó: "a káderek mindent megoldanak", sokkal nyíltabb jellemzi a szovjet társadalom természetét, mint ahogyan azt maga Sztálin szeretné. A káderek lényegüket illetően a hatalom gyakorlásának és parancsnoklásnak a szervei. A "káderek" kultusza mindenekelőtt a bürokrácia, az adminisztráció, a technikai arisztokrácia kultusza. A szovjet rendszernek még meg kell oldani a káderek toborzása és nevelése kérdését - hasonlóan más területekhez - , amelyet az élen haladó burzsoázia már régen megoldott. S mivel a szovjet káderek a szocialista zászló alatt haladnak, azért maguknak csaknem isteni tiszteletet várnak el, egyre magasabb jövedelemmel megtámogatva. A "szocialista" káderek kiválasztása így együtt jár a burzsoá egyenlőtlenség újjászületésével.
A termelőeszközök tulajdonlása szempontjából nincs különbség a marsall és háztartási alkalmazott, a tröszt igazgatója és a szakképzetlen munkás, a népbiztos fia és az árva gyerek között. De egyesek arisztokrata lakásokban élnek, az ország különböző részeben lévő dácsákat használnak, és rendelkezésükre állnak a legjobb autók és már régen elfelejtették, hogy hogyan kell megtisztítani saját csizmájukat; mások közös barakkokban élnek, félig éhes létezésre vannak ítélve, és csizmát csak azért nem pucolnak, mert mezítláb járnak. A méltóságnak ez a különbség nem érdemel figyelmet, a képzetlen munkásnak - nem alap nélkül - nagyon lényegesnek tűnik.
A felületes "elméleti szakértők" vigasztalhatják magukat azzal, hogy a javak elosztása másodlagos termelésükhöz képest. A kölcsönhatás dialektikája azonban ebben az estben is teljes mértékben hatályos marad. Attól függ, hogy milyen irányban fejlődnek a személyes létezés vonatkozásában a különbségek, az államosított termelőeszközök végső sorsa. Ha hajót kollektív tulajdonnak nyilvánítjuk, de az utasokat továbbra is első-, másod- és harmadosztályba szortírozzuk, akkor a harmadosztályú utasok számára a létfeltételek mértéktelenül többet fog jelenteni a tulajdonlás jogi körülményeinél. És fordítva is: az első osztályon utazók, a kávé és szivar között, majd amellett fognak érvelni, hogy a kollektív tulajdonlás minden, és a kényelmes kajüt az semmi. Az így keletkező ellentmondás képes felrobbantani az instabil kollektívát.
A szovjet sajtó boldogan írt egy kisfiúról, aki a moszkvai állatkertben arra a kérdésére, hogy kié ez az elefánt? azt a választ kapván, hogy az államé, rögtön arra a következtetésre jutott, hogy akkor egy kicsit az övé is. Azonban az elefánt tényleges felosztása esetén a kiválasztottak kapták volna meg az értékes agyarakat, mások lakmároznának az elefánt sonkákat, és a többségnek meg kellene elégednie az aprólékokkal és a patákkal. A nyomorgó gyerekek aligha azonosítják az állami tulajdont a sajátjukkal. Az utcagyerekek csak azt tartják sajátjuknak, amit elloptak az államtól. Az állatkerti kis "szocialista" valószínűleg valamelyik kiemelkedő személyiség gyermeke lehetett, akik megszokták, hogy "az állam én vagyok"[*4] formula szerint gondolkodjanak.
Ha szemléletesség kedvéért a szocialista viszonyokat a tőzsde nyelvére fordítjuk le, akkor a polgárokat úgy kell tekinteni, mint egy olyan részvénytársaság tagjait, amelynek tulajdonában van az egész ország gazdagsága. A tulajdon össznépi jellege feltételezi, hogy a "részvényeket" egyenlően osztják el, és következésképpen a "részvényesek" egyenlő hozamra jogosultak. A polgárok azonban a nemzeti vállalkozásban nem csupán, mint "részvényesek", hanem termelőkként is részt vesznek. A kommunizmus alsóbb fokán, amelyet most feltételesen szocializmusnak nevezünk, a munkabér a burzsoá normák szerint képződik, azaz a képzettség, intenzitás stb. függvényében. Elméletileg minden állampolgár jövedelme két részből áll: a hozam plusz a munkabér. Minél magasabb a technikai fejlettség, minél jobb a szervezettség, annál nagyobb a hozam rész, és annál kisebb jelentősége van a munka személyes különbségeinek. Abból a tényből, hogy a Szovjetunióban nagyobbak a munkabérek közötti különbségek, mint a kapitalista országokban, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a "részvényeket" a szovjet polgárok között nem egyenlően osztják szét, és így a nem egyenlő bérek nem egyenlő hozamokkal egészülnek ki. Amíg a képzetlen munkás azt a minimális munkabért kapja, amit a kapitalista vállalkozástól is kapna, akkor a sztahanovista vagy csinovnyik nem csak jóval nagyobb munkabért kap, de az átlagos hozam kétszeresével, háromszorosával egészítik ki a jövedelmét. Azaz a jövedelmek különbsége nemcsak a személyes munkavégzés különbözőségéből ered, hanem az idegen munka leplezett elsajátításából is. A részvényesek kiváltságos kisebbsége a hátrányos helyzetű többség számlájára él. ....A szent szocialista tulajdonról szóló himnuszok így jóval meggyőzőbbek az igazgató és sztahanovista, mint az átlag munkás vagy kolhozparaszt számára. S mivel az átlagos munkás teszi ki a társadalom nagy részét, a szocializmus éppen nekik van, és nem az új arisztokrácia számára.
"A munkás országunkban nem bérrabszolga, nem az áruvá vált munkaereje kiárusítója. A munkás országunkban - szabad dolgozó" ("Pravda"). Jelenleg ez a patetikus formula megengedhetetlen kérkedés. A Gyáraknak az állam kezébe való átadása a munkás helyzetét csak jogilag változtatta meg; a valóságban szükségben kénytelen élni, miközben meghatározott órát kell dolgoznia meghatározott fizetésért. Azok a reménységek, amelyeket korábban a munkás a pártba és szakszervezetekbe helyezett, a forradalom után az általa létrehozott államra szálltak. De ezen eszköz hasznossága korlátozottnak bizonyult a technika és kultúra alacsony szintje miatt. Hogy növelje ezt a szintet, az új állam is az a munkás izmai és idegzete fokozott kihasználásának régi módszeréhez fordult. Felnövekedett egy hajcsár testület. Az ipari vezetés bürokratikus jelleget kapott. A munkások a gyár vezetésére még a minimális befolyás lehetőségét is elvesztették. Darabbér mellett, a létezés nehéz anyagi körülményei, a röghöz kötöttség, és a szörnyűséges, az egész üzemet átitató rendőri rendszer feltételei között, nehéz magunkat "szabad dolgozónak" érezni. A csinovnyikban a munkás főnököt, az államban gazdát lát. A szabad munka összeegyeztethetetlen a bürokratikus állam létezésével.
A falúval is a kifejtett változtatásokkal szerint kell foglalkozni. A hivatalos elmélet szerint a szövetkezeti tulajdon a szocialista tulajdon sajátságos formája. A "Pravda" azt írja, hogy a kolhozok "lényegileg az állami, következetesen szocialista vállalatokkal azonos típusúak", de azonnal hozzáteszi: a mezőgazdaság szocialista fejlődésének garanciája a kolhozok esetében a bolsevik párt vezetése, azaz a gazdaságtól a politikához irányítanak bennünket. Ez azt jelenti, hogy a szocialista viszonyok még nem az emberek közötti valós viszonyokban, hanem a főnökség gyámolító szívében gyökeredznek. A dolgozóknak igazuk van, ha ehhez a szívhez gyanakvóan viszonyulnak. A kolhoz gazdálkodás az állami és az egyéni gazdálkodás között helyezkedik el , ahol a kispolgári tendenciák mindennél jobban kiegészülnek a háztáji gazdaságok, azaz a kolhoz tagjai egyéni gazdaságainak gyors fejlődésével. Annak ellenére, hogy a "háztáji" területe mindössze 4 millió hektár szemben a 108 millió hektárnyi kolhoz vetésterülethez képest, mégis ez a 4%-nál kevesebb terület - az intenzív kiskerti kultúráknak köszönhetően - szolgáltatja a paraszt családoknak a legfontosabb fogyasztási cikkeket. A szarvasmarha, disznó és juh legnagyobb része egyéni tulajdonban van. A parasztok teljesen a háztáji gazdaságukat változtatják az alapvetővé, és a kevésbé jövedelmező kolhozt a háttérbe szorítják. És fordítva: azok a kolhozok, amelyekben a munkanap bére magas, magasabb társadalmi helyzetbe kerülnek, létrehozván ezáltal a jómódú farmerek kategóriáját. A centrifugális tendenciák még nem múltak el, ellenkezőleg nőnek és sokasodnak. Mindenesetre, a kolhozok egyelőre a falú gazdasági viszonyainak csak jogi megfogalmazását alakították át, konkrétan a jövedelem elosztásának módszereit. De csaknem teljesen változatlanul hagyták a régi kunyhókat, a kiskertet, a jószág gondozását, a nehéz paraszti élet ritmusát. És jelentős mértékben maradt meg a régi viszony az állam irányában , amely állam, igaz, nem szolgálja már a földesurakat meg a burzsujokat, de túlságosan sokat vesz el a parasztoktól a város javára, és túlságosan sok kapzsi csinovnyikot tart.
Az 1937 január 6.-ára kitűzött szovjet népszámlálásra a következő társadalmi kategóriák listáját állították össze: munkás, alkalmazott, kolhozparaszt, egyéni gazdálkodók, kézművesek, szabad foglalkozásúak, egyházak szolgálói, egyéb nemdolgozó elemek. A hivatalos magyarázat szerint azért nincs más társadalmi kategória a listában, mivel a Szovjetunióban nincsenek osztályok. A valóságban a népszavazási lista határozott céllal volt összeállítva: el kellett titkolni a kiváltságos felső réteg és a leghátrányosabb alsó rétegek létezését. A szovjet társadalom azon rétegei, amelyet becsületes népszámlálás esetén minden nehézség nélkül meg lehetett és meg is kellett volna nevezni a listában a következők: a bürokrácia felső rétege, a burzsoá színvonalon élő szakemberek stb. a kispolgári színvonalon élő közép és alsó réteg, munkás és kolhoz arisztokrácia - közelítőleg a kispolgári színvonalon, a nagy munkástömegek, a kolhozparasztok középrétege, egyéni parasztok és kézművesek, a munkások és parasztok alsóbb rétegei, lumpen proletariátus, felügyelet nélküli árvák, prostituáltak és egyebek.
Amikor az új alkotmány kinyilvánítja, hogy a Szovjetunióban "felszámolták az embernek ember általi kizsákmányolását", akkor nem mond igazat. Az új társadalmi rétegződés az ember legbarbárabb kizsákmányolásának újjáéledéséhez teremtette meg a feltételeket: a személyes szolgáltatás rabságának megvásárlásához. Az új népszámlálás regiszterében nincs személyi szolga egyáltalán nincs: nyilvánvalóan a "munkások" csoportjába olvasztották bele. Nincs olyan kérdés sem, hogy a szocialista állampolgárnak vannak-e szolgálói, és ha igen hányan vannak. Nevezetesen szobalány, szakács, dada, nevelőnő, sofőr. Van-e személyes használatára autó, hány szobájuk van stb. Semmi a jövedelem mértékéről! Ha helyreállítanánk azt a szabályt, hogy a mások munkáját kizsákmányoló egyéneket megfosztjuk politikai jogaiktól, akkor, váratlanul, azt kapnánk, hogy a szovjet alkotmányon kívülre kerülne a szovjet kormányzó réteg színe-java. Szerencsére egyenlő jogot kapott mindenki: a szolga is meg a gazda is.
A szovjet rendszeren belül két ellentétes tendencia növekszik. Amennyiben a szovjet rendszer, ellentétben a rothadó kapitalizmussal , fejleszti a termelőerőket és így előkészíti a talajt a szocializmus gazdasági alapozásához. Amennyiben azonban a felső rétegek kiszolgálása végett egyre szélsőségesebben alkalmazza a burzsoá elosztási normákat, ezzel a kapitalizmus restaurációját készíti elő. A tulajdonformák és az elosztási viszonyok közötti ellentmondás nem növekedhet vég nélkül. Vagy a burzsoá normáknak kell ilyen vagy olyan formában átterjedni a termelési eszközökre, vagy - ellenkezőleg - az elosztási normáknak kell a szocialista tulajdonnak megfelelnie.
A bürokrácia fél ezen alternatíva lemeztelenítésétől. Mindig és mindenütt, sajtóban, beszédekben, statisztikában, íróik regényeiben, a költők verseiben, és végül, az új alkotmány szövegében gondosan a szocialista szótár absztrakcióival leplezi el a város és falú közötti tényleges viszonyokat. Ezért olyan élettelen, fals, tehetségtelen az egész hivatalos ideológia!

-------------
contradictio in adiekto = ellentmondás a melléknévben; tulajdonképpen önellentmondás. Azt a logikai hibát nevezik így, amelyet akkor követünk el, amikor egy dolgot olyan tulajdonsággal hozunk kapcsolatba, amely annak lényegével ellenkezik.

Szofizmus = Manapság szofizmának, szofizmusnak (azaz álokoskodás) azt a jelenséget nevezik, amikor egy vitában valaki szándékosan őszintének látszó, de mégsem érvényes érvet használ azzal a reménnyel, hogy ezzel meg tudja téveszteni vitapartnerét.

Francia: "L'Etat, c'est moi!" (Az állam én vagyok!) XIV. Lajosnak francia királynak tulajdonított mondás.

Államkapitalizmus?

Az ismeretlen jelenségektől gyakran ismert fogalmak használatával keresnek menekvést. A szovjet rejtvényt megpróbálták az «államkapitalizmus» fogalmával leplezni, amelynek az az előnye, hogy senki sem tudja, mi a pontos jelentése. Elsősorban annak az esetnek a jelölésére szolgál, amikor a burzsoá állam átveszi a közlekedési eszközök és bizonyos iparágak irányítását. Az efféle intézkedések szükségessége az egyik tünete annak, hogy a kapitalizmus termelőerői meghaladják a kapitalizmust, és arra késztetik, hogy részben maga tagadja önmagát a gyakorlatban. De a magát túlélt rendszer az önmegtagadás elemeivel együtt is tovább létezik, mint kapitalista rendszer.

Igaz, elméletileg elképzelhető olyan helyzet, amikor az egész burzsoázia egyetlen nagy részvénytársaság, amely az állama segítségével kormányozza az egész népgazdaságot. Az ilyen rendszer gazdasági törvényszerűségei nem jelentenének semmiféle problémát. Mint ismeretes, a kapitalista nyereségként nem kapja meg közvetlenül a vállalkozása munkásaitól elsajátított teljes értéktöbbletet, hanem csak az egész országban megtermelt értéktöbblet saját tőkéjével arányos részét. Egy integrált "államkapitalizmusban" az egyenlő arányú nyereség törvénye nem kerülő úton, azaz a kapitalista verseny útján valósulna meg, hanem közvetlenül , az állami könyvelés által. Ilyen rendszer azonban soha sem volt, és a tulajdonosok közötti mély ellentmondások miatt, sohasem lesz. Annál is inkább, mert a kapitalista tulajdon olyan univerzális hordozója, mint az állam, kiváló célpontja lehetne egy társadalmi forradalomnak.

A háború óta, és főleg a fasiszta gazdaság tapasztalatai nyomán, legtöbbször az állami beavatkozás és gazdasági irányítás rendszerét nevezik „államkapitalizmusnak”. A franciák hasonló esetben egy jóval megfelelőbb fogalmat használnak: az etatizmus fogalmát. Az államkapitalizmusnak és az etatizmusnak kétségtelenül vannak közös pontjaik, de mint rendszerek inkább ellentétesek, semmint azonosak. Az államkapitalizmus a magántulajdon állami tulajdonként való felváltását jelenti, és éppen ezért megőriz egyfajta radikális jelleget. Az etatizmus – akár Mussolini Olaszországban, akár Hitler Németországában, akár Roosevelt Amerikájában, vagy Léon Blum Franciaországában – az állam beavatkozását jelenti a magántulajdon alapján, az utóbbinak megmentésére. Bármi is legyen a kormányok programja, az etatizmus elkerülhetetlenül a gyengék vállára helyezi át az erősekéről a rothadó rendszer terheit. A kis tulajdonosokat csak annyiban "menti" meg a teljes pusztulástól, amennyiben ez a nagy tulajdon megőrzéséhez szükséges. Az etatizmus tervszerű intézkedéseit nem a termelőerők fejlesztésének szükséglete vezérli, hanem az az igyekezet, hogy a magántulajdont az ellene lázadó termelőerők rovására is fenntartsa. Az etatizmus a technika fejlődésének fékezését, a nem életképes vállalatok életben tartását, egyszóval parazita társadalmi rétegek fenntartását jelenti, és így mélységesen reakciós.

Mussolini szavait, hogy "az olasz gazdaság háromnegyede, mind az iparban, mind a mezőkön, az állam kezében van, (1936 május 26.-án) nem kell szó szerint venni. A fasiszta állam nem a vállalatok tulajdonosa, hanem a vállaltok közötti közvetítő. És a kettő nem ugyanaz. Popolo d'Italia ezzel kapcsolatban ezt mondja: "A korporatív állam irányítja és egyesíti a gazdaságot, de nem vezeti azt, ("dirige e porta alla unita l'economia, ma non fa l'economia, non gestisce"), ami a termelés monopóliuma mellett nem lenne más, mint kollektivizmus (1936 június 11). A parasztok és általában a kis tulajdonosokkal szemben a fasiszta bürokrácia fenyegető hatalomként lép fel; a kapitalista mágnások viszonylatában, mint első meghatalmazott. "A korporatív állam - mint azt jogosan írja az olasz marxista szerző, Ferocchi - nem más, mint a monopoltőke titkára...Mussolini átrakja az államra a vállalatok kockázatát, de a tőkéseknél hagyja a kizsákmányolás hasznát". Hitler ebben a viszonylatban Mussolini nyomdokain halad. A fasiszta állam osztályfüggése határozza meg, korlátozza a terv elv valós tartalmát és annak határait: nem az ember természet feletti hatalmának a társadalom érdekében való fokozásáról, hanem a társadalom kevesek érdekében való kizsákmányolásáról van szó. Ha akartam volna - dicsekedett ugyanaz Mussolini - államkapitalizmust vagy államszocializmust létesíteni Itáliában ( ami itt tulajdonképpen nem tettem), rendelkeznék ma ehhez minden szükséges és elégséges feltétellel". A kapitalista osztály kisajátítása kivételével. Ezen feltétel megvalósításához a fasizmusnak át kellene állnia a barikád másik oldalára, "amit - Mussolini sietős megjegyzése szerint - nem tett meg". És természetesen nem is fog megtenni, mivel a kapitalisták kisajátításához más erők, más káderek és más vezérek szükségeltetnek.

A termelési eszközöknek az állam kezében való összpontosítását a történelemben először a proletariátus hajtotta végre társadalmi forradalom útján, nem pedig a kapitalizmus és a trösztök államosítása útján. Ez a rövid elemzés is elég ahhoz, hogy kimutassuk, mennyire abszurd az államkapitalizmus és a szovjet rendszer azonosítása. Az első reakciós, a második nagy fejlődést valósít meg.

A bürokrácia uralkodó osztály (volt)-e?

Az osztályok a társadalmi termelés rendszerében elfoglalt helyük, mindenekelőtt a termelési eszközökhöz való viszonyuk alapján jellemezhetők. A civilizált társadalmakban a tulajdonlási viszonyokat törvények rögzítik. A föld, az ipari termelés eszközei, a szállítás és csere a külkereskedelem állami monopóliuma általi nacionalizálása képezi a szovjet társadalmi rendszer alapját. A proletár forradalom által lefektetett ezen viszonyok határozzák meg számunkra a Szovjetunió proletár-állam jellegét.
A szovjet bürokrácia a maga közvetítő funkciójával, a szociális rangok támogatásával, az állami apparátusnak személyes célokra való felhasználásával hasonlít más bürokráciákra - mindenekelőtt a fasiszta bürokráciára. De van egy nagy különbség is. A szovjeten kívül, semmilyen más rendszerben a bürokrácia nem érte el az uralkodó osztálytól való függetlenségnek ilyen magas fokát. A burzsoá társadalomban a bürokrácia a tulajdonos és tanult osztály érdekeit képviseli, amely számtalan eszközzel rendelkezik bürokráciája folyamatos ellenőrzésére. A szovjet bürokrácia a nyomorból és sötétségből alig kijött osztálya fölé emelkedett, amely osztálynak nincs meg uralkodás és parancsolás hagyománya. Amikor a fasiszták a vályúnál találták magukat, akkor a közös érdekek, barátság, házasságok stb. kötelékeivel kapcsolódnak össze a nagytőkével, míg a szovjet bürokraták a burzsoá viselkedést nemzeti burzsoázia nélkül próbálják megvalósítani. Ebben az értelemben lehetetlen nem elismerni, hogy a szovjet bürokrácia valamivel több, mint egyszerű bürokrácia. A szovjet bürokrácia a társadalomban az egyetlen a szó teljes értelmében vett privilégiumokkal rendelkező és kormányzó réteg.
Nem kevésbé fontos a másik különbség. A szovjet bürokrácia politikailag kisajátította a proletariátust, azért hogy saját módszereivel őrizze annak vívmányait. De egy olyan országban, amelyben a legfontosabb termelési eszközök az állam kezében összpontosulnak, a politikai hatalom kisajátítása új, még sohasem létezett kölcsönös viszonyt létesít a bürokrácia és a nemzet vagyona között. A termelési eszközök az állam tulajdonában vannak. De az állam mintha bürokráciáé lenne. Ha ezek a jelenleg még új viszonyok a proletariátus ellenállásának ellenére, vagy annak ellenállása nélkül, megszilárdulnának, szabállyá válnának, legalizálódnának, akkor ez végül is a proletár forradalom összes vívmányainak teljes felszámolásához vezetne. De ma még legalábbis korai erről beszélni. A proletariátus még nem mondta ki az utolsó szót. A bürokrácia valamilyen sajátságos tulajdonlási formákban még nem teremtette meg az uralmához szükséges társadalmi támasztékokat. Kénytelen az állami tulajdont, mint hatalmának és jövedelmének forrásait védelmezni. Tevékenységének ezen oldala még mindig a proletár diktatúra fegyvere.
Az a kísérlet, hogy a szovjet bürokráciát, mint "állami kapitalistákat" ábrázolják, bizonyosan nem állja ki a kritikát. A bürokráciának sem részvényei, sem kötvényei nincsenek. Sorai toborzás által , az adminisztratív hierarchia szerint töltődnek fel, és nincs ennek semmi kapcsolata valamilyen különleges, csak a bürokráciához köthető tulajdonosi konstrukcióhoz. Az állami apparátus kizsákmányolásra való jogosultságát a bürokrata nem tudja öröklés által tovább adni. A bürokrácia kiváltságait visszaélés formájában élvezi. Eltitkolja jövedelmeit. Úgy tesz, mintha társadalmi csoportként egyáltalán nem is létezne. A népgazdaság jövedelme jelentős részének elsajátítása társadalmi élősködés jellegét ölti. És ez a kormányzó szovjet réteget a legnagyobb mértékben ellentmondóvá, kétértelművé és méltatlanná teszi, tekintet nélkül a teljhatalmukra és az őket övező talpnyalás füstfüggönyére.
A burzsoá társadalom történelme során sok politikai rendszeren ment keresztül, és különböző bürokratikus kasztok váltogatták egymást, miközben társadalom alapja nem változott. A burzsoá társadalom feudális és céh viszonyok restaurációjától a termelési módszereinek felsőbbrendűségével óvta meg magát. Az államhatalom segíthette vagy fékezhette a kapitalista fejlődést, de a magántulajdon és konkurencián nyugvó termelőerők maguk dolgoztak magukért. Ezzel szemben, a szocialista forradalom alkotta birtokviszonyok elszakíthatatlanul az államhoz, mint ezen viszonyok hordozójához kötődnek. A szocialista tendenciák túlsúlyát a kispolgárival szemben nem gazdasági automatizmus biztosítja - ez még a távoli jövő zenéje - , hanem a diktatúra politikai intézkedései. A gazdaság jellege így teljes mértékben az államhatalom jellegétől függ.
A szovjet rendszer összeomlása automatikusan a tervgazdaság és, ezáltal, az állami tulajdon felszámolásához vezetne. A trösztök és trösztön belüli gyárak közötti kényszerkapcsolatok szétesnének. A legsikeresebb vállalatok sürgősen önállóság útjára térnének. Átalakulhatnának részvénytársasággá, vagy találhatnának más átmeneti tulajdonlási formát, pl. a munkásoknak a profitban való részesülésével. Egyidejűleg és még könnyebben esnének szét a kolhozok. A jelenlegi bürokratikus diktatúra bukása - új, szocialista hatalommal való helyettesítés nélkül - ilyen formán a kapitalizmus visszatérését jelentené és együtt járna a gazdaság és kultúra katasztrofális visszaesésével.
De ha a szocialista hatalom abszolút szükséges ma még a tervgazdaság fenntartásához és fejlesztéshez, akkor a kérdés még fontosabb: kire támaszkodik a mostani szovjethatalom, és milyen mértékben biztosított politikájának szocialista jellege. 1922-ben a XI. kongresszuson Lenin, mintegy a párttól búcsúzva, a kormányzó réteghez szólva ezeket mondta: "a történelem különböző átalakulásokat ismer; a politikában komolytalan dolog a meggyőződésre, odaadásra, és egyéb kiváló lelki tulajdonságra támaszkodni". A lét meghatározza a tudatot. Az elmúlt 15 évben a hatalom társadalmi összetétele még az elveinél is nagyobb mértékben változott meg. Mivel a bürokrácia szovjet társadalom bármely rétegénél sikeresebben oldotta meg saját problémáit, és leginkább elégedett azzal, ami van, ezért nem adhat valamiféle szubjektív garanciákat politikájának szocialista irányultságára. Csupán annyira védi továbbra is az állami tulajdont, amennyire tartania kell a proletariátustól. Ez a megmentő félelem utánpótlást és támogatást kap a bolsevik-leninisták nem legális pártjától, amely a thermidori bürokráciát teljesen átitató burzsoá reakcióval szembeni párt, a szocialista tendenciák legtudatosabb kifejeződése. A bürokrácia, mint politikailag tudatos erő, elárulta a forradalmat. De egy győzelmes forradalom, szerencsére, nem csupán program, zászló, nemcsak politikai intézmények, de társadalmi viszonyok rendszere is. Nem elég megváltoztatni, meg kell dönteni. Az Októberi Forradalom a bürokrácia kezébe került, de még nem döntötték meg. Nagy ellenállási képességgel rendelkezik, amely egybeesik a tulajdonlás kialakult viszonyaival, a proletariátus élő erejével és legkiválóbb tagjainak öntudatával, a világkapitalizmus kiúttalanságával , a világforradalom elkerülhetetlenségével.

Szovjetunió társadalmi jellegének kérdését a történelem nem döntötte még el.

Hogy jobban megértsük a mai Szovjetuniót, végezzünk el két gondolat kísérletet a jövőt illetően. Tegyük fel, hogy a bürokráciát egy forradalmi párt megfosztja a hatalomtól, egy olyan párt, mely contradictio in adjecto rendelkezik a régi bolsevizmus összes kvalitásával, és ezenkívül az utóbbi idők nemzetközi tapasztalataival. Az ilyen párt azzal kezdené, hogy visszaállítja a szakszervezetekben é a szovjetekben a demokráciát. Megtehetné, és kellene is, hogy megtegye a szovjet pártok szabadságának visszaállítását. A tömegekkel együtt és azoknak vezetőjeként kérlelhetetlen tisztogatást végezne az állami apparátusban. Hatályon kívül helyezné a rangokat és kitüntetéséket, minden privilégiumot, és a munkabérek viszonylatában a gazdaság és állami apparátus életfontosságú érdekein túli egyenlőtlenséget megszüntetné. Lehetővé tenné az ifjúságnak, hogy önállóan gondolkodjon, tanuljon, kritizáljon és megvalósítsa önmagát. Nagy változtatásokat eszközölne a népgazdaság jövedelmének a munkás és paraszt tömegek akaratának és érdekeinek megfelelő elosztásában. A tulajdonviszonyokat illetően nem kellene forradalmi intézkedésekhez folyamodnia. Folytatná és végigvinné a tervgazdaság tapasztalatát. A politikai forradalom útján, a bürokrácia megdöntése után a proletariátusnak igen fontos reformokat kellene végrehajtania a népgazdaságban, de nem lenne szükség új társadalmi forradalomra.

És fordítva, ha kormányzó szovjet kasztot egy burzsoá párt döntené meg, a jelenlegi bürokraták, adminisztrátorok, technikusok, igazgatók, párttitkárok és általában a privilégiumokkal rendelkező felső rétegek sok kész szolgáltatását találná. Persze szükség lenne az állami apparátusban tisztogatásra ebben az esetben is. De a burzsoá restauráció valószínűleg kevesebb embert mozdítana el, mint egy forradalmi párt. Az új hatalom a termelési eszközök magántulajdonának visszaállítását tartaná fő feladatának. Mindenekelőtt olyan feltételeket teremtése szükségeltetne, amelyek a gyenge kolhozokból kiválhatnának erős farmerek, az erős kolhozok pedig átalakulhatnának burzsoá tipusú termelési szövetkezetekké, azaz mezőgazdasági részvénytársaságokká. Az ipar területén a privatizáció a könnyű- és élelmiszeripari vállalatoknál kezdődne. A terv elv az átmeneti időszakban egy sor az államhatalom és a "korporációk" közötti kompromisszumba menne át: korporációk alatt a szovjet ipar kapitányaiból, a volt emigráns tulajdonosokból és külföldi tőkésekből kikerülő potenciális tulajdonosokat értjük. Annak ellenére, hogy a szovjet bürokrácia sokat tett egy burzsoá restauráció előkészítésére, a tulajdonformákban és a gazdálkodás gyakorlatában az új rezsimnek nem elég reformokat, hanem társadalmi fordulatot kell végrehajtania.
De tegyük fel , hogy sem forradalmi, sem ellenforradalmi párt nem hódítja meg a hatalmat. A bürokrácia továbbra is hatalmon marad. A társadalmi viszonyok ebben az esetben sem fagynak be. Semmikép sem számíthatunk arra, hogy a bürokrácia békésen és önként megfosztja saját magát a szocialista egyenlőség érdekében. Ha már most lehetségesnek tartotta visszaállítani a rangokat és kitüntetéseket, tekintet nélkül az ilyen operáció túlságosa nyilvánvaló kényelmetlen érzéseire, akkor később kikerülhetetlenül utakat és módokat fog keresni, hogy saját számára támpontokat találjon a tulajdon viszonyokban. Ellene lehetne vetni, hogy egy vezető bürokratának édes mindegy az uralkodó tulajdonformák milyensége, ha biztosítva van számára a szükséges jövedelem. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja a bürokrata jogainak bizonytalanságait, no meg az utódok kérdését. A család új kultusza nem az égből pottyant ide. A privilégiumok nem teljes értékűek, ha azokat nem lehet örökölni. De az öröklés kérdése szorosan a tulajdonláshoz kapcsolódik. Nem elég a vállalat igazgatójának lenni, a vállalat részvényesének is kell lenni. A bürokrácia győzelme ezen a döntő területen azt jelentené, hogy átalakulna az új birtokos osztállyá. És fordítva, a proletariátus győzelme a bürokrácia felett a szocialista forradalom újjászületését jelentené. A harmadik variáns tehát visszavisz bennünket a első két változathoz, amelyekkel az egyszerűség és és érthetőség kedvéért a kifejtést kezdtük.
Ha a szovjet rendszert átmenetinek vagy közbülsőnek minősítjük, akkor mellőzzük az olyan kialakult társadalmi kategóriákat, mint a kapitalizmus (beleértve az „államkapitalizmust” is) és a szocializmus. Ez a meghatározás azonban önmagában véve teljességgel elégtelen, és azt a hamis gondolatot sugallhatná, hogy a jelenlegi szovjet rendszer számára egyedül lehetséges átmenet a szocializmushoz vezet. Csakhogy semmi nem zárja ki a kapitalizmushoz való visszakanyarodás lehetőségét. A teljesebb meghatározás szükségképpen hosszadalmasabb és nehézkesebb lesz.

A Szovjetunió a kapitalizmus és szocializmus közötti átmeneti társadalom, amelyben: a) a termelőerők még nagyon is elégtelenek ahhoz, hogy az állami tulajdonnak szocialista jelleget adjanak; b) az eredeti felhalmozásnak az ínségből született hajlama a tervgazdálkodás valamennyi pórusában megmutatkozik; c) az elosztás burzsoá természetű normái alkotják a társadalmi differenciálódás alapjait; d) a gazdasági fejlődés, bár lassan megjavítja a dolgozók helyzetét, hozzájárul egy kiváltságos réteg gyors kialakulásához; e) a bürokrácia a társadalmi antagonizmusok felhasználásával a szocializmustól idegen, ellenőrizhetetlen kaszttá vált; f) a társadalmi forradalom, amelyet a kormányzó párt elárult, él még a tulajdonviszonyokban és a dolgozók tudatában; g) a felhalmozott ellentmondások fejlődése vagy a szocializmusba torkollik, vagy visszavezeti a társadalmat a kapitalizmushoz; h) a kapitalizmushoz felé tartó ellenforradalomnak meg kell törnie a munkások ellenállását; i) a szocializmus felé tartó munkásoknak meg kell dönteniük a bürokráciát. Végül is a kérdést az élő társadalmi erők harca oldja meg mind a nemzeti, mind a nemzetközi színtéren.

A doktrinereket kétségtelenül nem lehet kielégíteni ilyen fakultatív meghatározással. Ők kategorikus meghatározást szeretnének: igen, nem. Szociológiai kérdések kétségtelenül egyszerűbbek, ha a társadalmi jelenségek jellege mindig befejezett lenne. Azonban semmi sem veszélyesebb, mint az amikor a logikai teljesség kedvéért a valóság leírásából eltávolítanak olyan elemeket, amelyek már ma is zavarják , de holnap teljesen tönkre tehetik az elképzelést. Analízisünkben mi a legnagyobb mértékben tartózkodunk, hogy erőszakot tegyünk egy olyan dinamikus társadalmi formáción, amelyre nincs precedens, és nem ismer analógiát. A tudományos, hasonlóan a politikai feladathoz nem abban van, hogy a befejezetlen folyamat zárt meghatározását adjuk, hanem abban, hogy kövessük a folyamatot minden szakaszában, kijelöljük haladó és reakciós tendenciáit, felderítsük ezek kölcsönhatását, prognosztizáljuk a fejlődés lehetséges variánsait, és prognózisunkban támasztékot találjunk a cselekvésre.

10. Fejezet: A Szovjetunió az új alkotmány tükrében

Munka "képességek szerint" és a személyi tulajdon

1936 június 11.-én a Központi Választási Bizottság által jóváhagyatott az új szovjet alkotmány, amely Sztálin nyilatkozata, és a sajtó naponkénti ismételgetése szerint „a világ legdemokratikusabb alkotmánya” lesz. Igaz, hogy az a mód, ahogyan ezt az alkotmányt kidolgozták alkalmas kétségek keltésére. Sem a sajtóban, sem a gyűléseken szó sem volt a nagy reformról. Mindazonáltal 1936 március elején Sztálin Roy Howardnak kijelentette: „ ezen év végéig el kell fogadnunk az új alkotmányunkat”. Így azután Sztálin teljesen pontosan tudta, hogy pontosan mikor fogják elfogadni azt az alkotmányt, amiről a nép akkor még csak nem is hallott. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a „világ legdemokratikusabb alkotmányát” nem egészen demokratikusan módon hozták létre. Igaz, júniusban a tervezetet a Szovjetunió népei elé terjesztették „megvitatásra”. Hiú ábránd volna azonban azt várni, hogy a Föld egyhatodán lehetett volna olyan kommunistát találni, aki a Központi Bizottság munkáját kritizálni merte volna, vagy olyan pártonkívülit, aki elvetette volna a kormányzó párt javaslatát. A megvitatás Sztálinnak „a boldog életért” küldött köszönő határozatokban merült ki. Ezen üdvözletek tartalmát és stílusát még a régi alkotmány alatt sikerült szilárd alapokra helyezni.
Az első, a „Társadalmi berendezkedés” című szakasz ezekkel a szavakkal fejeződik be: „A Szovjetunióban megvalósul a szocializmus elve: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”. Az, hogy ez a tartalmilag alaptalan, hogy ne mondjuk értelmetlen formula, bármennyire is valószínűtlen, a beszédekből és cikkekből ment át az állami alaptörvény alaposan átgondolt szövegébe, nemcsak a törvényhozók elméleti szintjének alacsony voltát tanúsítja, hanem az új alkotmányba a kormányzó réteget tükörben mutató beépült hazugságot is. Az új „elv” születését megfejteni nem nehéz. A kommunista társadalom jellemzésére Marx a következő formulát használta: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint”. Ezen formula két része nem választható el egymástól.
„A mindenkitől képességei szerint” elv kommunista, nem kapitalista értelemben azt jelenti: a munka megszűnt kötelesség lenni, és egyéni szükségletté vált; a társadalomnak nincs szüksége semmiféle kényszerítésre; a munkát csak a betegek és a nemnormális emberek kerülik el. „Képesség szerint”, azaz saját fizikai és pszichikai lehetőségei szerint, anélkül, hogy magukon erőszakot tennének, fognak a kommunák tagjai dolgozni, köszönhetően a fejlett technikának, amely segítségével a társadalom raktárait oly-mértékben lesznek képesek feltölteni, hogy az bőkezűen el tudjon látni a „szükségletei szerint”, azaz minden megalázó ellenőrzés nélkül. Ez a két elválaszthatatlan részből álló formula ilyen módon feltételezi a bőséget, az egyenlőséget, a személyiség mindenoldalú felvirágzását és magas kulturális fegyelmét.
A szovjet társadalom mindezekben a viszonyokban közelebb áll az elmaradott kapitalizmushoz, mint a kommunizmushoz. Még csak gondolni sem tud arra, hogy mindenkit „szükségletei szerint” lásson el. De éppen ezért nem engedheti meg polgárainak azt, hogy „képességeik szerint” dolgozzanak. Kényszerítve érzi magát a darabbér fenntartására, amelynek elve, hogy „mindenkiből minél többet kipréselni, és ezért cserébe minél kevesebbet adni”. Magától értetődik, hogy a szó abszolút értelemében a Szovjetunióban senki sem dolgozik „képességei” felett, azaz fizikai és pszichikai lehetőségei felett. De ez így van a kapitalizmusban is: a kizsákmányolás legvadállatibb és a legkifinomultabb módszerei is a természet által támasztott határokba ütköznek. Végtére is az öszvér a kocsis ostorcsapásai alatt „képességei szerint” dolgozik, amiből persze nem következik, hogy az ostor az öszvérek szocialista elve lenne. A bérmunka a szovjet rendszerben is magán viseli a rabság lealacsonyító pecsétjét. A „munka szerinti” bérezés a gyakorlatban az „értelmiségi” munkának a fizikai, különösen a képzetlen fizikai munka kárára végzett bérezése,s ez a forrása a többséggel szembeni igazságtalanságoknak, elnyomásnak és kényszernek a privilegizált kisebbség „édes élete” érdekében.
Ahelyett, hogy nyíltan elismernék, a Szovjetunióban még a munka és elosztás burzsoá normái uralkodnak, az alkotmány szerzői a kommunista elvet ketté metszették, és annak második felét a beláthatatlan jövőbe helyezték, az első felét már megvalósítottnak nyilvánították, majd mechanikusan kiegészítették a bérmunka kapitalista normájával. És ezt mind együtt a „szocializmus elvének” nevezték és erre a hamis alapra építették fel az alkotmányt!
A gazdaság területén a legfontosabb gyakorlati jelentősége kétségtelenül a 10. cikkelynek van, amely eltérően a többi cikkely többségétől, elég világos, és az a feladata, hogy a polgároknak a háztartásban és mindennapi élet során használt személyes tulajdonát megvédje magának a bürokráciának a támadásától. Eltekintve a „háztartás” szavaktól, az ilyen típusú tulajdon, megszabadítva persze a ma hozzákapcsolódó zsugoriságtól és irigységtől, nemcsak megmarad a kommunizmusban is, de eddig elképzelhetetlen fejlődés előtt fog állni. Igaz, megengedhető szubjektivizmus részünkről kételkedni abban, hogy a magas kultúrájú emberek luxus szemetével akarnák magukat megterhelni. De használni fogják az összes kényelmi berendezések vívmányait. Lehetővé tenni mindenki számára az alapvető kényelmet, ez a kommunizmus elsődleges feladata. A Szovjetunióban a személyi tulajdon kérdése még nem kommunista, hanem kispolgári aspektusban áll előttünk. A parasztok és a városi közemberek személyi tulajdona a bürokrácia felháborító önkényének van kitéve, amelynek alsóbb beosztású tagjai gyakran ilyen módon alapozzák meg a saját viszonylagos kényelmüket. Az ország gazdagodása ma lehetővé teszi, hogy ne folytassák a személyi tulajdon elragadását, és ösztönözzék és védjék a felhalmozást, mint a munka termelékenysége növelésének ösztönzőjét. Ezzel együtt, és ez nem kevésbé fontos, a paraszt, a munkás és alkalmazott kunyhójának, tehenének, házi eszközeinek védelme mellett,legalizálja a bürokrata villáját, dácsáját, autóját és mindazt a fogyasztási és kényelmi cikkeket, amelyeket megszerzett magának ezen szocialista elv alkalmazása során: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”. Az új alaptörvény a a bürokrata autóját mindenesetre jobban védi, mint a paraszt talicskáját.

A szovjetek és demokrácia

A politika területén az új alkotmány megkülönböztető jegye, hogy a az osztályokon és termelési csoportokon alapuló választások szovjet rendszerétől visszatér a burzsoá demokrácia rendszeréhez, amely az atomizált lakosság úgynevezett „általános, egyenlő és közvetlen” szavazásán alapszik. Itt -röviden szólva - a proletár diktatúra jogi felszámolásáról van szó. Ahol nincsenek kapitalisták, ott nincsenek proletárok sem, magyarázzák az új alkotmány alkotói, következőleg maga a proletár állam is össznépivé válik. Ez az érvelés, minden csábító volta ellenére, vagy 19 évet késett, vagy sok évvel előre futott. A kapitalisták kisajátításával a proletariátus tényleg hozzálátott saját felszámolásához. De az elvi felszámolódás és a társadalomban való tényleges feloldódáshoz annál hosszabb út vezet, mennél tovább kell az új államnak felvállalnia a kapitalizmus „fekete munkáját”. A szovjet proletariátus még mindig osztályként létezik, amely lényegesen különbözik a parasztságtól, a technikai értelmiségtől és a bürokráciától, s mi több, az egyetlen osztály, amelyik teljesen érdekelt a szocializmus győzelmében. Az új alkotmány azonban jóval azelőtt akarja feloldani a „nemzetben” , hogy anatómiailag feloldódott volna társadalomban.
Igaz, hogy némi ingadozás után, a reformátorok úgy határoztak, az államot továbbra is szovjetnek fogják nevezni. De ez csupán durva politikai csúsztatás, amelyet ugyanolyan politikai megfontolások támasztanak alá, mint amikor a napóleoni birodalmat továbbra is köztársaságnak nevezték. [Napóleon a Köztársaság császára – ford.] A szovjetek a lényegüket tekintve, az osztályállam szervei, és nem lehetnek semmi más. A demokratikusan megválasztott helyi önkormányzati szervek lehetnek duma, kerületi tanács, vagy akármi, csak nem szovjetek. A demokratikus formulára alapozott általános állami törvényhozó intézmény, nem más, mint egy megkésett parlament (pontosabban annak karikatúrája), de semmiképpen sem a szovjetek legfelsőbb szerve. A szovjet rendszer történelmi tekintélyével való takaródzás csupán arra mutat, hogy a reformátorok azt az elvileg különböző új irányvonalat, amelyet az államéletnek adnak, nem merik a valós nevével nevezni.
Önmagában a munkások és parasztok politikai jogainak kiegyenlítése nem feltétlen változtatja meg az állam szociális természetét, ha a proletariátusnak a falura gyakorolt befolyása kellően megalapozott a gazdaság és kultúra általános állapota által. Feltétlen ebbe az irányba kell vinni a szocializmus fejlesztését. De, ha a proletariátusnak, lévén a népben kisebbségben, nincs szüksége politikai előnyökre a társadalmi élet szocialista irányvonalának biztosítására, akkor az a bizonyos állami kényszerítés szükségessége tűnt el, átadva helyét a kulturális fegyelemnek. A választói egyenlőtlenségek megszüntetését, tehát, az állam kényszerítő funkciójának világos és egyértelmű csökkenése kellett volna megelőznie. Erről azonban szó sincs, sem az új alkotmányban, de ami ennél fontosabb, sem az életben.
Az igaz, hogy az új charta „garantálja” az állampolgároknak az úgynevezett szabadságjogokat: a szólás- , sajtó- és gyülekezési szabadságot. De mindegyike ezeknek a jogoknak kemény szájkosárhoz vagy kéz- és lábbilincshez kapcsolódnak A sajtószabadság a vad előzetes cenzúrát jelenti, amelynek láncai a senki által sem megválasztott KB-be vezetnek. A bizánci stílusú dicsőítés lehetősége persze teljesen „garantálva” van. Ugyanakkor Lenin nagyszámú cikke , levele, beleértve a „Végrendeletet”, az új alkotmány után is tiltva maradnak csupán azért, mert a mostani vezérek hátán felállítják a szőrt. Mit is mondhatunk ilyen körülmények között más szerzőkről? A tudomány, irodalom és művészet durva és tudatlan parancsnoklása teljesen érintetlen marad. A „gyülekezés szabadsága” továbbra is a lakosság ismert csoportjainak azt a kötelezettségét fogja jelenteni, hogy megjelenjenek a hatalom által szervezett gyűléseken, és jóváhagyják a már korábban megfogalmazott határozatokat. Az új alkotmány után éppen úgy, mint a régi idejében, a külföldi kommunisták százai, akik megbíztak a szovjet menedékjogban, sínylődnek börtönökben és koncentrációs táborokban a „tévedhetetlenség dogmájának„ megsértése miatt. A szabadság viszonylatában minden a régiben marad: a szovjet sajtó ezt illetően meg sem próbál illúziókat kelteni. Ellenkezőleg, az alkotmányreform fő céljának a „diktatúra további erősítését” tekintik. Kinek a diktatúráját és ki ellen?
Mint ahogyan azt már hallottuk, a politikai egyenjogúsághoz a talajt az osztályellentétek felszámolása készítette elő. Nem osztály-, hanem népi diktatúráról van szó. De, amikor a diktatúra hordozója az osztályellentétektől megszabadult nép, akkor ez nem jelenthet mást, mint a diktatúra feloldódását a szocialista társadalomban, és mindenekelőtt – a bürokrácia felszámolását. Így tanítja ezt a marxista doktrína. Lehet, hogy tévedett? De hát maguk az alkotmány készítői – bár nagyon óvatosan – hivatkoznak a Lenin által megfogalmazott pártprogramra. Mi is áll ott: „...a politikai jogfosztás és a szabadság akármilyen korlátozása csak kizárólag mint időleges intézkedések szükségesek... És ahogyan az embernek ember által való kizsákmányolásának objektív lehetősége eltűnik, eltűnik ezen időleges intézkedések szükségessége is..” A politika jogkorlátozás megszüntetése elszakíthatatlanul kötődik így a szabadság bármilyen korlátozása megszüntetéséhez. A szocialista társadalomban nemcsak a parasztok jogai lesznek a munkásokéval egyenlőek, és néhány százaléknyi burzsoá származású állampolgárnak visszaadják politikai jogait, hanem mindenekelőtt a lakosság 100 %-a élvezheti a tényleges szabadságot. Az osztályok felszámolásának következményeként nemcsak a bürokrácia, nemcsak a diktatúra hal el, de maga az állam is. De próbáljon csak valaki ezzel kapcsolatban megnyikkanni: a GPU az új alkotmányban is megtalálja a megfelelő alapot arra, hogy a meggondolatlant a nagyszámú táborok egyikébe juttassa. Az osztályokat felszámolták, a szovjetekből csak a név maradt meg, de a bürokrácia megmaradt. A munkások és parasztok jogainak egyenlősége csupán a bürokrácia előtti jognélküliségük gyakorlati egyenlőségét jelenti.
Nem kevésbé szignifikáns a titkos szavazás bevezetése. Ha elhisszük azt, hogy apolitikai egyenlőség az elért társadalmi egyenlőségnek felel meg, akkor rejtélyes, hogy mostantól kezdve miért kell a szavazást titokba burkolni? Kitől fél tulajdonképpen a szocialist ország lakóssága, és kinek a támadásától kell megvédeni? A régi szovjet alkotmány, mind a nyílt szavazásban, mind választójog korlátozásában a forradalmi osztály fegyverét látta a burzsoá és kispolgári ellenségekkel szemben. Nem tételezhetjük fel, hogy a titkos szavazás az ellenforradalmi kisebbség kedvéért van. Az ügy, láthatólag, a nép jogainak védelme. De kitől is fél az a szocialista nép, amely nem is oly régen zavarta el a cárt, a nemeseket meg a burzsoáziát? A talpnyalók még csak el sem gondolkodnak ezen a kérdésem. Pedig ebben egyedül több tartalom van, mint a Barbusse-ok, Fischerek, Durantyk, Webbek és a hozzájuk hasonlók összes írásaiban.
A kapitalista társadalomban a titkos szavazás a kizsákmányoltakat kell védelmeznie a kizsákmányolóktól. Amikor a burzsoázia végül is ilyen reformokba a tömegek nyomása következtében belement, ezt tette saját érdekében azért, hogy államát legalább részben mentesítse azon demoralizáció alól, amit maga okozott. De a szocialista társadalomban, gondolhatnánk, nem létezik a kizsákmányolók általi megfélemlítés. Hát akkor kitől kell félteni a szovjet állampolgárokat? A válasz egyértelmű: a bürokráciától. Sztálin elég nyíltan el is ismerte ezt. Arra a kérdésre, hogy miért van szükség titkos választásokra, szó szerint ezt mondta: „Azért, mert mi teljes szabadságot kívánunk adni a szovjet embereknek, hogy azokra szavazzanak, akiket meg akarnak választani”. Így azután az emberiség tekintélyes forrásból tudhatta meg, hogy manapság a „szovjet emberek” nem szavazhatnak azokra, akiket meg akarnak választani. Azonban elhamarkodott lenne feltételezni azt, hogy az új alkotmány ténylegesen meghozza holnap számukra ezt a lehetőséget. De minket most a kérdés másik oldala érdekel. KI ez a „mi”, akik adhatják is, meg nem is a népnek a jogot a szabad szavazásra? Ez pontosan az a bürokrácia, amelynek nevében beszél és cselekszik Sztálin. Leleplező szavai a kormányzó pártra éppen úgy vonatkozik, mint az államra, mivel maga Sztálin egy olyan rendszerben foglalja el a főtitkár posztját, amelyben a párt tagjainak nem engedi meg, hogy azokat válasszák ki, akiket akarnak. Ezek a szavak, hogy szabad szavazást „kívánunk adni a szovjet embereknek”, sokkal fontosabb a régi és új alkotmányoknál együttvéve, mivel ez az óvatlan mondat a Szovjetunió igazi alkotmánya, ahogyan az nem a papíron, hanem az élő erők harcában kialakult.

Demokrácia és a párt

Az az ígéret, hogy a szovjet embereknek biztosítják a szabadságot, hogy „arra szavazzanak, akit meg akarnak választani”, inkább egy művészi hasonlat, mint politikai formula. A szovjet embereknek joga lesz azon jelöltek közül választani „képviselőiket”, amelyeket a központi vagy helyi vezetők - a párt zászlaja alatt - eléjük terjesztenek. Az igaz, hogy a bolsevik párt a szovjet éra első szakaszában is monopol helyzetben volt. Azonban azonosnak venni ezt a két helyzetet azt jelentené, hogy a formát összetévesztjük a tartalommal. Az ellenzéki pártok betiltása olyan időlegesnek szánt intézkedés volt, amelyet a polgárháború, a blokád, az intervenció és éhínség feltételei diktáltak. A kormányzó párt akkoriban a proletár élcsapat igazi szervezete volt, amely vérbő belső életet élt: a csoportosulások és frakciók harca valamennyire a pártharcokat is helyettesítette. Most, amikor a szocializmus „véglegesen és visszafordíthatatlanul” győzött, a frakciózás szerencsés esetben koncentrációs táborral büntetendő. Más pártok betiltása az időleges kisebbik rosszból elvvé változott. És még a Komszomoltól is éppen az új alkotmány nyilvánosságra hozatala pillanatában vették el a jogát, hogy politikai kérdésekkel foglalkozzon. Egyébként az állampolgároknak 18 éves koruktól van választójoguk, valamint a Komszomol tagság 1936-ig létező felső korhatárát (23 év) teljesen eltörölték. A politikát most és mindörökre az ellenőrizetlen bürokrácia monopóliumává nyilvánították.
Az amerikai újságírónak az új alkotmányban a párt szerepét firtató kérdésére Sztálin ezt felelte: „Amint nincsenek osztályok, amint a határok az osztályok között elmosódnak („nincsenek osztályok” és „a határok a nem létező osztályok között elmosódnak” L.T.) csak a szocialista társadalom különböző rétegei maradnak valamiféle, de nem lényeges különbségekkel, s így nem marad táptalaja az egymással hadakozó pártoknak. Ahol nincs több osztály, ott több párt sem lehetséges”. Ahány szó, annyi hiba, sőt több! Azt gondolhatnánk, hogy az osztályok homogének és köztük lévő határok szigorúan, valamint egyszer és mindenkorra meghatározottak; mintha az osztály öntudata szigorúan megfelelne a társadalomban elfoglalt helyének. A marxi tanokat a pártok osztálytermészetéről karikatúrává változtatták. A történelmi folyamatból, az adminisztratív érdekek végett, a politikai öntudat dinamikáját kizárják. A valóságban az osztályok heterogének, belső ellentmondások szaggatják, és a közös feladatok megoldásához nem másképpen jutnak el, mint a tendenciák, csoportok és pártok belső harcán keresztül. A megfelelő korlátozások számbavétele esetén elfogadható, hogy „a párt az osztály része”. De az osztálynak több része van, s egyik előre néz, a másik meg hátra, - s így ugyanazon az osztályon belül több párt is létezhet. Ugyanilyen okokból egy párt támaszkodhat különböző osztályok részeire. Arra példát, hogy egy társadalmi osztálynak csak egy párt felelt volna meg, a politikatörténet teljes terjedelmében sem lehet példát találni, hacsak a rendőrségi külcsínt nem tévesztjük össze a valósággal.
A társadalmi felépítését tekintve, a proletariátus a kapitalista társadalom legkevésbé heterogén osztálya. Ennek ellenére, az olyan „rétegek”, mint a munkásarisztokrácia, vagy a munkás bürokrácia, elegendőek az opportunista pártok megjelenéséhez, amelyek az események menetében a burzsoá uralom fegyverévé válhatnak.
Hogy a sztálini szociológia szempontjából s munkásarisztokrácia és proletár tömegek közötti különbségek „lényegesek”-e vagy csak „valamifélék”, az mindegy: de éppen ezek a különbségek okozták a szociáldemokratákkal való szakítás szükségességet és a III. Internacionálé megalakítását. Ha a szovjet társadalomban „nincsenek osztályok”, akkor is mérhetetlenül változatosabb és bonyolultabb a kapitalista országok proletariátusánál, következőleg elég táptalajt tud biztosítani néhány párt számára. Miután elég óvatlanul az elmélet területére tévedett, Sztálin sokkal többet bizonyít a szándékoltnál. Érveléséből nem az következik, hogy a Szovjetunióban nem lehetséges egynél több párt, hanem az, hogy ott egyáltalán nem lehetségesek a pártok: mivel ott ahol nincsenek osztályok, ott egyáltalán nincs hely a politika számára. De ezen törvény alól azon párt számára, amelynek Ő a főtitkára, felmentést ad.
Buharin más oldalról próbál a kérdéshez közelíteni. Szovjetunióban az a kérdés, hogy merre tartsunk: vissza a kapitalizmusba, vagy előre a szocializmusba, többé nem kérdés; ezért azután „az ellenséges és felszámolt osztályok pártba szervezett támogatói megengedhetetlenek”.
Arról már nem is beszélve, hogy a győztes szocializmus országában a kapitalizmus hívei nevetséges Don Quijote-ok, akik pártot alapítani egyáltalában nem képesek. Azonban a politikai ellentétek egyáltalán nem korlátozódnak a kapitalizmus és szocializmus közötti választásra. Lehetségesek olyan kérdések is, hogy milyen úton haladjunk a szocializmushoz, és milyen ütemben? Stb. Az út kiválasztása legalább olyan fontos, mint a cél kiválasztása. És ki választja meg az utat? Ha a politikai pártok táptalaja tényleg eltűnt, akkor nincs ok arra, hogy betiltsák azokat. Ellenkezőleg, a programnak megfelelően, el kell távolítani „a szabadság bármilyen korlátozását”.
Sztálin, az amerikai újságíró kétkedésének eloszlatása végett, egy új megfontolást fogalmazott meg: „A választásokra listát nem csak a kommunista párt fog állítani, hanem a legkülönbözőbb pártonkívüli társadalmi szervezetek is. És ilyen szervezetek nálunk százával vannak”... Minden (szovjet társadalmi) rétegnek saját érdekei vannak, amelyeket tükrözhetnek (kifejezhetnek?)[отражать (выражать?) ] a létező nagyszámú társadalmi szervezeten keresztül”. Ez a szofizma ugyanolyan rossz, mint a többi. A szovjet „társadalmi” szervezetek – szakszervezetek, szövetkezetek, kulturális egyesületek, stb. - egyáltalán nem különböző „rétegek” érdekeit képviselik, mivel mind ugyanolyan hierarchikus szervezettel rendelkeznek. Még azokban az esetekben is, amikor a látszat kedvéért olyan tömegszervezeteket képviselnek, mint a szakszervezetek vagy a szövetkezetek, ezekben az aktív szerepet kizárólag a kiváltságos felsőbbség képviselői játsszák, és az utolsó szó a „párté” marad , azaz a bürokráciáé. Az alkotmány a választót Ponciustól Pilátushoz küldi.
Az alaptörvény szövege ezt a mechanizmust teljesen pontosan tartalmazza. A 126. cikkely, ami az alkotmánynak mint politikai rendszernek a tengelye, minden állampolgárnak „biztosítja a jogot”, hogy szakszervezetekbe, szövetkezetekbe, ifjúsági, sport, honvédelmi, kulturális, technikai és tudományos egyesületekbe csoportosuljanak. Ami a pártokat, azaz a hatalom központjait illeti, itt nem a mindenkinek járó jogokról van szó, hanem a kisebbségnek járó kiváltságról. „...A legaktívabb és a legöntudatosabb (azaz fentről ilyeneknek elismertek L. T.) állampolgárok a munkásosztály és más dolgozó rétegek soraiból a kommunista pártban egyesülnek...,amely a vezető magját képezi minden társadalmi és állami szervezetnek”. Ez a magába az alkotmányba írt, a nyíltságával megdöbbentő formula lemezteleníti a „társadalmi szervezetek”, a bürokratikus cég alárendelt leányvállalatai politikai szerepének fiktív voltát.
Ha nem lesznek pártharcok, akkor lehet hogy az egyetlen párton belüli frakciók jelentkezhetnek a demokratikus választásokon? Egy francia újságírónak a kormányzó párton belüli csoportosulásokat illető kérdésére Molotov ezt válaszolta: „a pártban... voltak kísérletek külön frakciók szervezésére, ….de a helyzet néhány éve ebben a vonatkozásban gyökeresen megváltozott, és a kommunista párt ténylegesen egységes”. Ezt mindennél jobban megerősítik az állandó tisztogatások és koncentrációs táborok! Molotov kommentárja után a demokrácia mechanizmusa végletesen tiszta. „Mi marad az Októberi Forradalomból – kérdezi Victor Serge, - ha minden munkást, aki megengedi magának, hogy követeljen, vagy kritikai megjegyzést tegyen, börtönbe dugnak? Ezek után olyan titkos szavazást lehet rendezni, amilyet csak akarsz”. És valóban, a titkos szavazásokkal Hitlernek sem volt semmi baja.
Az osztályok és pártok kölcsönös viszonyának elméleti vizsgálata a reformátorok által a hajánál fogva előrángatott kérdés. Nem szociológiai kérdésekről van szó, hanem anyagi érdekekről. A Szovjetunió kormányzó pártja a bürokrácia monopolista gépezete, amelynek a szó igazi értelmében van mit vesztenie, és nincs lehetősége valami mást szerezni, a „táptalajt” magának kívánja megtartani.

Egy olyan országban, amelyben a forradalom lávája még nem hűlt ki, a kiváltságosak privilégiumaikat úgy rejtik el, mint a zsebtolvaj a frissen lopott aranyórát. A kormányzó szovjet réteg megtanulta a tömegektől való félelem tisztán burzsoá módját. Sztálin a felső rétegek növekvő előnyeinek - a Komintern segítségével - „elméleti” megalapozást ad, és a szovjet arisztokráciát az elégedetlenséggel szemben koncentrációs táborokkal védi. Hogy ez a mechanika működjön, Sztálinnak időről-időre a nép oldalára kell állnia a bürokráciával szemben, magától értetődik, annak hallgatólagos egyetértésével. Úgy látszik, hogy titkos szavazáshoz kénytelen fordulni ahhoz, hogy akárcsak részlegesen is megtisztítsa az államapparátust a mindent szétmaró korrupciótól.
Rakowski még 1928-ban írta, az akkoriban felszínre kerülő bürokratikus gengszterizmus eseteinek sorozatával kapcsolatban: „A felszínre kerülő botrányok sorozatának legjellemzőbb, és egyben legveszélyesebb vonása a tömegek passzivitása, s inkább a kommunisták,mint a pártonkívüliek között. A hatalom birtokosaitól való félelmükben, vagy egyszerűen a politikai egykedvűségük miatt tiltakozás nélkül mentek el a botrányok mellett, vagy egy kis morgásra korlátozták magukat”. Az azóta eltelt nyolc év alatt a helyzet sokkal rosszabbá vált. Az apparátus lépten-nyomon látható rothadása már az állam létezését kezdte veszélyeztetni. Az államnak nem mint a társadalom szocialista átalakítása eszközét, hanem mint a kormányzó réteg hatalmának, jövedelmének és privilégiumainak a forrását. A reformnak ezt a motívumát Sztálinnak el kellett rejtenie. „Nálunk nem-kevés intézmény van – mondta Howardnak – amelyek rosszul dolgoznak... A titkos választások a Szovjetunióban korbács lesz a lakosság kezében a rosszul dolgozó hatalmi szervekkel szemben”. Jelentős beismerés: azután, hogy a bürokrácia saját kezűleg megalkotta a szocialista társadalmat, szükségét kezdte érezni a … korbácsnak! Ez az egyik motívuma az alkotmányreformnak. Van egy másik, nem kevésbé fontos, is.
A szovjetek felszámolásával, az új alkotmány feloldja a munkásságot a lakosság nagy tömegeiben. Igaz, hogy a szovjetek politikailag már régen elvesztették jelentőségüket. De az új társadalmi ellentmondások növekedésével és az új nemzedékek felébresztésével újra feléledhettek volna. Mindennél jobban kell aggódni a városi szovjetekért, friss és követelő komszomolisták egyre növekvő részvételével. A városokban a luxus és a szegénység egyre növekvő kontrasztja szúrja a szemet. A szovjet arisztokrácia fő gondja, hogy elhatárolódjanak a munkások és vöröskatonák szovjetjeitől. A széttagolt falvak elégedetlenségével sokkal könnyebb megbirkózni .A kolhozparasztokat, ráadásul, fel lehet használni a városi munkások ellen. A bürokratikus reakció nem először támaszkodik a falura a városokkal szemben.
Ami az új alkotmányban ténylegesen a legdemokratikusabb burzsoá országok alkotmánya fölé emelkedik, valamint elvi és jelentős, az az Októberi Forradalom dokumentumai alapjainak felvizezett ismétlése. Ami a gazdasági vívmányokat illeti, eltorzítja a valóságot a hazug perspektívával és az öntömjénezéssel. Végül pedig, minden ami a szabadságjogokat és demokráciát illeti, az teljesen cinizmussal és bitorlással van átitatva.
Az új alkotmány hatalmas lépést tesz visszafelé a szocialistától a burzsoá elvekig, melyet a kormányzó réteg méretére szabtak és varrtak, és azon a történelmi vonalon halad, amely elveti a világforradalmat a Népszövetség kedvéért, feltámasztja a kispolgári családot, lecseréli a milíciát kaszárnyás hadseregre, újra bevezeti a rangokat és rendeket és mindezzel növeli az egyenlőtlenséget. Az „osztályon kívüli bürokrácia abszolutizmusának jogi megerősítése az új alkotmány által megteremti az új birtokos osztály feltámasztásának lehetőségét.