A kormányzó réteg társadalmi arculata

A szovjet politikai irodalomban gyakran lehet találkozni a „bürokratizmusnak”, mint valamiféle rossz gondolkodási módnak és munkamódszernek a leleplezésével (amikor is a leleplezés mindig felülről irányul lefelé, és ez a felsőbbség önvédelmi fogását képezi). Amit azonban biztosan nem lehet találni, az a bürokrácia mint kormányzó rétegnek a struktúrája, létszáma, összetétele, kiváltságai, étvágya és a nemzeti jövedelemből általa elnyelt részarány tanulmányozása. Pedig a bürokrácia létezik. És az a tény, hogy gondosan elrejti szociális arculatát, mindennél jobban tanúskodik arról, hogy uralkodó „osztályra” jellemző specifikus tudata van, de amely messzemenően nem biztos az uralomra való jogában.
A szovjet bürokráciát pontos számokkal bemutatni teljesen lehetetlen, s ennek az oka kettős: először is, egy olyan országban, ahol az állam majdnem az egyetlen gazda, nehéz megmondani, hogy hol végződik az adminisztratív apparátus; másodszor, a minket érdeklő kérdésben – mint azt már megjegyeztük - a szovjet statisztikusok, közgazdászok és publicisták különlegesen összpontosított hallgatásba burkolóznak. S a viselkedésüket a „barátok” is követik. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a Webb házaspár az 1200 oldalt kitevő kompilációjukban egyáltalán nem foglalkozik a szovjet bürokráciával mint társadalmi kategóriával. Nem csoda, hiszen lényegében a bürokrácia által diktáltakat írták meg!
A központi állami apparátus 1933 november 1-jén, a hivatalos adatok szerint, 55 ezer vezetőállású személyt számolt. De ebbe a számba, amely az utóbbi években alaposan megnőtt, nem tartoznak bele egyrészről a haditengerészet és a GPU, másrészről - a szövetkezeti központ és egy sor más úgynevezett társadalmi szervezet, mint például az Oszoaviahim (egy honvédelmi társadalmi szövetség), stb. alkalmazottjai. Ezen kívül, mindegyik szövetségi köztársaságnak saját kormányzati apparátusa van. Az állami, szakszervezeti, szövetkezeti és más központokkal párhuzamosan, de részben összefonódva velük létezik a hatalmas pártközpont. Aligha túlozunk, ha a Szovjetuniót vezető felső réteget 400 ezer főre becsüljük. És lehetséges, hogy ez a szám mára már félmillióra növekedett. És ezek nem egyszerűen csak csinovnyikok, hanem „méltóságok”, „vezérek”, a szó igazi értelmében a vezetők kasztja, igaz, amely hierarchikusan - s ez nagyon fontos - horizontális akadályokkal elválasztott.
A félmilliós vezető rétegnek egy hatalmas adminisztratív piramis ad széles és sokoldalú alapot. Végrehajtó bizottságok, területi, kerületi és városi szovjetek, a párt, a szakszervezetek, a Komszomol párhuzamos szerveivel, a közlekedés szerveivel, a hadsereg és flotta parancsnoki állományával és a GPU ügynöki állományával együtt a létszámnak meg kell közelítenie a két milliót. És ne feledkezzünk meg a 600 ezer falú és község szovjetjeinek elnökeiről sem!
Az iparvállalatok közvetlen irányítása 1933-ban 17 ezer igazgató és igazgatóhelyettes kezében összpontosult (későbbi adatok erre vonatkozólag nincsenek). A gyárak, üzemek és bányák teljes adminisztratív-technikai személyzete egészen a legalsóbb szintig, beleértve a brigádvezetőket is, 250 ezer személyből áll, (54 ezren azonban a szó szoros értelmében szakemberek adminisztratív funkciók nélkül). Ide kell számítani az üzemi párt- és szakszervezeti apparátust is, ahol a vezetés abban a bizonyos „háromszögben” történik. Az országos-jelentőségű ipari vállalatok adminisztrációjának félmilliós száma jelenleg nem tűnik túlzott becslésnek. Ehhez jön még a köztársaságok és a helyi szovjetek vállalatainak adminisztratív személyzete.
A hivatalos statisztika az 1933-as évre vonatkozó egy másik fejezetében az egész szovjet gazdaság vonatkozásában 860 ezernél több adminisztrátorról és szakemberről tud a következő megoszlásban: az iparban 480 ezer, a szállításban 100 ezer, a mezőgazdaságban 93 ezer, a kereskedelemben 25 ezer. Igaz, ide számították az adminisztratív hatalommal nem rendelkező szakembereket is, viszont kihagyták a kolhozokat és a fogyasztási szövetkezeteket. És ezeket az adatokat is messze meghaladták az utóbbi két és fél évben.
A 250 ezer kolhozban, ha csak az elnököt és a pártszervezőt számítjuk, félmillió adminisztrátort kapunk. A valóságban a számuk minden bizonnyal jóval magasabb. Ha az állami gazdaságokat és gépállomásokat is beszámítjuk, akkor a társadalmasított földművelés parancsnokainak száma messze meghaladja a milliót.
Az államnak 1935-ben 113 ezer kereskedelmi egysége volt; szövetkezeti bolt - 200 ezer. Mindkét esetben a vezetők nem kereskedelmi alkalmazottak, hanem állami csinovnyikok, s mi több, monopolisták. Még a szovjet sajtó is időről-időre arról panaszkodik, hogy a „a kereskedelmi szövetkezetek megszűntek a kolhozokban a saját választóikat látni”. Mintha a szövetkezés mechanizmusa minőségileg különbözhetne a szakszervezetek, a szovjetek és magának a pártnak a mechanizmusától!
Az egész réteg, amely nem foglalkozik közvetlenül termelő munkával, hanem irányít, utasít, parancsol, megbocsájt vagy büntet – a tanárokat és tudósokat nem ide számítjuk - 5-6 millió embert számlál. Ez a végösszeg, mint ahogy a komponensei sem, nem tart igényt a pontosságra: de mindenképpen elfogadható mint első közelítés. És lehetővé teszi, hogy meggyőződjünk arról: a „vezetés általános irányvonala” nem test nélküli kísértet.
A parancsnokló réteg különböző emeletein, alulról felfelé haladva, a kommunisták részaránya 20-tól 80%-ig terjed. A bürokrácia teljes tömegében a kommunisták a komszomolistákkal együtt 1,5-2 milliós részt képeznek, most, a folyamatos tisztogatások miatt, inkább kevesebbet, mint többet. És ez az államhatalom csontváza. Ugyanazok kommunista-adminisztrátorok képezik a párt és a Komszomol csontvázát is. A volt bolsevik párt ma már nem a proletariátus élcsapata, hanem a bürokrácia politikai szervezete. A párttagok és komszomolisták maradék tömege csak az „aktivisták” kiválasztásának céljára szolgálnak, azaz a bürokrácia önfeltöltésének tartaléka. Ugyanezt a célt szolgálják a pártonkívüli „aktívák” is.
Hipotetikusan feltételezhetjük, hogy közelítőleg olyan számra, mint amit a bürokráciánál elfogadtunk, azaz 5-6 millióra (esetleg valamivel kevesebbre) tehető a kolhoz- és munkásarisztokrácia: sztahanovisták, pártonkívüli aktivisták, bizalmiak, rokonok létszáma. A két egymást átfedő réteg a családjaikkal együtt 20-25 millió főt számlál. A családok létszámát viszonylag alacsonyra értékeljük, mivel gyakran az apparátus tagja a férj és a feleség is, s néha a fiú és a leány is. Azonkívül a kormányzó réteg asszonyainak sokkal könnyebb korlátozni a család létszámát, mint munkásnőknek és, főleg, a parasztasszonyoknak. A jelenlegi abortuszellenes kampányt a bürokrácia indította el, de saját magát a bürokráciát ez nem érinti. A lakosság 12-15%-a, ez az önkényuralmi felső réteg tényleges társadalmi bázisa.
Ahol a saját szoba, az elegendő étel, a csinos ruha csak egy kicsi kisebbségnek érhető el, ott az alacsony és magas beosztású bürokraták milliói mindenekelőtt saját jólétük érdekében törekszenek felhasználni hatalmukat. Innen eredeztethető ennek a rétegnek a hatalmas egoizmusa, erős belső varrata, a tömegek elégedetlenségétől való félelme, veszett állhatatossága mindenféle kritika elfojtásában, és végül a „vezérnek”, aki megtestesíti és védelmezi az új urak hatalmát és kiváltságait, képmutató-vallásos imádata..
A bürokrácia maga viszonylag kevésbé homogén, mint a munkásság vagy a parasztság. A falusi szovjet elnöke és a Kreml méltósága között szakadék tátong. A különböző kategóriájú alsóbb csinovnyikok létezése nagyon primitív színvonalon megy végbe, lényegében elmarad a nyugati kvalifikált munkás életének színvonalától. De minden viszonylagos: a környezetében élő lakosság életszínvonala jelentősen alacsonyabb. A kolhoz elnökének, a pártszervezőnek, az értékesítési szövetkezet tagjának a sorsa, hasonlóan a magasabb rangú főnökökéhez, egyáltalán nem függ az úgynevezett „választóktól”. Bármelyik csinovnyikot bármely pillanatban a felsőbb főnökség feláldozhatja az elégedetlenség lecsillapítsa végett. Ugyanakkor bármelyikük adandó alkalommal a ranglétrán feljebb kapaszkodhat. Mindnyájan – legalábbis az első komoly megrázkódtatásig – kölcsönös függőségben állnak a Kremllel.
A kormányozó rétegben az életfeltételek minden fokozatát megtalálhatjuk, a mucsai kispolgárságtól a fővárosi nagyburzsoáziáig. Az anyagi feltételeknek felelnek meg a szokásaik, érdekeik, és elképzeléseik köre. A jelenlegi szovjet szakszervezeti vezetők pszichológiai típusukat illetően nem sokban különböznek a Citrinektől, Zhuoktól és Greenektől. Más tradíciók, más frazeológia, de ugyanaz a lenéző-gyámkodó viszony a tömegek iránt, ugyanaz a lelkiismeretlen ügyesség a másodrangú manőverekben, ugyanaz a konzervativizmus és szűklátókörűség, ugyanaz a saját nyugalmukról való mindenek felett való gondoskodás, és végül, ugyanaz a hajbókolás a burzsoá kultúra legtriviálisabb formái előtt. A szovjet ezredesek és tábornokok többsége nem sokban különböznek az öt világrész ezredeseitől és tábornokaitól, vagy legalábbis törekszenek minél inkább hasonlítani rájuk. A szovjet diplomaták nemcsak a frakkot vették át a nyugati diplomatáktól, de a gondolkodásmódjukat is. A szovjet újságírók nem kevésbé hülyítik az olvasóikat, mint a külföldi kollégáik, még akkor is, ha ezt sajátságos modorban teszik.
Ha nehéz megszámlálni a bürokráciát, akkor még sokkal nehezebb meghatározni jövedelmének nagyságát. Már 1927-ben az ellenzék tiltakozott az ellen, hogy a „felduzzadt és kiváltságos közigazgatási apparátus az értéktöbblet jelentős részét zabálja fel”. Az ellenzéki platformban megállapították, hogy csupán a kereskedelmi apparátus „a népi jövedelem hatalmas részét használja fel: bruttó termelés egytizedét”. Ezután a hatalom gondoskodott róla, hogy ilyen elemzéseket ne lehessen csinálni. De éppen ezért, a pótlólagos költségek nem csökkentek, hanem növekedtek.
Más területen sem állnak jobban a dolgok, mint a kereskedelemben. Amint azt Rakowski írta 1930-ban, egy a pártbürokraták és a szakszervezeti bürokraták közötti múló vitára volt szükség ahhoz, hogy a lakosság a sajtóból megtudja: a szakszervezetek 400 millió rubeles költségvetéséből 80 millió megy el a személyzet fenntartására. Jegyezzük meg: itt csak a legális költségvetésről volt szó. A szakszervezeti bürokrácia, a barátság jeleként, az ipari bürokráciától nagy pénzadományokat, lakást, közlekedési eszközöket, stb. kap. „Mennyi megy el a párt, a szövetkezeti, a kolhoz, a szovhoz adminisztrációk fenntartására? - teszi fel a kérdést Rakowski. Erről - felel rá - még közelítő adataink sincsenek”.
Az ellenőrzés hiánya elkerülhetetlenül vezet a visszaéléshez, a pénzügyekben is. 1935 szeptember 29.-én a kormány megint arra kényszerül, hogy napirendre tűzze a szövetkezetek rossz munkájának kérdését, és Sztálin valamint Molotov aláírását viselő dokumentumban sokadszor konstatálta „sok falusi fogyasztási szövetkezet veszteséges munkáját, a hatalmas költekezéseket és sikkasztásokat”. A CIK 1936 januárjában tartott ülésén a pénzügyi népbiztos panaszolta be a helyi végrehajtó bizottságokat, amiért lehetővé teszik az állami eszközök teljesen önkényes felhasználását. Ha a népbiztos a központi szervezetekről nem beszélt, ez csupán azért van, mert maga is ehhez a körhöz tartozik.
Azt leheleten kiszámítani, hogy a bürokrácia a népi jövedelem mekkora részarányát sajátítja el. És nem csak azért, mert gondosan eltitkolja még a saját legális jövedelmét is; és még csak nem is azért, mert egészen a visszaélés határát megközelítve, sőt gyakran azt átlépve széleskörűen élvez nem járó jövedelmet; hanem főleg azért, mert a társadalmi élet haladása, a városi technika és komfort, kultúra és művészet főleg, ha nem kizárólag, a felső, kiváltságos réteget szolgálja.
A bürokráciával, mint fogyasztóval kapcsolatosan a szükséges változtatásokkal, de ugyanazt lehet mondani, ami a maga idejében a burzsoáziával kapcsolatosan jegyeztek meg: nincs sem alapja, sem értelme eltúlozni a személyes fogyasztási tárgyak iránti étvágyának nagyságát. De a helyzet azonnyomban élesen megváltozik, amint figyelembe vesszük a civilizáció régi és új vívmányainak majdnem kizárólagos használatát. Formálisan ezek a javak az egész - legalábbis a városi - lakosságnak rendelkezésére állnak; a valóságban azonban csak kivételes esetekben van hozzáférésük A bürokráciának azonban rendszerint rendelkezésére állnak amikor és ahogyan azt kívánják, hasonlóan a saját hétköznapi használati tárgyaihoz. Ha nemcsak a fizetést vesszük figyelembe, hanem a természetbeni szolgáltatások minden fajtáját és minden félig törvényes pótlólagos forrásokat, no és a bürokrácia és a szovjet arisztokrácia költségeihez adjuk a színházakban, szanatóriumokban, kórházakban, üdülőkben, múzeumokban, klubokban, sportintézményekben, stb. elfoglalt részarányuk költségeit, akkor, valószínűleg, azt kellene mondanunk , hogy a lakosság 15, mondjuk 20 %-ára nem sokkal kevesebb jut, mint a maradék 80-85%-ra.
A „barátok” kételkednek adatainkban? Nos, szolgáltassanak más, pontosabb adatokat. Érjék el a bürokráciánál a szovjet társadalom bevétel-kiadás könyvelési adatainak nyilvánosságra hozatalát. Addig megmaradunk a véleményünk mellett. A Szovjetunióban a földi javak elosztása, nem tagadjuk, összehasonlíthatatlanul demokratikusabb, mint a cári Oroszországban volt, sőt a Nyugat legdemokratikusabb országaiban manapság. De a szocializmustól, egyelőre, nagyon távol van.

7. Fejezet: Család, ifjúság, kultúra

Család Thermidor

Az Októberi Forradalom becsülettel teljesítette a nőkkel szembeni kötelezettségét. A fiatal szovjethatalom nemcsak a férfiakkal egyenlő jogokat biztosított minden területen a nőknek, de ami ennél fontosabb, mindent megtett – de legalábbis mérhetetlenül többet tett, mint akármilyen más hatalom -, hogy a nők előtt ténylegesen megnyissa minden gazdasági és kulturális munka előtt az utat. De még a legbátrabb forradalom, hasonlóan a „mindenható” brit parlamenthez, sem tudja a nőket férfiakká változtatni. Vagy másképpen kifejezve nem tudja a férfiak és a nők között igazságosan elosztani a terhesség kihordását, a szülést, a gyerekek táplálását és nevelését. A forradalom hősies erőfeszítést tett az úgynevezett „családi tűzhely”, azaz azon archaikus, áporodott és stagnáló intézmény, amelyben a dolgozó osztályok asszonyai gyerekkoruktól halálukig kényszermunkával töltik életüket, lerombolása végett. A családnak, mint zárt kisvállalkozásnak helyét, az elképzelés szerint a társadalmi gondozás és szolgáltatás kiépített rendszerének kellene elfoglalni: szülészeti klinikák, bölcsődék, óvodák, menzák, ambulanciák, kórházak, szanatóriumok, sportegyesületek, mozi, színház, stb. A család gazdálkodási feladatainak a nemzedékek szolidaritásával és kölcsönös gondoskodásával átitatott szocialista társadalom intézményei általi teljes átvállalása a nőknek, és ezáltal a szerető párjuknak is, az ezeréves bilincsektől való tényleges megszabadulást kellett volna hoznia. Amíg ez a feladat nincs megoldva, addig 40 millió szovjet család döntő többsége a középkor fészkei maradnak a női szolgasággal és hisztériával, a gyermekek mindennapos megalázásával, a női és gyermeki babonákkal együtt. Ezzel kapcsolatosan semmiféle illúzió nem lehet... Pontosan ezért, a szovjet család kérdésének a következetes felvetésével lehet jellemzi legjobban a szovjet társadalom természetét, és az uralkodó réteg evolúcióját.
Rohammal eltörölni a régi családot nem sikerült. Nem azért, mert nem volt elég jóakarat. És nem azért, mert a család oly erősen élt a szívekben. Fordítva, az állammal, bölcsődéivel, óvodáival és hasonló intézményeivel szembeni bizalmatlanság rövid periódusa után, a munkásasszonyok, majd utánuk az élenjáró parasztasszonyok is értékelni kezdték a gyerekek kollektív gondozása mérhetetlen előnyeit, csakúgy mint a családi gazdálkodás társadalmasítását. Sajnos a társadalom túlságosan szegénynek és kulturálatlannak bizonyult. A kommunista párt szándékainak és terveinek végrehajtásához nem voltak elegendőek az állam valós erőforrásai. A családot nem lehet „megszüntetni”, a családot meg kell változtatni. A nők valós felszabadítása nem lehetséges az „általánosított szegénység” alapján. A tapasztalat hamar megmutatta ezt a kemény igazságot, amelyet Marx már 80 évvel korábban kimondott.
Az éhes években a munkások mindenütt, ahol erre lehetőségük volt, részben a családjaik is, a gyári vagy más közösségi menzákon étkeztek, és ezt a tényt hivatalosan úgy értékelték, mint áttérést a szocialista életformára. Nincs arra szükség, hogy újra visszatérjünk a különböző szakaszok, a hadikommunizmus, a NEP, és az első ötéves tervek sajátosságaihoz. A tény azonban az, hogy a jegyrendszernek 1935-ben való megszüntetése óta, az összes jobb helyzetben lévő munkás elkezdett visszatérni az otthoni asztalhoz. Helytelen lenne ezt a szocialista módszer elítéléseként értelmezni, mivel azt egyáltalán nem próbálták ki. De annál inkább igaz az, hogy a munkások és feleségeik a bürokrácia által szervezett „közétkeztetésnek” pusztító értékelést adtak. Ezt az értékelést ki lehet terjeszteni a közösségi mosodákra is, ahol mosás helyett inkább ellopják vagy tönkreteszik a fehérneműt. Vissza a családi tűzhelyhez!
De a házi koszt és az otthoni mosás, amelyet most félig szégyenkezve reklámoznak a szónokok és újságírók, a munkásasszonyoknak a fazekakhoz és a teknőhöz, azaz a régi rabságba való visszaküldését jelenti. Aligha hangzik meggyőzően a külváros asszonyai számára a Komintern határozata a szocializmusnak a Szovjetunióbeli visszafordíthatatlan győzelméről.
A falusi család, amelyet nemcsak a háztartás, de a mezőgazdaság is gúzsba köt, a városinál összehasonlíthatatlanul stabilabb és konzervatívabb. Kezdetben csak a kisszámú, és az általános szabály szerit, leromlott kommunák vezették be a közétkeztetést és az óvodát. A kollektivizálásnak, ahogyan azt kezdetben meghirdették, határozott fordulatot kellett volna végrehajtania a család vonatkozásában: nem véletlenül vették el a parasztoktól nemcsak a tehenet, de a baromfit is. A falubeli közétkeztetés győzelmes haladásáról szóló közleményeknek, mindenesetre, nem volt híja. De amikor elkezdődött a visszavonulás, a valóság mindjárt előtűnt a dicsekvés füstköde mögül. A kolhoztól a tag,, rendszerint, csak kenyeret kap maga számára és takarmányt a marha számára. A hús, a tejtermékek, a zöldség majdnem kizárólagosan a háztájiból jön. S ha a legfontosabb élelmiszereket az elkülönült családok termelik meg, akkor szó sem lehet a közétkeztetésről. S a törpebirtokok, amelyek új alapot teremtettek a „családi tűzhely” számára, így rónak kettős terhet a nőkre.
A óvodai állandó helyek száma 1932-ben összesen csak 600 ezer volt; a szezonális – csak a mezei munka idejére létesült – helyek száma 4 millió körüli.1935-ben 5-6 millió óvodai férőhelyet számoltak össze, de az állandó óvodai helyek továbbra is ennek csak a töredék része volt. S ehhez jön, hogy rendszerint még Moszkvában, Leningrádban és más nagy centrumokban sem elégítik ki az alacsony követelményeket sem. „Az az óvoda, amelyben a gyerek rosszabbul érzi magát, mint otthon, az nem óvoda, hanem egy rossz menhely”, panaszkodik a vezető szovjet újság. Nem csoda, ha jobb helyzetű munkáscsaládok elkerülik a gyerek óvodába adását. A dolgozók nagy tömegeihez mérten ezeknek a rossz menhelyeknek a száma is elhanyagolható. A legutóbbi időkben a CIK határozatot hozott arról, hogy a lelenceket és árvákat családokhoz adják ki nevelésre: a bürokratikus állam legmagasabb szerve által ilyen módon elismerte alkalmatlanságát legfontosabb szocialista funkciója tekintetében. Az óvodába járó gyerekek száma 1930-35 között 370 ezerről 1 millió 181 ezerre emelkedett. Megdöbbentő az 1930-as alacsony szám! De az 1935-ös szám is csak cseppnek tűnik a szovjet családok tengerében. A további vizsgálatok kétségtelenül kiderítenék, hogy ezeknek a helyeknek a legnagyobb része, vagy legalábbis a jobbik része, az adminisztráció, a technikai személyzet és a sztahanovisták stb. családjainak jut.
Nem is oly régen ugyanez a CIK kénytelen volt nyíltan tanúsítani, hogy „a gyerekek hajléktalanságának és felügyelet nélküliségének felszámolásáról szóló határozatot gyengén hajtották végre”. Hogy mi rejtőzik ezen szenvtelen beismerés mögött? Csak véletlenül tudhatjuk meg az újságok apró-betűs megjegyzéséiből, hogy Moszkvában több ezer gyerek van „rendkívül nehéz családi körülmények között”; hogy a főváros úgynevezett gyermekházaiban 1500 olyan serdülő van, akinek az utcán kívül nincs hová mennie; hogy 1935 két őszi hónapjában Moszkvában és Leningrádban 7,500 szülőt vontak felelősségre azért, mert gyereküket felügyelet nélkül hagyták”. Milyen hasznuk volt ezeknek a bírósági eljárásoknak? Mennyi szülő kerülte el az eljárást? Mennyi gyerek, aki „rendkívül nehéz feltételek között” él, nem lett megszámolva? Egy sor kérdés, amire nincs válasz. A nyíltan vagy rejtetten elhanyagolt gyermekek hatalmas száma annak a szociális válságnak egyenes következménye, amelynek során a régi család jóval gyorsabban hullik szét, mint amilyen gyorsan az új szervezetek képesek lennének helyettesíteni azt.
Ugyanezekből a véletlenszerű újságcikkekben előforduló megjegyzésekből, a bűnügyi krónika eseteiből tudhatja meg az olvasó, hogy a Szovjetunióban létezik prostitúció, azaz a nőnek a fizetőképes férfi érdekében való végletes degradációja. A múlt év őszén az „Izvesztyija” váratlanul közölte például, hogy letartoztattak Moszkvában 1000 nőt, akik titokban testükkel kereskedtek a proletár főváros utcáin. A letartoztatottak között 177 munkásnő, 92 alkalmazott, 5 diáklány stb. volt. Mi hajtotta őket a járdára? Az elégtelen fizetés, a szükség, vagy a „cipőre és ruhára kellett kiegészítés”. Hiába is próbálnánk ezen társadalmi baj mértékét akár közelítőleg is megbecsülni. Az erkölcsös bürokrácia a statisztikának hallgatást parancsol. De éppen a kényszerű hallgatás tanúsítja a szovjet prostituáltak „osztályának” számosságát. Itt a dolog természeténél fogva nem lehet a „múlt maradványairól” beszélni: a prostituáltak a fiatal nemzedékből toborzódnak. Egyetlen racionális gondolkozású ember sem szándékozik ezt a kelevényt, a civilizációval egyidős foglalkozást a szovjet rendszer bűnéül felróni. De megbocsájthatatlan, hogy a prostitúció létezése mellett a szocializmus győzelméről beszélnek. Az újságok azt állítják – már amennyire ezt a sikamlós témát egyáltalán érinthetik -, hogy a „prostitúció csökkenőben van”; lehetséges, hogy ez tényleg így van, az éhség és szétesés éveihez (1931-33) viszonyítva. De pénzen alapuló viszonyok helyreállításával együtt járt a természetbeni étkeztetés minden formájának eltörlése, ami elkerülhetetlenül vezet a prostitúció újabb növekedéséhez, hasonlóan a felügyelet nélkül maradt gyerekek esetéhez. Ahol kiváltságosak vannak, ott páriák is vannak.
Az utcagyerekek tömeges létezése, kétségtelenül, az anya nehéz helyzetének legtragikusabb és legbiztosabb jele. Ezzel kapcsolatosan a mindig optimista Pravda is keserűen ismeri el: „A gyermek szülése sok nő számára helyzetének komoly romlásával fenyeget”... A forradalmi hatalom éppen ezért adta meg a nőknek az abortusz jogát, amely a szegénység, a családon belüli elnyomás körülményei között az egyik legfontosabb állampolgári, politikai és kulturális jog, bármit is mondjanak a mindkét nembeli eunuchok és aggszüzek. De még ez az önmagában szomorú női jog is - a tényleges társadalmi egyenlőtlenségek miatt - kiváltsággá válik. Néhány a sajtóba szivárgó és az abortuszokra vonatkozó információ valóban megrendítő jelleggel bír. Így, az Ural egyik körzetének falusi kórházában 1935-ben 195, a bábák által, megcsonkított nő volt, többek között 33 munkásnő, 28 alkalmazott, 65 parasztasszony, 58 háztartásbeli, stb. Az uráli körzet a többi körzettől csal egy dologban különbözik, hogy tudniillik az információ róluk a sajtóba jutott. Mennyi nőt csonkítanak meg évente az egész Szovjetunióban?...
Az állam felfedezve az abortuszra kényszerülő nők megfelelő orvosi segítség melletti és higiénikus körülmények közötti kiszolgálására való képtelenségét, élesen megváltoztatja az irányvonalat, és a tiltás útjára lép. Mint más esetekben is, a bürokrácia a szükségből erényt kovácsol. A legfelsőbb szovjet bíróság egyik tagja, Szolc, a házasságokkal kapcsolatos kérdések szakértője, az abortuszok napirenden lévő betiltását azzal indokolja, hogy a szocialista társadalomban, ahol nincsen munkanélküliség stb., stb., a nőnek nincs joga elvetni az „anyaság örömeit”. Egy pap filozófiája, aki ráadásul egy zsandár lehetőségeivel is rendelkezik. Még nem is oly rég hallottuk a kormányozó párt központi lapjától, hogy sok nő, pontosabban szólva a nők döntő többsége, számára a gyermek szülése helyzete romlásának fenyegetését jelenti. Még nem is oly rég hallottuk egy legfelsőbb szovjet intézménytől, hogy a gyermekek felügyeletével kapcsolatos intézkedéseket gyengén hajtják végre, ami feltétlenül az utcagyerekek számának növekedésére vezet. De tessék, a magas szovjet bírói pulpitusról kijelentik nekünk, hogy az országban ahol „vidáman élnek”, az abortuszt börtönnel kell büntetni, - pontosan úgy, ahogyan a kapitalista országokban, ahol élni szomorú. Teljesen világos, hogy a Szovjetunióban éppúgy, mint Nyugaton, a fegyőrök mancsai közé főleg a munkásnők, cselédek, parasztasszonyok kerülnek, akiknek nincs módjuk a csontvázat a szekrénybe rejteni. Ami a „mi asszonyainkat” illeti, azokat, akiknek a szükségletét a jó parfümökkel kell kielégíteni, azok továbbra is azt fogják tenni az erkölcsös jusztícia orra előtt , amit szükségesnek tartanak. „Nekünk emberek kellenek” - folytatja Szolc – miközben behunyja szemét az ellátatlan utcagyerekek látványára. „Akkor szüljetek magatok”, mondhatnák a magas bírónak a dolgozó nők milliói, ha a bürokrácia nem ütötte volna a szájukra a hallgatás pecsétjét. Ezek az urak, úgy látszik, teljesen elfelejtették, hogy a szocializmusnak azokat az okokat kell megszüntetni, amelyek a nőket a vetélés felé taszítják, és nem a legintimebb szférájukba való aljas rendőri beavatkozással rájuk kényszeríteni az „anyai örömöket”.
Az abortusz betiltását megfogalmazó törvénytervezetet úgynevezett össznépi vitára bocsájtották. Még a szovjet sajtó lapjain is felszínre tört nem kevés keserű panasz és elfojtott tiltakozás. A vitát éppen olyan hirtelen berekesztették, mint amilyen hirtelen hirdették meg. A CIK a szégyenletes törvénytervezetet háromszor szégyenletesebb törvénnyé változtatta. Még a bürokrácia ügyvédjei sorából is valaki panaszkodott. Louis Fischer a törvény beiktatását sajnálatos félreértésnek nyilvánította. Az új, nőellenes törvény - a „hölgyek” számára bizonyos mentességgel - a valóságban a thermidori reakció törvényszerű gyümölcse!
A család ünnepélyes rehabilitálása – milyen gondviselésszerű egybeesés! – a rubel rehabilitálásával egyidejűleg történt. S ezeknek oka az állam anyagi és kulturális képtelensége [az adott problémák megoldásának megfelelni]. Ahelyett, hogy nyíltan megmondanák: mi még nagyon szegények és tudatlanok vagyunk az emberek közötti szocialista viszonyok megalkotásához, és ezért ezt a feladatot gyermekeink és unokáink fogják megvalósítani, - vezetőink nemcsak a szétzúzott család koponyájának újbóli összeragasztására kényszerítenek bennünket, de a tűztől és víztől való megvonás fenyegetésével arra kényszerítenek, hogy a győztes szocializmus szent egységének tekintsük azt. Szemmel már követhetetlen a visszavonulás mértéke!
Mindenkit és mindent belekevertek az új irányvonal megvalósításába: törvényhozó és szépíró, bíróság és rendőrség, újság és tanári katedra részese a kampánynak. Amikor a naiv és becsületes komszomolista meg meri írni újságjának: „Jobb lenne, ha azon feladatok megoldásával foglalkoznának, hogy hogyan szabadulhat meg a nő a család szorító satujából”, akkor kap egy pár körmöst és elhallgat. A kommunizmus ábécéjét „baloldali elhajlásnak” nyilvánították. A kulturálatlan nyárspolgár buta és áporodott előítéleteit új erkölcsként élesztik fel. És mi megy végbe a hatalmas ország minden szögletének és sarkának mindennapi életében? A sajtó alig tükrözi a család kérdésének területén a thermidori reakció mélységét.
Mivel az igehirdetés nemes szenvedélye a bűnökkel egyenes arányban nő, a hetedik parancsolat a kormányzó réteg soraiban nagy népszerűségre tesz szert. A szovjet moralistáknak csak a frazeológiát kell kissé átalakítani. S megkezdődhet a kampány a gyakori és könnyű válások ellen. A törvényhozók alkotó gondolata már felfedezte azt a „szocialista” intézkedést, amely pénz fizetéséhez köti a válás regisztrálását, és az összeg ismételt válások esetén növekszik. Nem véletlenül jegyeztük meg korábban, hogy a család újjászületése kéz a kézben jár a rubel nevelő szerepének növekedésével. Az adó kétségtelenül megnehezíti a regisztrációt azoknak, akiknek nehéz azt kifizetni. A felső körökben a pénz, nem hisszük, hogy akadályt fog jelenzeni. S azon kívül azok, akiknek jó lakásuk, kocsijuk és más földi javaik vannak, életüket felesleges cécó nélkül rendezik, következőleg regisztráció nélkül. Hiszen csupán a társadalom fenekén van a prostitúciónak nehéz és megalázó jellege, a szovjet társadalom felső rétegeiben, ahol a hatalom összefonódik a komforttal, ott a prostitúció a kölcsönös kis szolgálatok elegáns formáját ölti, sőt a „szocialista család” megtestesülésének adja ki magát. Már Sosnowskitól halhattunk a vezető réteg elfajzásában az „automobil-hárem” tényező fontosságáról.
A Szovjetunió lírikus, akadémikus és egyéb barátainak a szemük nem azért van, hogy lássanak. A maga idejében az Októberi Forradalom házassági-családi törvényhozása a jogos büszkeség forrása volt, most átalakítják és rokkanttá teszik a burzsoá országok jogi tárházából való kiterjedt kölcsönzés által. S hogy az árulást még megalázással is tetézzék, ugyanazon érvekkel - „a nők felszabadítása”, „ a személyiség jogainak védelme”, „az anyaság védelme” -, amelyekkel a válás és az abortuszt szabaddá tették, vezetik be ezek részleges vagy teljes tilalmát.
A visszavonulás nemcsak a visszataszító vakbuzgóság formáját ölti, de ténylegesen sokkal messzebb megy el, mint azt a gazdaság vasszükségszerűsége megköveteli. Az objektív helyzet által megkövetelt olyan burzsoá normákhoz való visszatérés mellé, mint a tartásdíj fizetése, csatlakozik a kormányzó rétegnek a burzsoá jog visszatéréshez kapcsolódó szociális érdeke. A család mostani kultuszának legparancsolóbb indítéka, kétségtelenül, a bürokráciának a megbízható hierarchia, és a fiatalságnak a hatalom és tekintély 40 millió támaszpontján keresztül való fegyelmezése iránti szükséglete.
Amikor élt még a remény, hogy a fiatal nemzedék nevelését az állam kezében lehet összpontosítani, a hatalom nemcsak hogy nem gondoskodott általában az „idősek”, konkrétan pedig a szülők tekintélyéről, éppen ellenkezőleg, igyekezett minél jobban elkülöníteni a gyerekeket a családtól, hogy megvédje őket egy stagnáló életforma tradíciójától. Még nem is olyan régen, az első ötéves terv folyamán, az iskola és Komszomol széleskörűen foglalkoztak a gyerekekkel apjuk részegességének vagy anyjuk vallásosságának leleplezésével, elítélésével és „átnevelésével” kapcsolatosan; hogy milyen sikerrel, ez más kérdés. Mindenesetre, ez a szülői tekintély alapjainak az aláásása volt. Manapság ezen a nem kevésbé fontos területen is éles fordulat következett be: a hetedik parancsolat után, az ötödik is visszatért a jogaiba, igaz, hogy egyelőre az istenre való hivatkozás nélkül; de hát a francia iskola is megvan enélkül az attribútum nélkül, ami a konzervativizmusnak és rutinnak a gyermekekbe ültetését egyáltalán nem zavarja.
Az idősek tekintélyéről való gondoskodás, egyébként, a vallással kapcsolatos politika változásához is vezetett. Az isten létezésének, az ő szolgálóinak és csodáinak tagadása volt az összes közül a légélesebb ék, amelyet a forradalmi hatalom vert az apák és gyermekek közé. Az egyház elleni harc, a Jaroszlávszkij típusú emberek vezetése alatt, akik – tekintet nélkül voltak a kultúra növekedése, a komoly propaganda és tudományos nevelés lemaradására – gyakran kérkedéssé és megszégyenítéssé fajult. Ma mind a mennyország, mind a család elleni rohamot leállították. A bürokrácia a saját szolid reputációjáról gondoskodván, a harci páncéljuk leadására utasította a fiatal istentagadókat, és a könyvek mögé parancsolta őket. A vallással kapcsolatosan fokozatosan egyfajta ironikus semlegesség alakul ki. De ez csak az első szakasz. Nem lenne nehéz megjósolni egy második és harmadik szakaszt is, ha az események csak a hatalmat jelenleg elfoglalóktól függene.
Az uralkodó nézetrendszer képmutatása mindig és mindenütt társadalmi ellentmondások négyzetével vagy köbével arányos: közelítőleg ez az ideológia történelmi törvénye matematikai alakba öntve. A szocializmus, ha az egyáltalán rá kíván szolgálni nevére, akkor kapzsiság nélküli viszonyokat jelent, barátság – irigység és intrika nélkül, szeretet – lealacsonyító számítások nélkül. A hivatalos doktrína annál parancsolóbban nyilvánítja ezen ideális normákat már megvalósítottnak, minél hangosabban tiltakozik a valóság ezen állításokkal ellen. „A nők és férfiak tényleges egyenlőségén – mondja az 1936-ban elfogadott új Komszomol program – alapul az új család, amelynek virágzásáról a szovjetállam gondoskodik”. A hivatalos kommentár azzal egészíti ki a programot: „Ifjúságunk az élettárs választása során csak egy motívumot ismer – a szerelmet. A számításon , a pénzen alapuló burzsoá házasság a felnövekvő generációnk számára nem létezik” (Pravda, 1936. április 4.). Amikor az átlagos munkásról és munkásnőről beszélünk, akkor ez többé-kevésbé igaz. De az érdekházasság viszonylagosan kevésbé jellemző a munkásokra a kapitalista országokban is. Egészen másképpen áll a dolog a közép és felsőbb rétegekben. Az új társadalmi csoportosulások automatikusan ellenőrzésük alá veszik a személyes viszonyokat. A pénz és hatalom által a nemi viszonyokban kiváltott ferdülések olyan mértékben virágzanak a szovjet bürokrácia soraiban, mintha ezzel kapcsolatban tűzték volna ki a burzsoá Nyugat utolérését.
A Pravda éppen idézett állításával teljes ellentmondásban, az érdekházasság, ahogyan maga a szovjet sajtó a kikényszerített és esetleges nyíltság állapotában beismeri, manapság teljes mértékben újjá született. Végzettség, fizetés, beosztás, a tiszti egyenruha rangjelzése, ezek egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, mert ezzel kapcsolatos a cipő, a bunda, a fürdőszobás lakás, és minden álmok álma az autó kérdése. Már egy moszkvai szobáért folytatott harc is egyesít vagy szétválaszt nem kevés párt. Kizárólagos jelentőségre tett szert a rokonok kérdése: hasznos a katonatiszt vagy befolyásos kommunista após, vagy az anyós, aki valamely méltóság nővére. Lehet-e ezen csodálkozni? Lehetne-e ez másképpen?
A nagy szovjet könyv nagyon drámai fejezete azon szovjet családok bajairól, széteséséről szól, ahol a párttag , a szakember, a katonatiszt vagy az adminisztrátor férj fejlődött, az élet új ízére tett szert , míg a család által elnyomott feleség megmaradt a régi szintjén. A szovjet bürokrácia két nemzedékének útja elhagyott és elűzött feleségek tragédiájával van teleszórva. És ez a jelenség ma megfigyelhető az új nemzedék soraiban is. A legtöbb durvaság és kegyetlenség, bizonyára, a bürokrácia felső rétegeiben található, amelynek nagyon nagy százaléka kulturálatlan „újgazdag”, aki úgy gondolja, hogy számára minden megengedhető. Az archívumok és memoárok egykoron majd feltárják feleségek, s általában a nők kárára elkövetett büntető törvénykönyvbeli eseteket, amelyeket a bírói hatalom számára elérhetetlen olyan személyek követtek el, akik a családi morál és az „anyai örömök” hirdetői voltak.
Nem, a szovjet nő még nem szabad. A teljes egyenjogúság mostanáig összehasonlíthatatlanul több előnyt adott a felsőbb rétegek asszonyainak, akik a bürokratikus, technikai, pedagógiai, általában értelmiségi munkával foglalkoznak, mint a munkásnőknek vagy különösen a parasztasszonyoknak. Amíg a társadalom nem képes magára vállalni a családról való gondoskodás anyagi terheit, az anya csak akkor lesz képes sikerrel betölteni társadalmi funkciót, ha fehér rabszolganők állanak a rendelkezésére: dada, szobalány, szakácsnő. A Szovjetunió 40 millió családjából 5%, de lehet, hogy 10% direkte vagy közvetve „családi tűzhelyét” ilyen házi rabszolganők vagy rabszolgák munkájára építi. A szovjet cselédek számáról nincs pontos adat, pedig ez nem lenne kisebb jelentőségű a Szovjetunióban a nők helyzete szocialista értékelése szempontjából, mint az egész szovjet törvényhozás, bármilyen haladó legyen is az. Nyilván a statisztika ezért rejti a cselédet a munkásnő vagy „egyéb” kategória mögé. Egy olyan anya helyzetének, aki tiszteletben álló kommunista, s akinek szakácsnő, az áruk megrendelésére telefon, a közlekedésre autó, stb. áll a rendelkezésére semmi köze sincs azon munkásnő helyzetéhez, aki kénytelen boltról boltra szaladni, maga ebédet főzni, s gyalog elhozni a gyereket az óvodából, ha egyáltalán van óvoda. Semmiféle szocialista címke nem rejtheti el azt a társadalmi kontrasztot, amely nem kisebb, mint a Nyugat bármely országában a burzsoá dáma és a proletár nő kontrasztja.
S valóban, a szocialista családnak, amelyről a társadalom leveszi a tűrhetetlen és megalázó gondok mindennapi terheit, nem lesz szüksége semmiféle rendeletekre, és maga az abortusz vagy a válás törvényhozás általi szabályozásának fogalma nem fog sokkal jobban hangzani, mint a bordélyházak vagy emberáldozatok szokásának felemlegetése. Az Októberi Forradalom törvényhozása bátor lépéseket tett az ilyen család irányába. A gazdasági és kulturális elmaradottság éles reakciót váltott ki. A thermidori törvényhozás a burzsoá példák felé hátrál, s ezt az „új” család szentségéről szóló hamis beszédekkel leplezi. A szocialista követelményeknek való meg nem felelés ebben a kérdésben is prűd tiszteletreméltósággal takarózik.
Vannak igaz megfigyelők, akiket, főleg a gyerekek kérdésében, megrázzák azok az ellentmondások, amelyek a magas elvek és a csúnya valóság között feszülnek. Egy ilyen tény, az utcagyerekek ellen hozott kegyetlen büntetőjogi szankciók, amely azt a gondolatot ébreszti, hogy a nők és gyermekek védelmére hozott szocialista tőrvények nem mások, mint töménytelen képmutatás. A megfigyelőknek van egy ellenkező előjelű fajtája is, akiket a törvények és adminisztratív szervek alakjában megtestesülő elgondolás terjedelme és nagylelkűsége nyer meg; a szükségben vergődő anyák, prostituáltak, utcagyerekek látványára ezek az optimisták azt mondják maguknak, hogy az anyagi jólét további növekedésével ezek a szocialista törvények fokozatosan testet öltenek majd. Nehéz eldönteni a két megközelítés közül melyik a hibásabb és károsabb. Nem látni a szociális terv szélességét és bátorságát, az első megvalósult lépések jelentőségét, valamint a megnyíló hatalmas lehetőségeket, csak történelmi vaksággal megáldott emberek képesek. De lehetetlen, másrészről, nem felháborodni azoknak a passzív, indifferens optimizmusán, akik behunyják szemüket a társadalmi ellentétek növekedésének látványára, és a jövő képével nyugtatgatják magukat, azon jövőével, amelyhez a kulcsot a bürokrácia kezében javasolják hagyni. Mintha a férfiak és a nők egyenjogúsága mára nem változott volna a bürokrácia előtti jogtalanságuk egyenjogúságává! És mintha valamilyen könyvben meg lenne az írva, hogy a szovjet bürokrácia nem hozhat új elnyomást a felszabadítás helyébe.
Ahogy a férfi rabságban tartotta a nőt, ugyanúgy gyűrte maga alá mindkettőjüket a kizsákmányoló; hogy a dolgozók hogyan próbáltak vérük hullatásával megszabadulni a rabságból, és csak az egyik láncot a másikra cserélték, erről a történelem sokat tudna mesélni; lényegében másról nem is mesél. Hogy hogyan lehet ténylegesen felszabadítani a gyereket, a nőt, az embert, erre nézvést kész, pozitív példák még nincsenek. Az egész múltbeli tapasztalat teljesen negatív, és a dolgozóktól mindenekelőtt kérlelhetetlen kétkedést kíván meg a kiváltságos és ellenőrizetlen gyámokkal szemben.

Harc az ifjúsággal

Minden forradalmi párt először a felemelkedő osztály ifjúságában talál támaszra. A politikai elaggás az ifjúságnak a mozgalom zászlaja alá vonzása képességének elvesztésében fejeződik ki. A burzsoá demokrácia pártjainak tömeges leépülésével, ezek kénytelenek átengedni az ifjúságot vagy a forradalomnak, vagy a fasizmusnak. A földalatti bolsevizmus mindig is a fiatal munkások pártja volt. A mensevikek a munkásosztály szolidabb és kvalifikáltabb felső rétegeire támaszkodtak, rendkívül nagyra voltak is ezzel, és lenézték a bolsevikokat. A későbbi események könyörtelenül emlékeztették őket hibájukra: a döntő pillanatokban az ifjúság magával ragadta az érettebb rétegeket, sőt az idősebbeket is.
A forradalmi fordulat grandiózus történelmi lökést adott az új szovjet nemzedéknek, egyetlen csapással elválasztva őket a létezés konzervatív formáitól, s ezáltal felfedezve előttük azt a hatalmas titkot – a dialektika legfőbb titkát - , hogy a földön nincs semmi megváltozhatatlan, és hogy a társadalom nagyon plasztikus anyagokból épül fel. Milyen buta a változatlan faji típusok feltételezése korszakunk eseményeinek fényében! A Szovjetunió egy hatalmas olvasztótégely, amelyben népek tucatjainak jelleme olvad eggyé. A „szláv lélek” misztikája salakként válik ki.
Az a lökés, amelyet a fiatal nemzedék kapott, még nem talált magának utat megfelelő történelmi tevékenységhez. Az igaz, hogy az ifjúság nagyon tevékeny a gazdaság területén. A Szovjetunióban 7 millió munkásnak a kora nem haladja meg a 23 évet: 3 millió 140 ezer az iparban, 700 ezer a vasútnál, 700 ezer az építkezéséken dolgozik. Az új, gigantikus üzemekben a fiatal munkások alkotják a dolgozók felét. A kolhozokban 1 millió 200 ezer csak a komszomolisták száma. A Komszomol tagjainak százezreit mozgósították az utóbbi években fakitermelési munkákra, szén- és aranybányákba, az Arktiszon , Szahalinon vagy éppen az Amurnál épülő Komszomolszk városban végzendő munkára. Az új nemzedék adja az élmunkásokat, a kitüntetetteket, a sztahanovistákat, a mestereket és az alacsonyabb rangú adminisztrátorokat. A fiatalság tanul, és jelentős részük szorgalmasan teszi. Nem kevésbé, hanem még nagyobb lendülettel sportol a sport olyan legmerészebb válfajaiban, mint az ejtőernyőzés, vagy a hadi sportokban, mint a lövészet. A vállalkozószelleműek és bátrak veszélyes expedíciókban vesznek részt.
„Fiataljaink legjobbjai – mondta a napokban az ismert sarkkutató Smidt, - törekszik ott dolgozni, ahol nehézségeket kell leküzdeni”. Kétségtelenül így is van. De minden területen a forradalmi ifjúság még gyámkodás alatt marad. Mit és hogyan kell csinálni, ezt felülről mondják meg nekik. Politika, mint a parancsnoklás legmagasabb formája, teljesen az úgynevezett „öreg gárda” kezében marad. És minden az ifjúsághoz szóló tüzes, gyakran hízelgő szónoklatok ellenére, az öregek éberen őrködnek monopóliumuk felett.
A szocialista társadalmat nem tudván elképzelni az állam elhalása nélkül, azaz mindenféle rendőrállamnak a kulturált termelők és fogyasztók önkormányzatával való helyettesítése nélkül, Engels ezen feladat megvalósítását a fiatal nemzedékre testálta, „akik már új, szabad társadalmi feltételek között fognak felnőni, és képesek lesznek kihajítani az államiság szemetét”. Lenin a maga részéről ehhez még hozzáteszi: „minden államiságot, beleértve a „demokratikus-köztársaságit” is”... Nagyjából így alakult Engels és Lenin tudatában a szocialista társadalom felépítésének perspektívája: A hatalmat megragadó nemzedék, az „öreg gárda”, elkezdi az állam felszámolásának munkáját; a következő nemzedék befejezi azt.
Mi van a valóságban? A Szovjetunió lakósságának 43%-a az Októberi Forradalom után született. Ha korhatárnak a 23. évet vesszük, akkor a szovjet lakosság 50%-nál nagyobb része ennél fiatalabb. Az ország lakosságának nagyobb fele egyéni tapasztalataiban nem ismer más rendszert , csak a szovjetet. De éppen ezek az új nemzedékek azok, amelyek nem a „szabad társadalmi viszonyok” között alakulnak ki, ahogyan arról Engels gondolkozott, hanem a kormányzó réteg egyre növekvő és kibírhatatlan elnyomása alatt, annak a bizonyos rétegnek, amely a hivatalos fikció szerint végrehajtotta a nagy forradalmat. Az üzemekben, a kolhozokban, a kaszárnyákban, az egyetemeken, az iskolákban, még az óvodákban, ha nem a bölcsődékben is, az ember fő erényének a vezérhez való személyes hűséget és feltétlen engedelmességet nyilvánítják. Az utóbbi idők pedagógiai aforizmáit Göbbelstől is másolhatták volna, ha maga Göbbels jelentős mértékben nem Sztálin munkatársaitól kölcsönözte volna sajátjait.
Az iskola és a tanulók társadalmi életét teljesen átitatja a formalizmus és képmutatás. A gyerekeket megtanították a végtelenül sok, lélekölő és unalmas gyűlés tartására, az elkerülhetetlen tiszteletbeli elnökséggel, hálaadó szavakkal a drága vezetőknek és az előre kijelölt téma megvitatásával, amelyekben – ugyanúgy mint a felnőtteknél – egy dolog, amit mondanak és más az, amit gondolnak. Az iskolákban a legártalmatlanabb szakkörök - amelyekben a kincstári pusztaságban próbálnak oázist teremteni - is elvadult repressziót váltanak ki. A GPU saját iskolai agentúráján keresztül, az úgynevezett „szocialista” iskola falai közé beviszi a besúgás szörnyűséges ferde hajlamát. A mélyebben gondolkodó pedagógusok és ifjúsági irodalmat művelők – az erőltetett optimizmus ellenére - olykor nem tudják elrejteni rettenetüket a kényszerítés, fals és unalom ezen halott iskolai közege miatt.
A múltjukban nem lévén osztályharc és forradalom, az új nemzedékek csak a szovjet demokrácia körülményei között, csak a múlt és jelen tanulságainak tudatos feldolgozása árán lennének képesek megérni az ország társadalmi életében való önálló részvételre. Az önálló jellem, mint az önálló gondolat is képtelen kifejlődni kritika nélkül. A szovjet ifjúságtól megtagadják a véleménycsere elemi lehetőségét, a hibázás, a saját és mások hibái ellenőrzésének és kijavításának lehetőségét. Minden kérdést - a rájuk vonatkozóakat is - nélkülük döntenek el. Nekik csak a teljesítés és a hozsanna marad. A bürokrácia minden kritikus szóért a nyakad kitörésével válaszol. A fiatalság körében minden, ami kiváló és engedetlen, szisztematikusan elnyomásra, megsemmisítésre kerül, vagy fizikailag kiirtják. Ezzel is magyarázható az, hogy a sokmilliós Komszomolból nem került ki egyetlen nagy személyiség sem.
A fiatalság belevetvén magát a technikába, tudományba, irodalomba, sportba, a sakkozásba, mintegy a jövő nagy tetteinek spóráit szórja szét. Mindezen területeken a rosszul felkészült, idős generációval versenyez, s valahol utoléri, máshol pedig le is hagyja azt. De a politika bármely érintése alkalmából megégeti magát. Így aztán három lehetősége marad: csatlakozni a bürokráciához és karriert csinálni; tudomásul véve az elnyomást, befogni a száját és a gazdaságba, tudományba vagy saját kis személyes dolgaival körébe visszavonulni ; s végül, hogy megtanuljon harcolni és megedződjön a jövő számára, illegalitásba vonulni. A bürokratikus karrier csak kevesek számára adott. A spektrum másik oldalán, az ellenzék soraiba. is csak kevesek állnak A középső csoport, a döntő többség,, viszont rendkívül heterogén. A nyers nyomás alatt ebben a csoportban, bár rejtett, de nagyon fontos folyamatok mennek végbe, amelyek a Szovjetunió sorsát sok mindenben fogják meghatározni.
A polgárháború aszketikus tendenciái a NEP korszakban ínyencebb, hogy ne mondjuk kapzsibb hangulatoknak adtak helyet. Az első ötéves terv ideje újra a nem önkéntes aszketizmus ideje volt, de ekkor már csak a tömegek és a fiatalság számára: a kormányzó rétegnek sikerült magát tartósan beásnia a személyes jólét helyzetébe. A második ötéves terv az aszketizmus elleni éles reakcióval színezett. A személyes siker gondja magával ragadja a lakosság széles rétegeit, s főleg az ifjúságot. A tény mégis az, hogy az új szovjet nemzedékben is a jólét csak azon szűk réteg számára hozzáférhető, amelynek sikerül a tömegek fölé emelkednie, és így vagy úgy a kormányzó réteghez kapcsolódnia. A bürokrácia a maga részéről tudatosan neveli és választja ki az apparatcsikokat és karrieristákat.
„A szovjet ifjúságnak – amint azt 1936 áprilisában a Komszomol kongresszusán biztosította a hallgatóságot a vezérszónok – nem sajátja a nyereségvágy, a nyárspolgári korlátoltság, a hitvány egoizmus”. Ezek a szavak - a manapság dívó „virágzó és szép élet” jelszava, a darabbér módszere, s a különböző prémiumok és érdemrendek korában - nyilvánvalóan disszonánsak. A szocializmus nem aszketikus; pont fordítva, mélységesen szemben áll a keresztény és minden más vallás aszketizmusával, ehhez a világhoz és csak ehhez kötődik. De a szocializmus számára a földi értékeknek fokozatai vannak. Az emberi személyiség nem a virágzó életről való gondoskodással, ellenkezőleg, az ilyen gondok megszüntetésével kezdődik. Azonban egyetlen nemzedék sem képes átugrani saját feje felett. Az egész sztahanovista mozgalom a „hitvány egoizmusra” épül. Maga a siker mércéje: a megkeresett nadrágok és nyakkendők száma, tanúskodik a „nyárspolgári korlátoltságról”. Lehetséges, hogy ez a szakasz történelmileg elkerülhetetlen, de akkor is, olyannak kell látni, amilyen. A piaci viszonyok visszaállítása kétségtelenül megnyitja a személyes jólét jelentős emelésének lehetőségét. A szovjet fiatalok általános törekvése, hogy mérnökökké váljanak, nemcsak a szocialista építkezések vonzásával magyarázható, hanem azzal is, hogy a mérnökök jelentős mértékben jobban keresnek, mint a tanítók vagy orvosok. Amikor a fenti tendenciák a lelki alávetettség és az ideológiai reakció körülményei között jelentkeznek, amikor felülről tudatosan ébresztgetik a karrierista ösztönöket, akkor a „szocialista kultúra” fejlesztése nem jelent mást, mint a szélsőségesen társadalomellenes egoizmusra nevelést.
Azonban durva rágalom lenne, ha úgy ábrázolnánk a fiatalságot, mintha kizárólagosan - vagy akár főleg - a személyes érdek megszállottja lenne . Nem, a többségük nagylelkű, reagálásra kész, vállalkozó szellemű. A karrierizmus csak külső máz. A lelkük mélyén - a hősiességgel a háttérben, amely még alkalmazásra vár - különböző, még messze nem kialakult tendenciák élnek,. Ezekre a hangulatokra épít, egyébként,az új szovjet hazafiasság. S ez, kétségtelenül, nagyon mély, valódi és dinamikus. De a hazafiasság kérdésében is van egy törésvonal, amelyik elválasztja a fiatalokat és az idősebbeket.
A fiatal és egészséges tüdő számára kibírhatatlan a Thermidortól, azaz az olyan reakciótól, amely a forradalom ruhájában kénytelen tetszelegni, elválaszthatatlan képmutatás atmoszférája. A szocialista plakátok és a valós élet közötti kirívó ellentét aláássa a hivatalos kánonok hitelét. A fiatalok jelentős része a politika mellőzésével, mulatozással durvasággal hivalkodik. A közöny és cinizmus sok esetben, valószínűleg az esetek többségében, csak az elégedetlenség kifejezésének és a saját lábra állás rejtett törekvésének primitív formája. Kizárások a Komszomolból és pártból, egyrészről fiatal „fehérgárdisták” és opportunisták, másrészről fiatal „bolsevik-leninisták” százezreinek letartóztatása és száműzése arról tanúskodik, hogy a tudatos politikai ellenzék forrásai, jobboldali és baloldali egyaránt, nem merültek ki, ellenkezőleg, az utóbbi két-három évben újabb lendülettel buzognak. És végül a leginkább türelmetlenek, forrófejűek, kiegyensúlyozatlanok, érzéseikben és érdekeikben leginkább megsértettek a terrorisztikus bosszú irányába fordulhatnak. Ez a szovjet ifjúság politikai hangulatának közelítőleges spektruma.
Az individuális terror szovjet története az ország fejlődésének szakaszait tükrözik élesen. A szovjethatalom hajnalán a terrorista merényleteket, a még be nem fejezett polgárháború légkörében, a fehérek és az eszerek szervezték. Amikor az egykori uralkodó osztályok elvesztették a restauráció reményét, a terrorizmus is megszűnt. A kulák terror, amelynek visszhangja a legutóbbi időkig megfigyelhető volt, mindig helyi jellegű volt és a szovjet rendszer elleni partizán háborút egészítette ki. Ami a legújabb terrorizmust illeti, ez sem a régi uralkodó osztályokra, sem a kulákokra nem támaszkodik. A terrorizmus legutóbbi hulláma kizárólagosan a szovjet ifjúság soraiból táplálkozik, a Komszomol és a párt soraiból, nem ritkán a kormányzó réteg gyermekeinek soraiból. Az egyéni terror egyáltalán nem képes megoldani azokat a feladatokat, amelyeket maga elé tűz, de nagyon fontos szimptomatikus jelentése van, miután jelzi a bürokrácia és a nép széles rétegei, s különösen az ifjúság közötti ellentmondás kiélezettségét.
Mindezek így együtt: gazdasági szenvedély, ejtőernyős sport, sarki expedíciók, demonstratív közöny, „huligán romantika”, terrorista hangulatok és egyéni terrorcselekmények, készítik elő a fiatal nemzedék robbanását az öregek elviselhetetlen gyámkodása ellen. Egy háború, kétségtelenül, a felgyülemlett elégedetlenség gőzének levezetésére szolgálhatna. De nem hosszú időre. Az ifjúság gyorsan megszerezné a szükséges harci edzettséget és a ma annyira hiányzó tekintélyt. Addigra az „öregek” többségének reputációján kijavíthatatlan csorba esne. A legjobb esetben is a háború a bürokráciának csak agy kis moratóriumot adna, s a politikai konfliktus a háború befejezése után annál élesebben jelentkezne.
Persze, rendkívül egyoldalú lenne a Szovjetunió alapvető politikai problémáit generációs problémának beállítani. Az idősebbek között nem kevés a bürokrácia nyílt vagy rejtőzködő ellenfele, mint ahogy a fiatalok között is százezer számra vannak a tipikus apparatcsikok. De mégis, akármilyen oldalról is történjen a kormányzó réteg elleni támadás, jobbról vagy balról, a támadók fő erőiket az elnyomott , politikailag jogtalan és elégedetlen fújúság soraiból fogják verbuválni. A bürokrácia nagyon jól tudja ezt. A bürokrácia általában is kifinomult érzékkel bír mindenre, ami a hatalmi helyzetét fenyegetheti.. Természetes, hogy még időben törekszik konszolidálni helyzetét. A fő lövészárkokat és betonbunkereket ennek során éppen a fiatal nemzedékkel szemben létesítik.
1936 áprilisában, mint azt már korábban is említettük, a Kremlben gyűlt össze a Komszomol X. kongresszusa. Azt, persze, senki sem próbálta megmagyarázni, hogy - a szervezeti szabályzat megsértésével - miért nem hívták össze a kongresszust 5 teljes évig. De az nagyon gyorsan kiderült, hogy a gondosan összeválogatott és átvilágított kongresszust most az ifjúság politikai kisajátításának feladatával hívták össze: a Komszomol új alapszabályzata szerint a szervezet még jogilag is megfosztatott az ország társadalmi életében való részvételtől. A Komszomol egyetlen tevékenységi köre ettől a pillanattól: az oktatás és kulturális nevelés. A Komszomol főtitkára, a felülről kapott megbízás szerint eljárva, beszámolójában kijelentette: „be kell szüntetnünk... a locsogást az ipari- és pénzügyi tervről, az önköltség csökkentéséről, gazdasági elszámolásról, a vetésről és más fontos állami feladatokról, és úgy tennünk, mintha mi dönthetnénk e kérdésekben”. Az egész ország ismételhette volna az utolsó szavakat: „mintha mi dönthetnénk ezekben a kérdésekben”. A pimasz ráripakodás - „beszüntetni a locsogást” - ami még a szuper engedelmes kongresszusban sem váltott ki lelkesedést, annál megdöbbentőbb, mivel a szovjet törvények szerint a politikai felnőttséget 18 éves kortól számítják, amikor is a fiatalok megkapják az összes választásokkal kapcsolatos jogokat, és a Komszomol tagság felső határa 23 éves kor, de a tagság egyharmada ennél idősebb. A kongresszus két reformot hajtott végre: legalizálta az idősebb tagok tagságát, s ezáltal megnövelte a komszomolista-választók számát, másrészről megfosztotta a szervezetet nemcsak az általános politikában való részvételtől (erről aztán egyáltalán nem lehet szó), de a gazdaság folyó ügyeitől is eltiltotta. A felső korhatár eltörlésének oka az, hogy a Komszomolból a pártba való átigazolás, ami korábban majdnem automatikusan történt, manapság rendkívül nehéz. Az a törekvés váltotta ki az utolsó politika jogok , sőt még e jogok látszatának elvonását is, hogy a párt által megtisztogatott Komszomolt teljesen és véglegesen hűbéres viszonyba hozzák. A két egymásnak is ellentmondó intézkedés azonban egy tőről fakad: a bürokráciának az ifjú nemzedéktől való félelméből.
A kongresszusi szónokok, saját szavaik szerint, Sztálin megbízását teljesítve - és az ilyen figyelmeztetés arra szolgált, hogy a vitának még a lehetőségét is kizárja - a reformok célját megdöbbentő nyíltsággal magyarázták: „nekünk nem kell semmiféle második párt”. Ez az érv leleplezte, hogy a kormányzó felsőbbség szerint a Komszomol, ha még idejében nem fojtják meg véglegesen, azzal fenyeget, hogy második párttá válik. És ennek a lehetséges tendenciának mintegy a megelőzésre, a szónok figyelmeztetett: „A maga idejében nem más, mint Trockij próbálta - az ifjúsággal demagóg módon kacérkodva – az ifjúságba oltani a második párt szükségességének anti-leninista , anti-bolsevik gondolatát”, stb. A szónok történelmi hivatkozása anakronizmus: a valóságban Trockij csak arra figyelmeztetett „a maga idejében”, hogy a rendszer további bürokratizálódása elkerülhetetlenül vezet az fújúsággal való szakításhoz, és egy második párt veszélyét rejti magában. Mindegy: az események menete a figyelmeztetést igazolta, és ezáltal programmá változtatta. Az elfajzott párt csak a karrieristák számára maradt vonzó. Becsületes és gondolkodó fiúk és lányok számára gyomorforgató a bizánci rabság, a kiváltságokat és az önkényt elfedő hamis retorika, a középszerű bürokraták kölcsönösen egymás és önmagasztalása, ezek a marsallok, akiknek a ég csillagai sem elegendőek, s ezért ezeket a különböző testrészeikre tűzik. Ma már nem egy második párt veszélyéról van szó, mint 12-13 évvel ezelőtt, hanem ennek történelmi szükségszerűségéről, mint egyetlen lehetséges erőről, amely az Októberi Forradalom ügyét képes továbbvinni. A Komszomol szervezeti szabályzatnak megváltoztatása – bár azt új rendőrségi fenyegetésekkel egészítették ki – természetesen az ifjúság érését megállítani nem tudja, és nem tudja megelőzni az ifjúságnak a bürokráciával szembeni ütközését sem.
Milyen irányba fordul az ifjúság egy nagy politikai megrázkódtatás esetében? Milyen zászló alá fog gyülekezni? Most még senki sem tud erre magabiztos választ adni, legkevésbé maga a z ifjúság. Ellentmondásos tendenciák befolyásolják tudatukat. Végül is az ifjúság fő tömegeinek önmeghatározását globális jelentőségű történelmi események fogják alakítani: a háború, a fasizmus újabb sikerei vagy a proletárforradalom nyugati győzelme. A bürokrácia mindenképpen meggyőződhet arról, hogy ez a jogtalan ifjúság hatalmas robbanóképességgel bíró történelmi bomba.
1894-ben az orosz önkényuralom, a fiatal II. Miklós cár híres szavaival válaszolt a zemsztvo képviselőinek, akik félénken arról álmodoztak, hogy bekapcsolódhatnak a politikai életbe: „értelmetlen vágyálmok!" 1936-ban a szovjet bürokrácia a fiatal nemzedék egyelőre homályos igényeire még durvább hangon válaszolt: „hagyják abba a locsogást”. Ezek a szavak is bevonulnak a történelembe. Sztálin rendszere nem kevésbé súlyosan fizethet meg érte, mint az a rezsim, amelynek II. Miklós volt a feje.

Nemzet és kultúra

A bolsevizmus nemzetiségi politikája, amely lehetővé tette az Októberi forradalom győzelmét és a továbbiakban a belső centrifugális erők és az ellenséges környezet ellenére segített a Szovjetuniónak megkapaszkodnia. Az állam bürokratikus elfajzása nehéz súlyként nyomasztja a nemzetiségi politikát is. Lenin a párt XII. kongresszusán éppen a nemzetiségi kérdésben kívánta az első csatát megvívni a bürokráciával, és mindenekelőtt, Sztálinnal, 1923 tavaszán. De a kongresszus megnyitása előtt Lenin munkaképtelenné vált. Azok a dokumentumok, amelyeket akkor készített, ma is cenzúra által tiltottak.
A nemzeteknek a forradalom által felkeltett kulturális igényei a szó legszélesebb értelmében vett autonómiát követelnek. Ugyanakkor a gazdaság csak akkor fejlődhet sikeresen, ha az Unió minden része aláveti magát egy közös központi tervnek. De a gazdaság és a kultúra nincsenek áthatolhatatlan falakkal elválasztva egymástól. A kulturális autonómia és a gazdasági központosítás tendenciái időről-időre természetszerűleg kerülnek konfliktusba. De az ellentmondás közöttük egyáltalán nem kibékíthetetlen. Ha az ellentmondás feloldozásra nincs és nem is lehet egy egyszer és mindenkorra kész formula, de megvan maguknak az érintett tömegeknek rugalmas akarata: minden új szakaszban csak a saját sorsuk irányításában való részvétel vezethet el a gazdasági centralizálás törvényes követelményei és a nemzeti kultúra életbe vágó igényei között a szükséges választóvonal meghatározásához. A baj azonban az, hogy a Szovjetunió lakosságának akaratát, a nemzetiségek esetében is, teljesen behelyettesítették a bürokrácia akaratával, amely az irányítás kényelme és a kormányzó réteg specifikus érdekei szempontjából közelit mind a gazdasághoz, mind a kultúrához.
Az igaz, hogy a nemzetiségi politikában, hasonlóan a gazdasághoz, a szovjet bürokrácia továbbra is elvégzi a haladás érdekében végzett munka bizonyos részét, bár mértéktelen pótlólagos költséggel teszi ezt. Ez elsősorban a Szovjetunió elmaradott nemzetiségeire vonatkozik, amelyeknek a készen kapottnak kölcsönzése, utánozása és asszimilálása többé-kevésbé hosszú időszakán kell keresztülmenniük. A bürokrácia hidat ver számukra a burzsoá, részben a burzsoázia előtti kulturális javakhoz. A szovjet hatalom egy sor vidéken és nemzetiséggel szemben jelentős nagyjából azt a történelmi munkát végzi el, amelyet I Péter és környezete végzett el a régi Moszkoviával kapcsolatban, csak sokkal nagyobb méretekben és sokkal rövidebb idő alatt.
A Szovjetunió iskoláiban most nem kevesebb, mint 80 nyelven történik az oktatás. A legtöbb esetben új ábécét kellet alkotni vagy a szélsőségesen arisztokratikus ázsiait új, demokratikusabb latinnal helyettesíteni. És ennyi nyelven nyomtatják az újságokat, amelyek először hozzák érintkezésbe az emberi kultúra elemi fogalmaival a parasztokat és nomád pásztorokat. A cári birodalom elhanyagolt perifériáin saját ipar létesül. A régi, félig nemzetségi életmódot széttöri a traktor. Az írásbeliséggel a saját agronómia és medicina is létrejön. Lehetetlen túlértékelni ezen munka jelentőségét, az új emberi kapacitások megteremtését. Marx nemhiába mondta, hogy a forradalom a történelem mozdonya.
De a legerősebb mozdony sem képes csodákat tenni: csupán a mozgás sebességét növeli meg, de nem képes a tér törvényeit megváltoztatni. mutatja Hogy milyen hatalmas utat kell megtenni azelőtt, amikor majd tényleg felvethetjük az új, szocialista kultúra kérdését mutatja az, hogy a felnőtt emberek tízmillióit kell megismertetni az ábécével és újsággal vagy a higiénia legegyszerűbb szabályaival. A sajtó, például, megírta, hogy Nyugat-Szibériában az ojrotoknak, akik korábban nem tudták, hogy mit jelent mosakodni, „manapság sok falúban gőzfürdőt létesítettek, ahová néha 30 kilométerről járnak mosakodni”. Ez a kultúra alacsony szintjéről származó szélsőséges példa azonban jól megvilágítja, és nemcsak az elmaradott körzetekben, sok más eredmény szintjét. Amikor a kormányfő, a kultúra emelkedésének illusztrálására, arra hivatkozik, hogy a kolhozokban növekszik a kereslet a vaságyakra, faliórákra, csipkés fehérneműre,szvetterekre, biciklikre stb., akkor ez csupán azt jelenti, hogy a szovjet falú jobb módú felsőbb rétege azokat az iparcikkeket kezdi használni, amelyek a nyugati országok paraszt tömegei réges-régen használnak. Napról-napra ismételgetik a beszédekben is, asajtóban is a „kulturált szocialista kereskedelem” témáját. A lényeget illetően arról van szó, hogy az állami boltoknak tiszta, vonzó külsőt adjanak, hogy ellássák őket a szükséges technikai felszereléssel és az áruk kellő választékával, ne rohasszák meg az almát, a harisnya mellé adjanak a stoppolásához cérnát, és végül, tanuljanak meg az eladók a vásárlókkal figyelmesen és udvariasan viselkedni, szóval megtanulni a kapitalista kereskedelem közönséges módszereit. Ezen nagyon fontos feladat megoldásától, amelyben azonban egy gramm szocializmus sincs, még messze vagyunk.
Tegyük félre egy percre a törvényeket és intézményeket, és vegyük a lakosság alapvető tömegeinek mindennapi életét, és ha nem akarjuk magunkat vagy másokat félrevezetni, akkor meg kell állapítanunk, hogy a szovjetek országában a szokásokban és erkölcsökben a cári és burzsoá Oroszország még messzi túlsúlyban van a szocializmus csiráival szemben. Erről maga a lakosság adja a legmeggyőzőbb bizonyítékot akkor, amikor az életszínvonal legkisebb emelkedésekor oly kapzsian veti magát a kész nyugati mintákra. Fiatal szovjet alkalmazottak, gyakran munkások is törik magukat, hogy öltözködésben és modorban utánozzák azokat az amerikai mérnököket és technikusokat, akikkel módjuk volt az üzemben közelebbi érintkezésbe kerülni. Az ipari vagy irodai dolgozó nők szemükkel majd felfalják a külföldi turistanőket, s igyekszenek átvenni a divatjukat és modorukat. Azok a szerencsések, akiknek ez sikerül, a tömeges utánzás tárgyává lesznek. A régi frizura helyett a jobban fizetett nők „tartós-dauert” csináltatnak maguknak. A fiatalság készségesen iratkozik be a „nyugati táncok iskolájába”. Bizonyos értelemben mindez haladás. De ebben egyelőre nem a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni fölénye, hanem a kispolgári kultúrának a patriarchálissal, a városinak a falusival, a központnak a perifériával, a Nyugatnak a Kelettel szembeni fölénye fejeződik ki.
A kiváltságos szovjet rétegek ugyanekkor a magasabb kapitalista köröket utánozzák, és ebben a példaképek a diplomaták, a trösztök igazgatói, mérnökök, akiknek gyakran adatik meg, hogy Európába és Amerikába utazzanak. A szovjet szatíra ezzel kapcsolatosan hallgat, mivel a „felső tízezer” kritizálását egyenesen megtiltották neki. És nem lehet fájdalom nélkül megemlíteni, hogy a Szovjetunió magas képviselői nem tudnak a kapitalista civilizáció előtt sem saját stílust, sem valamiféle önálló vonást megjeleníteni. Nincs bennük elegendő belső tartás a külső csillogás hanyagolására, a többlépes távolság megtartására. A fő ambíciójuk általában az, hogy minél kevésbé különbözzenek a kifejezett burzsoá sznoboktól. Szóval, többségük nem érzi magát az új világ képviselőjének és nem viselkedik ennek megfelelően. Viselkedésük inkább a közönséges újgazdagok viselkedése!
Ha azt mondjuk, hogy a Szovjetunió most alapjában azt a kulturális munkát végzi el, amelyet a fejlett országok a kapitalizmus bázisán már régen elvégeztek, ez csak féligazság. Az új társadalmi formák egyáltalán nem lényegtelenek: ezek nemcsak megnyitják egy elmaradott országban annak lehetőségét, hogy a társadalom a fejlett országok szintjére emelkedjen, de teszik ezt jóval gyorsabban , mint ez a maga idejében a Nyugaton történt. Ezen út gyorsasága titkának megfejtése egyszerű: a burzsoá úttörőknek ki kellett fejleszteni a megfelelő technikát és meg kellett tanulni a gazdaságban és a kultúrában való alkalmazásukat. A Szovjetunió már a készet veszi át, és nem részlegesen és fokozatosan alkalmazza, hanem rögtön és gigantikus méretekben.
A múlt katonai tekintélyei gyakran dicsőítették a hadsereg szerepét a kultúra terjesztésében, különösen a parasztság vonatkozásában. Nem táplálván semmiféle illúziót azon specifikus „kultúrát” illetően, amelyet a burzsoá militarizmus ültet el, mégsem lehet vitatni, hogy sok haladó szokást a hadseregen keresztül vitt be a népi tömegekbe: nem lehet véletlen, hogy a forradalmi, különösen a paraszti forradalmi mozgalmakban a volt katonák és altisztek kerültek általában a felkelés vezető pozícióiba. A szovjet rendszernek lehetősége van arra, hogy a nép életére ne csak a hadseregen keresztül hasson, hanem az egész állami apparátuson, és a vele összefonódott párt, szakszervezet és Komszomol útján is. A technika, a higiénia, a művészet és sport felhasználása és művelése kész mintáinak elsajátítása - jóval rövidebb idő alatt, mint azoknak a szülőhelyükön való kifejlesztésére volt szükség, - az állami tulajdonlás, a politikai diktatúra és a vezetés terv módszerei által válik lehetségessé.
Ha az Októberi Forradalom nem adott volna semmi mást, csak ezt a felgyorsult fejlődést, már akkor is történelmileg igazolt lenne, mert a megbukó burzsoá rezsim az utolsó negyed évszázadban a világ egyetlen elmaradott országban sem volt képes komoly előrelépést produkálni. Azonban az orosz proletariátus a fordulatot jóval messzebb menő feladatok nevében tette. És pillanatnyilag bármennyire is elnyomott politikailag, de legjobb része nem mondott le a kommunista programról és a hozzá kapcsolódó nagy reménységekről. A bürokrácia kénytelen alkalmazkodni a proletariátushoz, részben a politikája iránya tekintetében, de főleg politikája magyarázatában. És ezért bármely lépést rögtön, függetlenül annak tényleges történelmi tartalmától vagy a tömegek életére reálisan ható jelentőségétől, a „szocialista kultúra” korábban sohasem látott vívmányának kiáltanak ki. Szó sincs róla, a pipere szappant és a fogkefét azon milliók szükségletévé tenni, akik a tegnapig nem ismerték a tisztaság alapvető követelményeit, hatalmas munka. De sem a szappan, sem a fogkefe, de még a „mi asszonyaink” által követelt parfüm sem jelent szocialista kultúrát, annál is inkább, mert ezek a civilizáció szánalmas attribútumai is csak a lakosság valami 15%-a számára hozzáférhető.
„Az ember átalakítása”, amelyről oly sokat beszélnek a szovjet sajtóban, tényleg teljes tempóval halad. Csak a kérdés az, hogy mennyire szocialista ez? Az orosz nép múltja nem ismeri sem németek nagy vallásos reformációját, sem a franciák nagy burzsoá forradalmát. Ebből a két nagy vonulatból, ha eltekintünk a XVII. századi reformációtól, forradalomtól, a brit szigetlakók számára a burzsoá individualizmus keletkezett, amely nagyon fontos lépés az emberi személyiség fejlődésében általában is. Az 1905-ös és 1917-es évek orosz forradalmai szükségszerűen jelentették az individualizmusnak a tömegekben való felkeltésében , és ezáltal az ősi közegből való kiválásában, az első lökéséket, azaz rövidített és gyorsított formában hajtották végre azt a nevelő funkciót, amit a Nyugaton a burzsoá forradalom és reformáció jelentett. De jóval azelőtt, hogy ez a feladat akárcsak közelítőleg is be lett volna fejezve, a kapitalizmus leáldozása során kitörő orosz forradalom az osztályharc alakulása által szocialista vágányokra irányíttatott. A szovjet kultúra ellentmondásai csupán tükrözik az ebből az ugrásból kinőtt gazdasági és társadalmi ellentmondásokat. A személyiség ébredése ezen feltételek mellett szükségszerűen ölt többé-kevésbé kispolgári jelleget, és nem csak a gazdaságban, de a családi életben és a lírában is. A szélsőséges, olykor féktelen, burzsoá individualizmus hordozójává maga a bürokrácia vált. És miközben megengedi és ösztönzi a gazdasági individualizmust (teljesítménybér, háztáji gazdaság, prémiumok, kitüntetések), aközben kegyetlenül elnyomja az individualizmusnak a szellemi kultúrában jelentkező haladó oldalait (kritikus szem, a saját vélemény kialakítása, a személyes méltóság nevelése).
Minél fejlettebb egy adott nemzetiség, vagy a kulturális alkotás egy területe, annál jobban ragadja meg a társadalom és a személyiség problémáját, és annál nehezebben elviselhető számukra a bürokratizmus. De nem lehet szó eredeti nemzeti kultúráról ott, ahol egy és ugyanaz a karmesteri pálca, pontosabban szólva egy és ugyanaz a rendőrségi gumibot, irányítja az Unió összes népeinek minden mentális indíttatását. Az ukrán, belorusz, grúz és türk nyelveken megjelenő újságok és könyvek csak a megfelelő nemzetiségek nyelvén megjelenő bürokratikus imperativusok. A moszkvai sajtó a népi művészet címszó alatt naponta publikálja a premizált nemzeti költőknek a vezér dicsőítésére írt szánalmas bükkfaversei orosz fordítását, amelyek egymástól csak a tehetségtelenség és szervilizmus fokozataiban különböznek.
A börtön rezsimtől szenvedő nagyorosz kultúra a többieknél nem kevésbé főleg az idősebb, még a forradalom előtt szocializálódott nemzedékből él. A fiatalság mintha egy óriás prés alatt lenne. Itt nem arról van szó, hogy az egyik nemzetiség elnyomja a másikat, hanem minden nemzetiség (kezdve a nagyorosszal) kulturális fejlődésének a centralizált rendőrapparátus általi elnyomásáról. Nem lehet azonban eltekinteni attól, hogy a Szovjetunióban a kiadványok 90%-a orosz nyelven jelenik meg. Igaz, ha ez kirívó ellentétben van a nagyorosz népesség arányával, akkor ez inkább az orosz kultúra általános, önálló befolyásának, és a Nyugat és az elmaradott nemzetiségek közötti kulturális közvetítő szerepnek felel meg. Mindezek mellett, nem a nagyoroszoknak a kiadókban (és természetesen nemcsak ott) mértéktelenül nagy aránya, a többi szovjet nemzetiséggel szembeni nagyhatalmi kiváltságosságuk a következménye-e? Könnyen lehetséges. De erre a nagyon fontos kérdésre nem szabad - az egyébként szükséges - kategorikussággal válaszolni, mert a valóságban ez a kérdés nem annyira a kultúrák együttműködésével, versengésével és kölcsönös megtermékenyítésével oldódik meg, hanem a bürokrácia fellebbezést nem tűrő döntőbíráskodásával. S mivel a hatalom rezidenciája a Kreml, és a perifériának a központhoz kell igazodnia, ezért a bürokratizmus elkerülhetetlenül nagyhatalmi és oroszosító árnyalatot kap, míg a többi nemzetiségnek az a vitathatatlan kulturális joga marad, hogy a döntőbírót saját nyelvén dicsőítse.

----------------------------------------------------------------------

A hivatalos kulturális doktrína a gazdasági cikcakkok és adminisztratív megfontolások függvényében változik, de minden fordulat ellenére megőrzi abszolút kategorikus jellegét. Egyidejűleg a „szocializmus egy országban” elmélettel, az addig elhanyagolt „proletár kultúra” is hivatalos elismerést kapott. Ezen elmélet ellenfelei arra hivatkoztak, hogy a proletár diktatúra rendszere szigorúan átmeneti jellegű; hogy a burzsoáziától eltérően a proletariátus nem szándékozik történelmi korszakokon át uralkodni; hogy a jelenlegi nemzedék és az új kormányzó osztály feladata a burzsoá kultúrából minden érték asszimilációja; hogy minél hosszabb ideig marad a proletariátus proletariátusnak, azaz amikor magán viseli a tegnapi kizsákmányolás nyomait, annál kevésbé képes a történelmi múlt öröksége fölé emelkedni; hogy az új alkotás lehetősége igazán akkor nyílik meg, amikor a proletariátus feloldódik a szocialista társadalomban. Mindez, más szavakkal azt jelenti, hogy a burzsoá kultúra felváltására a szocialista kultúrának és nem a proletár kultúrának kell jönnie.
A laboratóriumi „proletár művészet” elleni vitában ezen sorok szerzője ezt írta: A kultúra a gazdaság nedveivel táplálkozik, és ahhoz anyagi bőség kell, hogy a kultúra nőjön, bonyolódjon, finomodjon”. A gazdaság elemi kérdéseinek még a legsikeresebb megoldása „semmiképpen sem jelentené az új történelmi elv, a szocializmus teljes győzelmét. Csak tudományos gondolkodás és az új művészet össznépi alapon való haladása jelentené, hogy a történelmi mag szárba szökkenjen és végül is virágot hozzon. Ebben az értelemben a művészetek fejlődése a végső próbája minden korszak életképességének és jelentőségének”. Ezt az tegnap még uralkodó álláspontot, hirtelen, hivatalos deklarációban, „kapitulánsnak”, a proletariátus alkotó erejét kétségbe vonó álláspontnak nyilvánították. És elkezdődik a Sztálin-Buharin korszak, ahol a kettő közül a második már régen a „proletár kultúra” hírnöke volt, míg az első soha el sem gondolkodott ezekről a kérdésekről. De mindketten úgy gondolták, hogy a szocializmus felé való haladás „csiga tempóban” fog történni, és a proletariátus rendelkezésére évtizedek állnak saját kultúrája kifejlesztéséhez. Ami az elmélet ötleteinek jellegét illeti éppen annyira zavarosak, mint amennyire igénytelenek.
Az első ötéves terv viharos évei kizökkentettek a csiga perspektívából. Az ország már 1931-ben, a legkegyetlenebb éhínség előestéjén, a „szocializmusba lépett”. És így, még mielőtt a hivatalosan elismert és támogatott írók, színészek és művészek megalkották volna a proletár a művészetet, vagy legalább az első jelentősebb példányait, a proletariátus feloldódott az osztály-nélküli társadalomban. Meg kellett békülni azzal, hogy a proletár kultúra létrehozására a proletariátusnak a legfontosabb előfeltétel, az idő hiányzott. A tegnapi koncepció azon nyomban a feledés homályába vész: a napirendre az azonnali „szocialist kultúra” kerül. Korábban már részben megismerkedhettünk ennek tartalmával.
A szellemi alkotás szabadságot követel. A kommunizmus leglényegibb elképzelése: a természet megrendszabályozása a technika által, a technika ellenőrzése a terv által, s a nyers anyagot arra kényszeríteni, hogy mindazt adja, amire az embernek szüksége van, sőt többet. A legfőbb cél: egyszer és mindenkorra megszabadítani az ember alkotó erőit bármely megszorítástól, korlátozástól és megalázó függőségtől. A személyes viszonyok, a tudomány, a művészetek nem ismernek majd semmiféle rájuk oktrojált „tervet”, a kényszerítésnek még az árnyékát sem fogják ismerni. Hogy a szellemi alkotás milyen mértékben lesz individuális és milyen mértékben lesz kollektív, ez teljesen maguktól az alkotóktól fog függeni.
Egészen más eset az átmeneti rendszer. A diktatúra a múlt barbarizmusát tükrözi, és nem a jövő kultúráját. Szükség esetén kemény korlátokat állít mindenfajta tevékenység, így a szellemi tevékenység elé is. A forradalom programja a kezdetektől fogva ezekben a korlátokban ideiglenes és szükséges rosszat látott és kötelezte magát, hogy az új rendszer megszilárdulásának függvényében, egymás után a szabadság minden korlátozását el fogja távolítani. Legalábbis a polgárháború legforróbb napjaiban is a forradalom vezetőinek világos volt, hogy a kormány, politikai megfontolásoktól vezettetve,korlátozhatja az alkotás szabadságát, de semmiképpen sem követelhet vezető szerepet a tudomány, irodalom és a művészetek területén. Lenin, akinek személyes ízlése a művészetekkel kapcsolatban elég „konzervatív” volt, politikailag a legnagyobb mértékben óvatos volt a művészetek kérdésében, s készségesen hivatkozott a kompetencia hiányára. A közművelődési és művészetügyi népbiztosnak, Lunacsarszkijnak a védnöksége mindenféle modernizmus felett, gyakran zavarta Lenint, de Lenin magán beszélgetésekben tett ironikus megjegyzésekre korlátozta magát és távol állt tőle a gondolat, hogy saját irodalmi ízlését törvénnyé tegye. 1924-ben, már az új korszak küszöbén, ezen sorok írója így fogalmazta meg az államnak a különböző művészeti csoportokhoz és áramlatokhoz való viszonyát: „mindegyik elé azt a kategorikus kritériumot állítani: a forradalommal van vagy ellene, - a művészeti önmeghatározás kérdésében a teljes szabadság biztosítása”.
Amikor a diktatúrának forró tömegbázisa volt és a világforradalom perspektívája állt előtte, akkor nem félt a kísérletektől, a kereséstől, az iskolák harcától, mivel megértette, hogy csak ezen az úton lehet létrehozni az új kulturális korszakot. A néptömegeknek még minden idegszáluk remegett és ezer év óta előszór gondolkodtak hangosan. A művészetek legjobb fiatal erői azon melegében voltak megragadva. Azok a reménységekkel és merészséggel gazdag első évek nemcsak a szocialista törvénykezés legcélratörőbb példáit alkották meg, de a forradalmi irodalom legjobb műveit is. Ezekben az években készültek azok a kiváló szovjet filmek, amelyek - a technikai eszközök szegényessége ellenére - az egész világot meglepték frissességükkel és a valóságnak feszültséget keltő megközelítésével.
A pártellenzékkel való harc során, az irodalmi iskolákat, egyiket a másik után, megfojtották. Az ügy azonban nem csak az irodalmat érintette. Az ideológia minden területén pusztítás ment végbe, és annál inkább döntően, mert jórészben öntudatlanul. A jelenlegi kormányzó réteg hivatottnak érzi magát a nemcsak szellemi alkotás politikai ellenőrzésére, hanem fejlődési iránya előírására is. A megfellebbezhetetlen parancsnoklás egyként terjed ki a koncentrációs táborokra, az agronómiára és a zenére. A párt központi lapja névtelen, direktívákat tartalmazó cikkeket nyomtat ki, amelyek jellege az építészettel, az irodalommal, a dráma irodalommal, a balettal kapcsolatos katonai parancsokra emlékeztetnek. A filozófiáról, a természet- és történelemtudományról már ne is beszéljünk.
A bürokrácia babonásan fél mindentől, ami nem neki szolgál, és amit nem ért. Amikor a természettudományok és a termelés kapcsolatát kéri számon, akkor - tág értelemben - igaza van; de amikor azt parancsolja, hogy a kutatók csak közvetlenül praktikus célokat tűzzenek maguk elé, akkor ez azzal fenyeget, hogy eldugaszolja az alkotás legértékesebb forrásait, beleértve azokat a gyakorlati felfedezéséket, amelyeket - nagyon gyakran - előre nem látott úton találnak meg. Keserű tapasztalataikból tanulva, a természettudományok művelői, matematikusok, filológusok, a hadtudományok művelői, a nagyobb általánosításoktól attól való félelmükben tartózkodnak, hogy valamilyen „vörös professzor”, a leggyakrabban tudatlan karrierista, vészjóslóan megtámadja az újítót valamilyen a hajánál fogva előrángatott Lenin, sőt Sztálin idézettel. Ilyen helyzetekben tovább védelmezni gondolataikat, tudományos méltóságukat egyet jelent a biztos represszió magukra vonásával.
De a helyzet mérhetetlenül rosszabb a társadalomtudományokban. Közgazdászok, történészek, még a statisztikusok is, az újságírókról már nem is beszélve, mindnyájan azon aggodnak, hogy valahogy, akár közvetve is, nehogy ellentmondásba kerüljenek a hivatalos irányvonal aznapi cikkcakkjaival. A szovjet gazdaságról, a bel- és külpolitikáról csak úgy lehet írni, hogy a „vezér” beszédeiből vett banalitásokkal biztosítsad a hátadat és a szárnyakat, és annak bizonyítását tűzd magad elé, hogy minden úgy megy, ahogyan kell, sőt még jobban. S bár a százszázalékos konformizmus megment a mindennapi gondoktól, de a legsúlyosabb büntetést vonja maga után: a terméketlenséget.
És annak ellenére, hogy a marxizmus a Szovjetunió állami doktrínája, az utóbbi 12 évben nem jött létre egyetlen marxista tanulmány – sem a közgazdaságban, sem a szociológiában, sem a történelemtudományban, sem a filozófiában -, amely figyelmet érdemelne vagy idegen nyelvre érdemes lenne lefordítani. A marxista termés nem megy túl a skolasztikus kompilációk határain, amelyek újra előadják ugyanazokat a már jóváhagyott gondolatokat és az adminisztratív konjunktúra igényei szerint újrarendezik a régi idézeteket. Példányok millióit terjesztik állami csatornákon keresztül a senkinek sem kellő könyvekből és brosúrákból, amelyeket ragasztószerekkel, hízelgéssel és más ragacsos anyaggal készítettek. Marxistákat, akik valami értékeset és önállót tudnának mondani, vagy becsukták , vagy hallgatásra kényszerítették. És teszik ezt akkor, amikor a társadalmi formák fejlődése minden lépésnél hatalmas tudományos problémákat vet fel!
Kigúnyolják és megtapossák azt, ami nélkül nincs elméleti munka: a lelkiismeretes munkát. Minden új kiadásban még Lenin magyarázó lábjegyzeteit is a kormányzó stáb személyes érdekeinek szempontjai szerint radikálisan átdolgozzák – ezek: a „vezérek” felmagasztalása, ellenfeleik befeketítése és a nyomok eltüntetése. Ugyanez vonatkozik a párt és forradalom történetét taglaló tankönyvekre. A tényeket elferdítik, dokumentumokat eltüntetnek vagy éppen hamisítanak, reputációkat törnek össze vagy hoznak létre. Ugyanannak a könyvnek az utóbbi 12 évben kiadott példányainak puszta összehasonlítása lehetővé teszi, hogy pontosan nyomon követhessük a kormányzó réteg gondolatainak és lelkiismeretének elfajzását.
A „totalitárius” rezsim nem kevésbé pusztítóan hat a szépirodalomra. Mindegyik irodalmi csoportosulás számára közös kényszer szervezetet alakítottak, amolyan a művészi szó számára létrehozott koncentrációs tábort. Klasszikusokká emeltek olyan jó szándékú, de közepes narrátorokat, mint Szerfimovics vagy Gladkov. Tehetséges íróknak, akik nem képesek eléggé megerőszakolni magukat, egy csapat pimasz és idézetek tucatjával felfegyverzett nevelő ered a nyomába. Kiváló művészek, vagy öngyilkosok lesznek, vagy anyagukat a múltban keresik, vagy elhallgatnak. Becsületes és tehetséges könyvek véletlenszerűen tűnnek fel és művészeti csempészáru jellegét öltik magukra.
A szovjet művészet élete – sajátságos mártíromság. A Pravdának a „formalizmus” elleni irányelveket deklaráló cikke után az írók, művészek, rendezők, sőt még operaénekesek megalázó gyónásának járványa következik. Mindnyájan egymással versengve határolódnak el saját múltbeli bűneiktől, - de minden eshetőségre – tartózkodnak a formalizmus pontosabb meghatározásától, nehogy később zavarba jöjjenek. Végül is a hatalom újabb utasítással kénytelen leállítani a túlságosan bőségesen áradó gyónást. Néhány hét alatt átalakulnak az irodalmi kritikák, megváltoznak a tankönyvek, megváltoznak az utca nevek és emlékművek emelkednek Sztálin Majakovszkijt elismerő megjegyzése következtében. A magas látogatók benyomása egy új operával kapcsolatban azon nyomban zenei irányelv lesz a zeneszerzők száméra. A Komszomol titkára mondja az írók tanácskozásán: „Sztálin elvtárs útmutatása mindnyájunk számára törvény”. És mindnyájan tapsolnak, bár némelyeknek, valószínűleg, ég az arcán a bőr a szégyentől. Csak nehogy, az irodalom megcsúfolásának betetőzéseként, Sztálint, aki nem képes összeállítani helyesen egy orosz mondatot, klasszikusnak nyilvánítsák a stílus területén. Az egyes megnyilvánulások akaratlan komikussága ellenére, van valami mélyen tragikus ebben a bizánci rendőrállamiságban!
A hivatalos formula így hangzik: a kultúrának szocialistának kell lennie tartalmilag és nemzetinek formailag. Ami azonban a szocialista kultúra tartalmát illeti, csak többé-kevésbé boldog hipotézisek lehetségesek. Az elégtelen gazdasági alapra való átültetése nem kell senkinek. A művészet a tudománynál jóval kevésbé képes a jövő előrejelzésére. Az ilyen és ehhez hasonló receptek, mint „a jövő építésének ábrázolása”, „megmutatni az utat a szocializmusba”, „az ember átnevelése”, az alkotó képzeletnek nem képes többet adni, mint az itallap vagy a vasúti menetrend az alkoholistának.
A művészet nemzeti formáját az általános érthetőséggel azonosítják . „Ami nem kell a népnek – diktálja a művészeknek a Pravda – annak nem is lehet esztétikai jelentősége”. Ez a régi narodnyik formula, amely kiiktatja a tömegek művészeti nevelésének feladatát, annál is inkább reakciós jellegű, mert azt, hogy milyen művészet is kell a népnek, azt a bürokrácia joga meghatározni: a bürokrácia saját belátása szerint nyomtat könyvet, a bürokrácia nem ad semmiféle választási lehetőséget az olvasónak és kikényszeríti ezen könyvek megvásárlását. Végül is a bürokrácia számára a kérdés abban összpontosul, hogy a művészet elfogadja a bürokrácia érdekeit és olyan formában jelenítse meg, a bürokráciát, amely a néptömegek számára vonzó lehet.
Hiába! Semmilyen irodalom nem oldja meg ezt a feladatot. Maguk a vezetők is kényszeredetten ugyan, de elismerik,hogy „ mostanáig sem az első, sem a második ötéves terv nem hozott magával olyan új irodalmi hullámot, amely Október által keltett első hullámot elmosná”. És ezt nagyon finoman mondták. A Thermidor korszaka, néhány egyéni kivételt nem számítva, úgy kerül be a művészeti alkotás történetébe, mint a tehetségtelenség, a díjak és a törtetés korszaka!